Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2010.09.16

6. A Jonas fivérek trükkje

 

Léptek monoton zaját hordta magával a szél, a sziklafal jobb oldalra kanyarodása mögül. A folyton felcsendülő hang előbb keltett félelmet, mintsem megnyugvást, abban a két személyben, akik fegyvertelenül álltak, várva a csodára. A veszély azonban egyre jobban közeledett. A csoda úgy tűnt, ezesetben elmarad. Egyedül a remény maradt, de már abból sem maradt sok.

Jane próbált valami kiutat keresni, de hiába nézelődött s gondolkodott, nem talált kiutat a kutyaszorítóból. Nagyon úgy nézett ki, hogy halál utáni élete tiszavirág életű lesz. Összezavarodott gondolatai közé hirtelen beugrott Quera egy mondata: „Ez itt az új lélekvilág otthona. Hogy te is értsd, most a képzeleted alkotta vidéken vagyunk.”. Az ifjú hölgynek ebből a kijelentésből kiindulva, támadt egy ötlete. Megpróbálta összeszedni minden gondolatát, hátha sikerülne megváltoztassa a környéket. Legalább egy egérutat próbált találni, esetleg készíteni. Lecsukta a szemét, összeszorította a tenyerét, megpróbált a menekülésre koncentrálni. A sziklafalra koncentrált. Egy menekülőútra gondolt, egy rést szeretett volna a kőben látni, amikor kinyitja a szemét. Megpróbált minél erősebben koncentrálni, semmi másra nem figyelni. Ő mindent megtett a cél érdekében, csakhogy nem számolt – mondjuk azt – a környezetével. Jobban már nem tudott koncentrálni. Egy pillanatban a vállára nehezedett több tíz kiló súly, aminek következtében kizökkent a koncetntrációból. Tágranyílt szemeit a sziklafal felé fordította. Ahogy azt előre sejtette, nem történt semmi, bár ő tényleg megtett mindent, ami tőle telt. Mélyet sóhajtott. Nem akarta elfogadni, de mégis, máris az első akadályba ütközve Jame Smith feladta. Vagy mégsem? A lány nyelt egyet, majd hátranyúlva megragadta a vállában kapaszkodó majomdémon lábát, és maga elé rántotta. Fedezéket nem látott, más pajzsot pedig nem talált, szóval abban a pillanatban nem tehetett mást, azt használta ami a keze ügyébe került. Quera szemei kikerekedtek. Köpni, nyelni nem tudott szerencsétlen pára. Próbálhatott volna menekülni, de megdermedt, akár a kocsonya. A szíve vad tempóját némán hallgatta. Egyedül az orra remegett szüntelen. Összekuporodott a lány kezei között, majd hirtelen lazított testtartásán, s hátrafordította a fejét. A képére fülig érő vigyort csalt, s miután kivigyorogta magát elkezdte csóválni a farkát, azután így szólt a lányhoz:

 

- Tiszta hülye vagyok.

- Nem szállok veled vitába...

- Komolyan mondom. Évszázadokon keresztül dolgozok már Rafaellel, és én hülye nem veszem észre a nyilvánvalót.

- Mire akarsz kilyukadni?

- Csupán arra, hogy nem lehetek távol – hallatszott Rafael hangja. – Különben a csuklódon levő karperec már hozzám húzott volna.

 

A majom egy szempillantás alatt földet ért (füleit lehúzva és jó nagyot nyekkenve), Jane pedig az ösvényről – amire egy közeledő alak árnyéka vetült –, a kezére pillantott át. Egyenesen előre álló ujjai hátánál, a csuklóján tényleg ott csillogott a karperec, amit a lélekkísérője ráaggatott. Az utolsó mondatok hallatán pedig már attól sem tartott, hogy mit takar a sziklaszirt. Az árnyék, amint eléggé közel ért, s már az is látszott aki azt vetette, a látvány már komolyan nem rejtett semmi ijesztőt. Leszámítva a fekete köpenyt, az alóla kilógó rongyokkal, no meg az ugyancsak fekete maszkot, ami az alak arcát rejtette.

