Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. Elkeveredett bűnlista, vagy szemrebbenés nélküli hazudozó?

 

Aprócska lábnyomok látszottak a lágy talajon. Valami mélynövésű élőlény hagyhatta őket, melyek egy kiszáradt fa felé vezettek.

A fa törzséhez egy alacsonyabb csontváz volt kötve. Valami furcsa, vízszintes testtartású csontrakás, amely semmilyen állathoz sem hasonlított. Némi izomréteg tartotta egyben, és néhol valamennyi bőrfoszlány kandikált le róla.

A rajta levő nyeregről az embernek az a benyomása lehetne, hogy egy megboldogult lovat lát. Persze, aki ismeri azon élőlények csontvázát, az hamar rájön, hogy semmilyen rokonságban sem áll, vagy állt velük az a hátas jószág.

Egy élő embernek viszont nemcsak az elszáradt fa és a furcsa teremtmény látványa lett volna feltűnő, mondhatni bizarr, hanem az egész hely, ahol ezek léteztek. Minden vöröses fényben úszott, mint naplementekor a láthatár.

Az ég sem kék, hanem a földdel egyszínű, homoksárga fényben úszott, melyet néhány pirosas árnyalatú felhő takart néhol.

A levegő a körülményekhez képest tiszta és kellemes volt. Egyáltalán nem érződött fülledtnek, száraznak, amilyennek a sivatagi környezetnek lennie kellett volna.

Visszatérve a fához, annak egyik ágán egy alak feküdt.  Tépettes, két oldalt néhány tincsben vállig érő haja, feketén hullott alá az ágról.

Szakadtas köpenye alól kivillant szürke, ujjatlan, pólóhoz hasonló felsője, ami sötétebb árnyalatú nadrágjába volt gyűrve. Derekán csupán egy vastag lánc csüngött, melyre egy kardhüvely volt ráerősítve. Egy eléggé lepukkant, középkorban felejtett vándor küllemét sugallta.

Ahogy elfordította fejét, felnyitotta zöldellő szemeit. Egy komor, huszonöt év körüli fiatalember arca rajzolódott ki.

Koromfekete tincsei csalafintán hullottak az arcába. Szemeinek tükrében egy tarka színezésű, prémes, nagyfejű és orrú, legjobban egy makihoz hasonló lény tükröződött. Az állat nyakában egy átlátszó fiola csüngött, amiből valami papírféle látszott ki.

 

- Quera, kopj le, rólam! – mordult rá a férfi.

- Neked is üdv, Mester! Még mielőtt bármit is mondanál, közlöm, hogy maga az Alvilág Ura küldött hozzád.

- Az ott a nyakadban ugye nem egy Tettlista?

- Ó, ez? – nézett a kis szőrbomba a fiolára. – Ez alapján leled meg a következő ügyfeled. Csontikának sem árt némi testmozgás, még a végén szétporlad. Nem recseg, amikor ráülsz?

- Mondtam már, kopj le! Nem érdekel egy bűnöző sem.

- Ez pedig különleges példány. Egy újabb Smith, étvágygerjesztő bűnlajstrommal.

- Ez hiányzik nekem... Majd megint elhúzod a beled, mint a múltkor. Olyan vagy, mint az öcséd...

- Ne hozd nekem fel, Topust. Jól járt a nyomorult. Remélem, még mindig eszi a rozsda annak a katedrálisnak a tetején.

- Mintha némi irigységet hallanék a hangodban.

- Én, irigy?! Mégis mire, az öcsémre? Na, ne bolondozz! Mégis miért irigyeljem? Hogy ő már akkor is az élők világában nyalta annak a démonnak a talpát, míg én neked segítettem hőssé válni? Most nesze, mit kapok ettől a félkegyelmű rablótól? Az állandó zsörtölődést!

- Lennél inkább egy szeszélyes démon talpalávalója?

- Még szép!

- ...hogy nem... – egészítette ki a kis lény szavait a férfi. – Na, mutasd azt a Tettlistát!

 

A nagyszájú állatkának reagálásra sem hagyott időt, elkapta a torkához erősített fiolát, és letépte a nyakörvről.

