Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3. A karperec

 

Az örök sárgulatba veszett táj halálunalmasnak tűnt, messziről nézve. Mintha nem történne arra semmi. Pedig ez nem így volt. Néha igencsak felgyorsultak az események arrafele.

A kiéhezett, sokszor láthatatlan fenevadak lesből és villámgyorsan támadták meg zsákmányaikat. Ezeknek álltalában esélyük sem volt, ha nem ismerték már eléggé a környéket. És persze annak lakóit!

Egyes lények után még nyom sem maradt. Jane azonban nem egy ilyennel futott össze. A lény, igaz láthatatlan volt, de azért hagyott maga után elegendő lábnyomot. Ez azonban nem jelentett akkor sem túl sok jót a becserkészett zsákmányára nézve.

Hátulról közeledett, óriási sebeséggel. A rejtélyes lélek-kísérő sem vett észre semmit. Ő a hátasához sietett, és amint felugrott rá, már el is vágtatott. Jane is futásnak eredt, de hát esélye sem volt utolérni.

Egyedül a majomdémon maradt egy helyben. Nem sok választotta el Jane-től. Úgy tűnt, szaglászik valamit.

A nőt egyáltalán nem izgatta. Egyszerűen elszaladt mellette. Quera szemei abban a pillanatban tágra nyíltak. Még egy utolsót szippantott a levegőbe. Kicsi, fekete orra reszkető pöttynek hatott.

Fejét balra fordította, csillogó szemeiben tükröződni látszott a homokban csíkot húzó lénynek a lábnyoma.

Egy utolsó, mély levegővétel után lehunyta a szemeit, és megpróbált minél nesztelenebbül ülni. Menekülni már nem maradt volna ideje, így ez tűnt számára az egyetlen esélynek a túléléshez.

A legelöl haladó férfi megfordult hátasán, és egy jól irányzott ugrással, a nőre vetette magát. Az eséstől keletkezett porfelhő teljesen betemette őket, porszemcséiből formált fátylával.

Jane kísérője intett a nőnek, hogy meg ne szólaljon, ő pedig lassan felemelte a fejét. Közben a csizmája felé nyúlt. Valószínűleg ki szeretett volna húzni egy tőrt, vagy valamilyen hasonló dugifegyvert. Azonban erre nem adatott lehetősége.

Nem sokkal előttük, a láthatatlan ragadozó felfedte alakját, hogy azután a porba hullhasson. Nyakától kezdve, egészen a háta közepéig egészen mély karmolás nyomai látszottak rajta.

A furcsa az volt, hogy bár a sebek súlyosnak látszottak, vér nem folyt belőlük. A férfi ráparancsolt Jane-re, hogy moccanni se merjen, ha kedves az élete. Ezt nem fenyegetésnek szánta, inkább jótanácsnak.

Látta szőrös követőjét, aki még mindig lehunyt szemekkel állt, és várt. Tehát valaki, vagy valami más végzett a fenevaddal. Ez közel sem jelentett semmi jót embereinkre nézve.

A lélek-kísérő jobb kezét a csizmáján hagyta, ha támadás érné, legyen mivel védekezzen. Felhajolt, és körbenézett.

Az egyenes síkságon látszólag csak ők tartózkodtak. Kétszer egymás után végigpásztázta a terepet.

A kivégzett szörnnyel srégen szemben állt meg végül a feje. Hirtelen kirántotta a csizmába rejtett fegyverét. Egy egyszerű tőrnek tűnt, amit a férfi maga elé emelt. Ezután megszólalt.

 

- Gyere elő, bárki is légy. Nem akarlak bántani, és amint látod, megtaláltalak.

Szavaira megemelkedett a homok, pontosan arra, amerre emberünk nézett. Egy szakadtas köpenybe bújt alak tűnt elő. Leporolta magáról a port, majd nyugodt léptekkel elindult a két ember felé.

 

- Örvendek a szerencsének, Rafael. Mondták, hogy jó vagy, és úgy látom a pletykák igazak.

- Ki vagy? – kérdezte a szemben álló férfi.

- Az, aki a lelket elviszi.

- És azt hiszed, hogy én engedni fogom.

- Hallottál már a bűbájt keverő koboldokról?

- Hogy jönnek ide azok a dögök?

 

A rejtélyes támadó ekkor megállt, a mozdulatlan démon felé fordítva fejét. Megmozdult a köpenye, ahogy kihúzta alóla a kezét. A démonra mutatott. Hosszú, vékony ujjain a körmök feketére voltak lakkozva, a hangja után azonban férfinak tippelte az ember. Ismét megszólalt, ugyancsak azzal a rekedtes, mély hanggal, amivel az imént.

 

- Nehéz találni erre ilyen koboldot, de ha megvan, a vérével valódi csodákat lehet tenni.

- Hagyd békén, Querát.

- Add ide a lelket, és a kis barátod életben marad.

- Nem tehetem, ezt jól tudod.

- A hírnév számodra ilyen fontos? Tudod, hogy egy szavam elég hozzá, és a majom élve elássa magát. Még mosolyogna is közben, ha arra szólítanám fel!

- Quera nem szeretné, hogy miatta veszítsem el a lányt. És én nem szeretnék csalódást okozni neki.

- Ahogy akarod...

 

A köpenyes alak vállat vont. Ha ellenfelének mit sem számít követője élete, hát legyen...

Mély levegőt vett, bánatot hazudott arcára, és a kis szőrbomba felé fordult. Fél szeme azért Rafaelen maradt.

Bármennyire is tűnt odafigyelőnek, egy valamiről elfeledkezett. Avagy kettőről, és csupán az egyiket lehet valaminek nevezni.