Rafael nem tünt idegesnek, még a maszk alatt sem. Jane, maga sem értette miért, de félrenézett. Talán zavarta, hogy neki nem jutott ez eszébe, vagy csak örült a lelke mélyén, hogy száraz bőrrel megúszta, mindenesetre a dolog végülis nem is sülhetett el volna jobban. Azért egy gondolat még sokáig kísérte, útja során. Ez pedig nem más volt, minthogy: vajon nem pont ő alakította az eseményeket, számára megfelelően? A hely ugyanis nem más volt, mint az ő képzeletének szülötte, és talán a karperec sem használt ott. Végül, de nem utolsó sorban, pedig: amikor arra koncentrált, hogy valami kiutat keressen/készítsen a kutyaszorítóból, agytekervényein átfutott egy kósza gondolat, miszerint jó lenne, ha nem csak ketten ülnének a slamasztikában, ha inkább „kedves” lélek-kísérőjét állíthatná a rejtélyes jövevény elé. Persze mindez csupán egy feltevés volt, amire a válasz már sosem fog kiderülni, avagy mégis, hisz élnek. Már ha lehet így fogalmazni, abban a helyzetben.

Jane nem akart több időt vesztegetni ilyen talányokra, inkább jobban foglalkoztatta az, hogy mihamarabb elérjék az úticéljukat. Így, amíg az elején sereghajtóként szerepelt a csapatban, addig most, hogy Rafael vezetésével visszataláltak a helyes ösvényre, Jane mindvégig a férfi mellett igyekezett. Sokszor még meg is előzte. A férfinak ez feltűnt, de nem tette szóvá. Egyedül akkor szólt rá a túlbuzgó lányra, amikor az előttük levő domb tetejére értek.

 

- Ne lepődj meg, ha innen leérünk.

Ennyit mondott, s már ment is tovább. Jane elengedte a füle mellett kísérője szavait. S bár felfogta, amit mondott neki, mégis tágra nyíltak a szemei, ahogy túljutottak a dombon. Az előttük futó táj, akár a nagy hőségben, hullámozni kezdett, majd fokozatosan elhomályosodott előttük, egészen addig, amíg egy újabb arculatot formálva, új látkép jelent meg az elmosódott kép helyén. Az erdő szőrén szálán eltűnt. Visszanézve sem látszott már az ösvény, sem a domb, melyre felkapaszkodtak. Helyüket egy nagyvárosi utca vette át. Parkoló autók, álmos szemű irodaépületek, kerítések, reklámplakátok, neonlámpák, és még sorolhatnám mennyi más, egy városból hiányozhatatlan kellék. Egy valami hiányzott csupán, hogy a kép teljessé váljon... Az élet! Legyen szó emberről, állatról, vagy növényről, egyetlen egyet sem lehetett ott találni. Mintha New Orleans utcáin járt volna a kis csapat, Catrina beköszönése előtt pár órával.

 

- Ez itt már a hely – kezdte Quera a felvilágosítást -, melytől búcsúznod kell, mielőtt továbblépnél.

- De miért ilyen üres? Hol vannak az emberek?

- Csak őket hiányolod? – kérdezte Rafael. - Látsz talán egy kutyát átszaladni a zebrán?

- Mester – nézett fel Quera útitársára -, ne légy már ennyire cinikus. Jane még új itt. Attól, mert te már ezerszer jártad meg a lelkek útját, nem kéne ilyen nyers légy.

- Quera... Pofa be! Te pedig, Jane Smith, kapsz egy teljes órát, mielőtt tovább állnánk. Addig is nem árt, ha felkeresed a temetőt. Talán már ott találod a fejfád!