Quera ijedtében kihúzta karmait a fa törzséből, aminek következtében egyből a földön landolt. Bandzsin nézett a Csontikának elkeresztelt csontrakás két üres szemüregébe. Miután kicsit magához tért, már nyitotta volna ki a száját, de kiabálni nem lett volna érdemes, mivel a fa tetejéről egyenest Csontika nyergébe ugrott a rejtélyes férfi, és Quera szellemi hasmenése helyett, a szél visító megnyilvánulását hallgatta, miközben pontos úti célja felé vágtatott.

Szerencséje is volt a széllel, mivel a kisállat roppant hangosan, és meglehetősen visítósan adott hangot egyet nem értésének. Kiabálása végeztével pedig nem maradt más, csak a futás.

Rég nem járt, és meglehetősen veszélyes utat kellett megtegyen, eleinte gyalog, aztán mesterébe csimpaszkodva.

***

Az örökké szépia színű világban szinte végtelennek tűnt az idő. A láthatatlan fal mögött állva, a nagy semmibe mélyedve, nem lehetett valami könnyű dolga Miss Smithnek. Eleinte próbált kiabálni, szólongatni a körülötte levőket. Azokat, akik utána kerültek a többi, sajátjához hasonló üvegterembe. Lassacskán az összes emberhez beállított a lélek-kísérője, és távoztak a termekből.

Jane viszont maradt. A végén már csak egyedül ő volt ott. A síri csend kikészítette az idegeit, de valamiért nem tudta magát igazán felhergelni. Mintha az érzései fokozatosan tompultak volna az idő múlásával. Ő pedig csak állt ott, egyre jobban érezve, hogy nem tud tenni semmit sem. Még szabadulni sem, pedig az volt a leghőbb vágya.

Belefáradva a kopogtatásba, kiabálásba és forgolódásba, hősnőnk leült a terem közepén. Karjaival átölelte térdeit. Úgy ült néhány percig. Amikor is, végre történt valami említésre méltó.

A lánnyal szembeni fal megnyílt. Jane egyből kapott az alkalmon, további kérdezősködések helyett talpra ugrott, és kiviharzott a szabadba, mivel oda vezetett a folyosó.

Itt ismét a magány várta. Annyi különbséggel, hogy legalább már volt hova leülni, és amellett még a környékből is látszott valamennyi.

A folyosó, amin jött, egy szempillantás alatt eltűnt. Helyében hófehér fal jelent meg. Az épületből, ahonnan jött, annyi látszott csupán. A maradék három oldalt magas kerítés húzódott, amelyen nem lehetett átlátni.

Egy pad állt csak az udvarhoz hasonlítható szabad területen. Ott foglalt helyet Smith kisasszony.

Tekintetét a feje fölött elterülő pirosas égen feledte. Úgy tűnt, mintha örökké napnyugta lenne azon a helyen.

Annyira beleveszett a túlvilági természetbe, hogy még a száját is nyitva felejtette. Vörös ajkai mögül felvillantak épp csak nem vakítóan fehér fogai.

Belefáradt a kiáltozásba. Gondolta, ha valaki keresi, az úgyis megtalálja. Ki tudja, mennyi idő telt el így, mindenesetre Jane-nek hosszú óráknak hatott.

A nagy csend egy pillanatban a feledésbe veszett, amikor a baloldali kerítés eltűnt. Egy majomszerű élőlény lépdelt a lány felé.

Elég bátortalanul ment, és néha vissza is pillantott, sőt egy pillanatban kinyitotta a száját, és csodák csodájára, emberi hang jött ki belőle. Egyetlen szót ejtett csak ki, de azt jó hosszan, és meglehetősen kérlelő hangon mondta. Jane csodálkozott is, hogy ki lehet az a „mester”, akihez a majom szólt. Ő nem látott semmit és senkit a majmon kívül.

A kedves pofikájú lény szapora léptekkel közeledett a lányhoz, akit eleinte meglepett a látvány, majd felállt, és tett néhány lépést hátra.

 

- Bármi is vagy, maradj ott, ahol vagy! – mondta Jane, mutatóujját a majomra szegezve.

- Ne tarts, tőlem... Jane Smith.

- Ho-honnan tudod a nevem?

- A Mester dolga, hogy elkísérjen az Örökbűnhődés Földjére. Az enyém pedig az, hogy útközben, ha lehet, ne idegesítsd fel. Olyankor eléggé durva tud lenni.