A férfi észrevette, mi készül ellene, de már késő volt. Hiába kapott a zsebe felé, cselekedni már nem maradt ideje. Egy háztető formájú csont a nyakába állt. Felakadt szemekkel zuhant a porba. Mozdulatlanul feküdt. Soha fel nem kelt onnan többé.

 

- Jane... – szólalt meg Rafael – most megleptél.

- Ez az izé – mutatott a vele szemben fekvő Csontikára -, a kezembe nyomta a fülét. Kétszer ellöktem, de ő kitartóbb volt.

- És gondoltad, hogyha belevágod az ürgébe, az kifekszik?

- Az történt, nem?

- Kezdők szerencséje...

 

Ezzel le is lett zárva részéről a beszélgetés. Hátat fordított a lánynak, és a mozdulatlan idegenhez lépett. Átkutatta a zsebeit, akár egy lelkes hullafosztogató.

A lenyúlt dolgok között egy zöld színű lével töltött üvegcse is ott volt, amit Querának hajított. Az, a szőrnek csapódva nem tört el, így emberünknek oda kellett fáradnia. Felvette a földről, majd a majom fejére hajította. Az elég keménynek bizonyult, hogy a zöld folyadék végig csorogjon a démonon. Néhány percbe beletellett, amíg az anyag hatni kezdett.

Az idő alatt sem állt meg a túlvilági élet. Rafael visszament a kísérendő lélekhez. Ráparancsolt, hogy kövesse. Jane-nek viszont elege lett a férfi viselkedéséből. Hiába makacskodott, Rafael elővett valamiféle karperecet, amit egy óvatlan pillanatban a nő kezére kapcsolt. Jane meglepődve, és mellesleg igencsak felháborodottan forgatta a metálszürke csecsebecsét.

 

- Mi ez? – kérdezte végül.

- Valami, amit már régen rád kellett volna tegyek – jött a válasz.

- A kérdésemre felelj, ha lehet!

- Arra feleltem.

- Ne idegesíts!

- Azt pont te teszed, velem!

- Mi történt?!

 

Quera vágott közbe váratlanul. A kis szőrgombóc még mindig ott ült, ahol megbabonázta az az alak. Viszont már úgy tűnt, hogy ismét a régi. Legalábbis, ahogy ott bámulta őket, nagyon úgy tűnt.

Látva, hogy magához tért a társa, a lélek-kísérő fogta magát, és felszállt a lónak használt csontrakásra. Vágtában hagyta el a helyet, valamint a kísérendő lelket és a démonsegédét egyaránt.

Quera ekkor odaszökött a mozdulatlanul fekvő testhez. Körbeszagolta, majd kihúzta a nyakába dobott csontot. Azt követően a lányhoz sietett. Elszaladt mellette, közben ennyit kiáltott neki oda:

 

- Jobb, ha jössz!

Jane-nek már válaszra nyílt a szája, amikor a kezére csatolt karperec felfénylett, és a közepén levő nyílásban egy átlátszó zsinórszerűség bukkant elő, aminek a másik vége nem is látszott. Csak annyi bizonyos, hogy Rafael irányába vezetett.

Az ominózus kötél megrándult, majd mintha húzni kezdték volna túloldalt, úgy rántotta magával a lányt. Több méteren keresztül húzta magával. Egészen addig, amíg a karperec össze nem kapcsolódott a férfi kezén lévő megfelelőjével.

Jane nem is érezte már a jobb kezét. Nem a szokványos fájdalom hasított belé. Inkább volt mondható rándulásnak, amit a vonszolás idézett elő.

Rafael rántott egyet csuklóján, mire a karkötők elengedték egymást. Lenézett a lányra, azután így szólt:

 

- Most megtapasztaltad azt, amiben részed lesz, ha ellenszegülsz. A karkötőt egyedül én tudom levenni, rólad. Ha pedig megpróbálsz ártani úgy nekem, mint Querának, megígérem, hogy megkeserítem az utadat.

- Mi ez a komédia? Elegem van már belőle!

- Akkor lett volna eleged, amikor először öltél! Most nem az én levegőmet rontanád.

- Milyen szégyenletes némbernek tartasz? Megmondtam már, hogy nem vagyok gyilkos! Soha életemben nem bántottam egy árva szál lelket sem!

- Én pedig azt közöltem már jó előre, hogy nem nekem kell bizonyíts! Tőlem szent szűznek is mondhatod magad. Nem érdekel!

- Most, minek kell veszekedjetek? Ha megérkeztünk, majd a hölgy felel a tetteiért. Ha tetszik neki, ha nem!

- Hallottad a majmot! – tett pontot a vita végére a lélek-kísérő. - Most pedig gyere. El szeretném érni azt a kurva forrást, még mielőtt ránk száll a sötétség.

- Az agyadon már rajta van... – morgott Jane.

 

Az utolsó szó az övé volt, azonban az utolsó tett a férfira hárult. Egy rántással felhúzta a hátához a nőt, akinek ismét jót rántott a karján, és ismét nem fájt neki, azonban újra jajveszékelve rákiabált.

A lent maradt majom rosszkedvűen vette tudomásul, hogy most gyalogolhat. Elindult, hát legelől, de amikor Csontika is megmozdult, Quera sereghajtóvá lett. Nem sietett, még akkor sem, amikor mindhárman eltűntek a láthatáron.

Ismerte az útvonalat. Sokszor megjárta már. Számára már a hátból támadó szörnyek sem jelentettek újdonságot. Az út, mely előttük állt, viszont nehéznek ígérkezett.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Archívum

Naptár
<< Július >>
<< 2022 >>
Ke Sze Csü Szo Va
        1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Statisztika

Online: 2
Összes: 339680
Hónap: 6332
Nap: 301