- Bocsáss meg, neki, Jane... Ismered, milyen. A metroállomáson van egy mannaforrás, ha búcsút vettél korábbi életedtől, gyere le. Ott várunk!

 

Ezzel el is váltak útjaik. Rafael meg se várta lelkes kísérőjét, nyeregbe pattanva úgy elszelelt, hogy Quera alig bírta szusszal, amíg utolérte. Jane pedig ott maradt egyedül, egy üres városban...

Órák hosszat bolyongott a néptelen utcákon. Minden ott volt, ahol emlékezett rá. Még a tömbház kapuja is – mely otthonként szolgált neki – egy rúgásra nyílt, ahogy azt Jane már megszokta. A szmog, mely néha az őrületbe vitte, most már-már hiányzott az orrából. Az üres udvaron árválkodó fehér alapon sárga pöttyös labda kísérteties árnyéka szinte elmozdult a helyéből, ahogy Jane elhaladt mellette. A folytonos gyerekzsivaj nélkül az a hely már nem is volt önmaga. Otthagyta az udvart, és vele együtt minden emléket, hogy felsietve a lépcsőn, felérjen a félig nyitott folyosóra, melynek végén, jobb oldalt, ott volt a lakása. Megállt az ajtóban, de képtelen volt rátenni a kezét a kilincsre. Az agyában ott motoszkált egy gondolat, hogy mi lenne, ha bemenne, levetné magát az ágyra, és fel nem kelne onnan, amíg valami hangot nem hall, a saját gondolatán kívül. Végül még sem tette. Tudta, hogy valaki idővel a nevét kiabálná, de az már azt jelentené, hogy még több idő múlt el, abban a rémálomnak is beillő világban, s még kevesebb ideje maradt a túlvilági életre. Otthagyta, hát a lakását, az utcát, melyben nevelkedett, az életet, melyről senki sem ismert rajta kívül részleteket (legalább is ő úgy hitte), hogy a hipermárket parkolóját megkerülve, elérjen az aluljáróhoz. A telefirkált falak előtt elmenve, hirtelen megállt. Visszanézett egy percre, mintha keresett volna valamit. Szemeivel végigpásztázta az egész utca, minden belátható pontját, majd visszafordult, s folytatta útját az alagút felé. Odalent a megvilágítatlan messzeség fogadta. De sokat adott volna azért, ha tudta volna, hogy merre található a kapcsoló... Vakoskodni nem volt kedves, ezért inkább visszafordult, hogy magához vegyen egy zseblámpát. Gondolta: az csak nem számít lopásnak, hisz egy eladó nem sok, annyit nem látott semerre. Na, nem minthogyha bement volna egyetlen üzletbe is ottléte alatt. Ami azt illeti, azután sem tért be egybe sem, ugyanis rá sem tette a lábát a lépcső legalsó fokára sem. Ahelyett a sötétség felé fordult, amiből teljesen váratlanul két kisgyerek lépett ki. Két egyidősnek látszó kisfiú, mindketten terepszínű nadrágot viseltek, sötétbarna kapucnis kabáttal, ugyanolyan színű cipővel és baseball sapkával. Óvatosan, egymáshoz közel közeledtek a lány felé. Mindezt úgy, hogy bármelyik pillanatban kereket oldhassanak, ha veszélyt éreznek. Jane elindult feléjük, de megállt, látva, hogy a gyerekek azt észrevéve, megtorpannak.

 

- Sziasztok! – szólalt végül meg. – A nevem Jane. Mondjátok, ti kik vagytok, és, hogy kerültök ide?

- És te, hogyan...? – kérdezte a göndörhajú, bátortalanul.

- Ide hoztak... Be kell valljan, erre eddig még senkivel sem futottam össze. Azt mondták, akikkel jöttem, hogy ez a hely kihalt. De úgy látom, tévedtek...

- Nem... Bárki is mondta neked, igaza volt. Ide csak kevésszer jön bárki is. Mi ketten a Bermuda háromszög képzeletbeli átmérőjének folytatásában lakunk. Ezért tudunk ide jönni.