- Nem értem, hogy hova akarsz kilyukadni...

- Én vagyok a lélek-szállítód, vagy kísérőd, ha úgy jobban tetszik!

 

Jane hátrakapta a fejét a kiismerhetetlenségig eltorzított hangot hallva. Hátánál egy talpig feketébe öltözött, maszkos alak állt. Maszkja homlokától kezdve, egészen orra hegyéig takarta az arcát. Csupán méregzöld szemei látszottak ki.

Az egész testét takaró köpeny alól, léptei közben kilátszott szürke pólója, és szakadtas, a köpennyel egyszínű nadrágja. Eléggé rémisztő alaknak tűnt a fickó Jane szemében. A lány felváltva forgatta a fejét a magas férfi és a beszélő majom között.

 

- Ne álljunk itt – mondta a férfi. – Sötétedés előtt el akarom érni az első mannaforrást.

- Sötét, itt?

- Méghozzá vaksötét – felelt a lánynak a majom, a távozó férfi nyomában haladva. – Gyere, Jane. Hosszú út áll még előttünk.

- Quera, ne hátráltass, mert az öcséd mellé rúglak! – hallatszott az eltorzított hang.

- Sok szerencsét hozzá! – eredt futásnak az említett.

 

Jane néhány másodpercig még állt, és nézte a távozókat. Ismét hatalmába kerítette az a furcsa erő, ami befolyásolta már párszor a Végállomáson és a vonaton.

A lábai maguktól elindultak, és követték a két idegent. Egészen addig ment ez így, amíg ki nem értek a hosszú, két oldalt végtelenül magasnak tűnő folyosóról.

Amint kiértek a pusztába, a folyosónak nyoma veszett, és Jane ismét ura volt önmagának. A háta mögé pillantott, és akaratlanul, de kijött belőle.

 

- Hova tűnt az épület?

- Ez itt már a Kárhozottak Útja, amit minden bűnös léleknek meg kell tennie.

Jane-t kiverte a hideg a férfi eltorzított hangjától.

- Na, álljunk meg egy percre! – szólt Jane, leküzdve minden félelmét. – Miért kellene én kövesselek, téged? Azt se tudom, hogy ki vagy!

- Már mondtam, a lélek-szállító, aki elvisz az Örökbűnhődés Földjére.

- Miért kellene én bűnhődjek?

- Most kezdjem el sorolni a bűneidet...?

- Igen, feltétlenül örülnék neki, ha végre megtudnám, hogy miért vagyok kénytelen követni, téged!

- Mester, hozom Csontikát!

Azzal a majom messze szaladt. Hamar eltűnt a végtelenben.

Jane figyelte, ahogy elfut, majd a férfi irányába fordította fejét. Az egy fiolát tartott az egyik kezében, míg a másikban egy áttetsző lapot.

Maga mellé hívta a nőt, nehogy hazugsággal vádolja. Jane inkább maradt, ahol volt. Mint említettem, a frász környékezte, amikor meghallotta a férfi hangját.

 

- Tehát: Jane Smith a neved. 1986. január huszonkettedikén születtél, az Egyesült Államokban: Ohio állam, Pineville nevű városában.

- Igen...

- Ugyanott nőttél fel, és jártad ki az elemit. Manhattanben jártál főiskolára. Apád neve Otto Smith, anyád neve Tatiana Solomon. Elváltak egy éves korodban. Az első saját kisállatod neve, Chowie volt, egy aranyhal, ami két napot bírt ki melletted. Véletlenül kiöntötted a klotyóba, amikor ki akartad tisztítani az akváriumát.

- Ez is igaz...

- Első barátod neve Christian. Csúfosan megalázott szakításotokkor. Kiszállt a négy kilométeres dugóban, és kikiáltotta az egész világnak, hogy sírsz, amikor elélvezel.

- Ehhez neked semmi közöd!

Jane feje csak úgy vörösödött dühében.

- Jól van... Ezt bárki tudhatja... Akkor lássunk valami mást. Kicsi korod óta állítod, hogy utálod a hőlégballonokat, pedig valójában minden álmod az volt, hogy beülhess egybe.

- Ez bizony nem jött össze... Rühellem a ballonokat! Életveszélyesek.

- A szívedet mégis melegség fogja el, ha meglátsz egyet.