- De veszélyes – mondta a másik, szőke hajú srác -, eddig errefelé csak gonosz lelkeket láttunk. De te nem tűnsz annak...

- És csak ti tudtok ide jönni? – terelte Jane más irányba a témát.

- Mi leltük meg az átjárót. Másnak nem áruljuk el... De tudunk ajánlani neked egy üzletet...

- Mégpedig? És mi ez a bizonytalanság? Komoly üzletemberek, kevés önbizalommal? Mi lesz még? Kiderül, hogy lelkekkel kereskedő démonok vagytok, és el akartok rabolni.

- Mi nem! – kiáltott a göndörhajú, közben még bele is pirult a gyanúsítgatásba. – De ha nem érdekel az egyedüli mód a túlélésre... Mi már itt sem vagyunk...

- Halott vagyok, legalább is ezt mondják, akik idehoztak. A szívem nem ver, a bőröm halálsápadt, szóval lehet benne valami! Mielőtt elmentek, azért igazán elárulhatnátok, hogy mire céloztatok, amikor arról beszéltetek, hogy meg tudnátok menteni?

- A következő sötétedésnél jön majd egy vakítóan fénylő vonat – magyarázta a göndör hajú. - Ha a megállóban állva várod, visszavisz az életbe.

- Ennyi?

- Nem egészen – folytatta a fiú. – Mint mondtam, visszavisz az élők világába, de neked nincs tested, tehát egyikünk testében kell addig élj, amíg rá nem találunk a sajátodra, és ide nem hozzuk, hogy itt visszaköltözz. Ennek viszont ára van. Sem én, sem pedig a barátom nem vagyunk bolondok, hogy egy vadidegent, csak úgy magunkba eresszünk. Ezt a szeszt – vett ki a fiú egy üvegcsét a zsebéből – meg kell igya valamelykünk, amint átértünk a saját világunkba. Ez megakadályozza, hogy az idegen lélek eluralkodjon a gazdatestben, elnyomva annak a saját lelkét.

- A haverom csak azt akarja mondani – vette át a szót a szőke kisfiú -, hogyha visszahoztunk, örök hallgatásra kell esküdjél, s ha nem állod szavad, eljön érted Thoro apó, a főzet készítője, s akkor véged!

- Ó, valamint százezer dollárt is kérünk!

- Hé, fiúk! Minek képzeltek, milliomosnak? Fiatal vagyok, most nyögöm a diákhitelt, a lakáshitelt, a rezsit, meg még valami kocsira is gyűjtögetnék... Avagy mindez múlt idő...

- Mi felajánljuk, hogy mindezt visszakapod! De mi sem vagyunk bolondok... Kérlek, érts meg bennünket is. Nem kis kockázatot vállalunk ezzel!

 

A gyerekek hiába hangoskodtak, Jane mégis észrevette a zajt a hátától. Arra fordulva egy drótlkerítést látott, ami a síneken húzódott végig, s ami elzárta az utat. Túloldalt Csontika rúgdosta a kerítést, megpróbálva áttörni azt, nem sok sikerrel. Egyedül ő volt a közelben, de ő is bőven elég volt ahhoz, hogy Jane mihamarabb eldöntse mitévő legyen. Visszafordult a gyerekekhez, de alighogy megtette, máris visszafordította a fejét kicsit, egészen addig, amíg szeme egy irányba nem került egy másik, titkon figyelő alakéval. Ez a fickó a jegypénztár mellett ácsorgott, a bódénak dőlve. Fekete hajfürtjei alól alig látszott ki az arca. Akárcsak első találkozásukkor, most sem lehetett jól leírni. A fentről beszűrődő fény nem világította meg igazán. Amint észrevette, hogy felfigyeltek jelenlétére, megvált helyétől, hogy elindulhasson a szabadba. Jane egészen feléfordult, de a férfi, amint elég közel ért hozzá, rátette a tenyerét a lány fejére, s finoman a gyerekek irányába fordította. Közben ennyit mondott:

 

- Ne velem foglalkozz!