- Nem igaz!

- Másnak hazudj. A listán van, tehát igaz.

- De nem!

- Jól van, ezen ne kapjunk össze. Akkor lássuk a jócselekedeteid. Öt éves korodban megmentettél egy másik gyereket, amikor elvetted tőle a mérges gombát, és behajítottad a patakba. Sokat segítettél a szomszédodnak, miután az az alsótestére teljesen lebénult. Tizenhárom éves korodig az osztály első tanulói között szerepeltél. Első munkahelyeden pár napig lopás nélkül dolgoztál.

- Furcsa, én ezekre nem így emlékszem... Béna szomszéd?

- Ha ezekre nem emlékeztél, a most következőkre még annyira sem fogsz. A bűnlistád: Tizennégy évesen kihajítottad a harmadikról a hat hónapos kölyökkutyát, az anyaállattal együtt, két héttel később kiraboltál egy boltot italért és cigarettáért. Pár napra rá felbuzdítottad az egyik barátodat, hogy késeljen meg egy öregembert. Két évvel később elfogtak az előbb említett bűnödért, és bűnrészességért másfél év felfüggesztett börtönbüntetést kaptál, de mivel kiskorú voltál, egy évet kaptál a helyi javítóintézetben, ami után lopáson kaptak. Végül is, az nem volt valami jó ötlet, mert az idősebb „bentlakók” megtanítottak a „szakma” minden fortélyára. Igazán hasznosan telt, tehát az a bizonyos egy év...

- Roppant érdekes... Főleg, hogy egy szó sem igaz belőle. Hívd fel az apámat, vagy Caroline nénit, mindketten megerősíthetik, hogy amit elmondtál, az mind hazugság!

- Megtehetném, de vannak dolgok, amikről sem a szülők, sem a testvérek, de még a legjobb barátok sem tudnak. A kezemben levő Tettlistát Te magad írtad. Sem én, sem te, sem más nem tud rajta változtatni. Veled keletkezett, a születésed pillanatában.

 

Mondata végéhez érve egy mély lélegzetvétel után ismét megszólalt, látva, hogy a nő keze ökölbe szorul.

- A lehetséges hiszti gondolatát is fojtsd el magadban! Nem azért vagyok itt, hogy hallgassam a cirkuszolásod. Ha valami problémád van, azt vitasd majd meg az Alvilág Urával. Ígérem, aki a szemébe néz, lehet bármilyen nagydumás, olyan őszinte lesz, mint egy elsőáldozó kislány. Én is dohogtam, amikor a lelkem ide került, de ígérem, amint a Pokol kapuját átlépjük, a nyelved megered, méghozzá őszintén.

- Én már most őszinte vagyok! Nem bántottam életemben senkit. Maximum lecsaptam pár legyet, áttapostam néhány apróbb élőlényen, amit szemmel nem is láthattam. Tehát ez bárkivel megesik.

- A Tettlistád mégis másról árulkodik. Az italmámorba és pusztításba fulladt éjszakák, a zsarolások, csalások eltörpültek a későbbi hidegvérű emberölésekhez viszonyítva. Én legalább parancsot teljesítve gyilkoltam, Te viszont élvezetből. Most pedig gyere, ez a hely nem az Édenkert!

- Lélekfalók ólálkodnak mindenfelé. – Jóformán még elő sem került Quera, azért egyből beleszólt a két ember vitájába. – Hidd el, Jane, ezek hátból támadnak és könyörtelenek.

- Akárcsak, kedves szállítmányunk...

- Mit merészelsz, te ganédomb?! – reagált az előbb hallottakra Jane.

 

A férfi felé indult. Az nem várta meg, hogy elérje, inkább arra fordult, amerről a majom hangját hallotta.

Úgy tűnt, útjuk nem lesz zökkenőmentes. Alig ismerték meg egymást, máris egymás torkának estek, és, hogy ez ne legyen elég, még egy délibábforma is feltűnt a semmiből.

Hosszúkás csíkot hagyott maga után a homokban, és meglehetősen gyorsan közeledett a felháborodott nő felé. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Archívum

Naptár
<< Július >>
<< 2022 >>
Ke Sze Csü Szo Va
        1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Statisztika

Online: 3
Összes: 317189
Hónap: 4850
Nap: 162