- Hé, te nem próbálod meg? – kiáltott Jane a fiú után.

- Nincs nekem annyi pénzem... Amúgy is jó nekem itt. Amellé meg jó, ha még időben eltűnök innen. A lélek-kísérőd nem fog túlzottan örülni, ha megtudja, hogy leléceltél. Nézd azt a szerencsétlen párát – mutatott Csontikára, aki már majdnem széthullott, de még mindig rúgta a drótkerítést -, ahogy elnézem, ő már biztos megjárta egyszer.

 

Mondatának végéhez érve szép nyugodtan kisétált a felszínre. Jane nem először látta a fickót, de ahogy az erdőben, úgy most is eszébe sikerült juttassa Rafaelt. A férfitól a hideg rázta ki, de ahogy a gyerekek háta mögötti sötétbe nézett, jobban elborzadt. Nem látott semmit sem. Úgy érezte magát, mintha Éva bőrében lenne, amikor a kígyó átnyújtja neki az almát. S ő csak forgatja a kezében, azon tanakodva, hogy érdemes-e megkóstolni a tiltott gyümölcsöt.

Sosem járt ilyesmin az agya, és máskülönben is máson kellene jártassa a szürke állományát, hogy meghozhassa a nagy döntést. Homlokának kisímulása azt jelezte, hogy meghozta életének újabb mérföldkövének számító döntését. Ezt viszont nem tudta egyből megosztani az előtte álló fiúkkal, először ugyanis Quera éktelen vonyítását volt kénytelen végighallgatni, aki Csontika fején állva rángatta a kerítést, aminek fémes zajára Jane is megfordult. Egyetlen szavát sem lehetett megérteni a nagy zajban. Annál jobban a két gyerekét, akik közül ismét a göndör hajú vette át a szót.

 

- Jane, ha annak a koldusnak kinéző alaknak igaza van, akkor ezek már a kísérőd társai. Jó lenne, ha minél előbb döntenél.

- Átgondoltam mindent, és egy megoldást látok csupán a helyzetemre. Ha követem Rafaelt és a többieket.

- De akkor...!

- Gyerekek, olyan vádakkal gyanusítanak, amiket nem követtem el. Talán, ha szembe nézek a Pokol Urával, sikerül tisztára mosni a nevemet.

- De hisz mi új esélyt adunk az életre!

- Sajnálom...

- Velünk kell, gyere!

 

Jane meghátrált a két gyerek hirtelen változását látva. A kicsik félős kis pofikája hirtelen agresszív, parancsoló jelleget öltött. Első öltete nem más volt, minthogy a kijárat felé fusson, de ebben megakadályozta a csuklóján levő karperec, ami a dróthoz vonzotta. Furcsa mód, nem állította meg a kerítés, ahelyett átsiklott a rávágott résen, egyenest Rafael karjaiba zuhanva. Ha a férfi nem szorítja meg erősen, biztosan a fenekén kötött volna ki. Az az eltorzított hang közelről most még rémisztőbben hatott.

 

- Kölykök, tűnjetek el innen, de nagyon gyorsan, és mondjátok meg Thomas és Robert Jonasnak, hogy ha megint megpróbálják a gondjaimra bízott lelket magukhoz csalni, akkor lecsót csinálok belőlük. Veletek együtt! Húzzatok el a szemem elől!

A két kis lurkó egymásra nézett, majd egyetlen szó nélkül távoztak, egyenest bele a sötétségbe. Jane pedig némán szidta magát naívsága miatt.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Archívum

Naptár
<< Július >>
<< 2022 >>
Ke Sze Csü Szo Va
        1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Statisztika

Online: 1
Összes: 311372
Hónap: 4448
Nap: 135