Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fejezet 8

2013.12.03

 8. Irány fantáziakelet!

 

Téli hónaphoz méltóan a nap már lenyugvásra készült, de az erdő mélyén az autó lámpáját sem lett volna érdemes felkapcsolni, ha nem írják azt elő a szabályok.

Az út a szokásosnál is síkosabb volt, de meglehet, hogy csak én voltam az átlagosnál fáradtabb. Épp csak Lotra folytonos sürgetése hiányzott már egyedül. Mindemellé pedig minden második pillantása a visszapillantó tükörre esett.

 

- Mi van, Tracy – szólaltam meg, miután már nem bírtam tovább elnézni azokat a sunyi pillantásokat -, tán paranoiás lettél?

- Nagyon vicces... – felelt Lotra alig hallhatóan, azután hangosabban folytatta. – Nem lehetne kicsit gyorsabban?

- Hova sietsz ennyire?

- Csak! Muszáj mindig kérdezősködj? Menj már! A végén itt ér bennünket a sötétség.

- Na, fene... A végén kiderül, hogy a húgocskám fél a sötétben...

- Jól van, félek, csak menjünk már!

 

Nem értettem, hogy mire a nagy sietség, gondoltam fáradt, vagy csak rajta van az ötperc. Nála hamar megesik az ilyen.

Az út nagy részét ezzel a viselkedésével azonban sikerült megkeserítenie. És akkor jött a hab a tortán: egy hívás... Egyenest Tracy telefonjáról.

 

- Mi a... – bukott ki belőlem, miközben leparkoltam, majd a fülemhez vettem a telefont. – Sasha, te vagy az?

- Mégis miért lenne ő? – jött a válasz kérdés formájában.

- Tracy...

 

Többet nem is tudtam mondani, a világ ugyanis egy pillanat alatt elsötétült előttem. Pár másodpercig tartott, az igaz, de a szerencse úgy hozta, hogy nem a saját testemben tértem magamhoz.

A Tűzmalom „nászajándékának” is felfogható álomszerű vízióba csöppentem, amiben az volt a lényeg, hogy lélekben átkerültem egy másik lény testébe. A Tűzdémon szerint idővel akár befolyásolhatom is a gazdatestet, de akkor még annak is örültem volna, ha inkább a saját testemet irányíthatom. Ez viszont abban a percben nem volt lehetséges. Valaki más szemén keresztül láttam a világot, és ez a valaki nem más volt, mint Topus.

A Tűzmalom udvarán ácsorgott, s a malom bejárata felé nézett, ahol a húgom állt. Épp a mobilját tette el, miközben elég idegesnek látszott.

 

- Ilyen nincs – morgott -, a gazdád már megint kocsikázik, a nővérem meg csak úgy kinyomja a telefonját. Mi van ezzel a világgal? És miért írta az a hülye Jacqueline azt, hogy felvesz az őrs előtt, amikor már előtte beszéltem vele, hogy Sashával jövök vissza... Na, meg ez az utolsó beköpése, azt hitte, hogy Sashával beszél. Mégis mit képzel... Hogy mobilcsere-akciót tartunk az exemmel?

- Khm... – jött ki Topus torkán.

- Kuss, majom! Nem vagyok kíváncsi a véleményedre!

- Ne sértegess, halandó! – s már éreztem is, ahogy a szőr feláll a kis „plüss” majom hátán.

- Inkább azt áruld el, hogy mi folyik itt?

- Hé, ti ketten! – fordult Topus az udvar szélén álló fa egyik ágán trónoló gnóm-ördög páros felé. – Menjetek, fürdessétek meg ezt a neveletlen fehérnépet!

 

Parancsára a két bestia elhagyta helyét, s a következő percben már Tracyt röptették a patak felé. Topus melle meg csak úgy dagadt a büszkeségtől. Azért én is jól szórakoztam magamban, de hamar elment a jókedvem, amikor felfogtam, hogy mi is folyik körülöttünk voltaképpen.

Az kétségtelenül világossá vált, hogy a lény, aki Tracynek adta ki magát, s mellettem ült a kocsiban, nem a testvérem volt. Valamint arra is hamar rájöttem, hogy ez az illető minden bizonnyal a gyilkos volt, akinek a nyomait oly ügyesen eltakartattam, hogy a második áldozata lehessen az emberek szemében a gyilkos. Mindemellé az is biztossá vált, hogy Mihaeltől, esetleg tőlem akarhat valamit. De inkább hadd áruljam el később tettei valódi okát.

Most inkább arról írnék, hogy mi történt azután, hogy Topus meglátta az udvarba behajtani a rendőrautót, amivel a hely felé igyekeztem. Alig hittem a démon szemének... A volánnál ugyanis én ültem.

A makinak fogalma sem volt a rá leselkedő veszélyről. Szépen, akkurátusosan odatotyogott a kocsi ajtaja elé, s megvárta, amíg az inkognitómba bújt lény leengedi az ablakot. Topust ez kicsit meglepte, s gondolatait hamarosan szavakba is öntötte.

 

- Nem szállsz ki? - kérdezte.

- Véletlenül nem tudod – mintha meg se hallotta volna az iménti kérdést, úgy faggatózott a bőrömbe bújt alak -, hogy mikor akar visszajönni Mihael úrfi?

- Ne-nem is tudom... – válaszolta Topus, miközben éreztem, ahogy belsejét valamiféle melegség tölti el boldogságában, hallva, hogy a gazdájának „megadtam” a kellő tiszteletet. Azon nem is gondolkozott el, hogy vajon a fejemre estem-e, hogy úrfizom azt a pokolfajzatot.

- Tehát nincs itt. Ez kiváló hír!

 

Azzal sötét alteregóm kicsapta az ajtót, majd nyugodtan kilépett a szabadba, mit sem törődve azzal, hogy Topus megláthatja a kézifék és a hátsó ülés közé vetett testemet. A majom persze egyből kiszúrta, de ahelyett, hogy fedezékbe rohanjon, még odafutott a kocsihoz. Onnan már egy karnyújtásnyira került a gyilkostól, aki belerúgott a bolond démonba, majd rátaposott, de olyan erővel, hogy a majom alig kapott levegőt, s mellé én is fuldokolni kezdtem.

Mielőtt Topus ellsüthette volna az agyában legelsőnek felmerülő gondolatát, a rejtélyes támadó a gyűrűsujjára húzta a gyűrűmet.

Majd megállt a vér bennem – és Topus érzései mégcsak meg sem érintettek -, amikor láttam, hogy a matt kő felragyog. A két cseppforma el kezdett körözni, de nem lassultak idővel sem. A nő pedig csak vigyorgott, mígnem a mosoly át nem alakult rémületté, majd egy fájdalmas üvöltést hallatott, amiután „emberünk” a kezéhez kapott. Addigra azonban már késő volt. A gyűrűm Topus nózijára pottyant, a támadó ujja pedig végigcsúszott a majom homlokán, majd a földre esett.

Akkor voltam ám igazán büszke a vőlegényemre, de akkor még boldogabb lettem volna, ha megöli az egy ujjtól megfosztott démont. Persze akkor vége is lenne ennek a visszaemlékezésnek.

Amiután a démon ügyesen ujjtalanította magát a jegygyűrűmmel, stratégiát váltott. Felkapta a földről majom komát, azt követően megengedte nekem is, hogy saját orromon vegyem a levegőt. Bár én nem így képzeltem az ébredésem, de ha már felrúgdosott, nem aludtam vissza. A támadóm nem is hagyta volna. Inkább lehajolt a földre, majd így szólt hozzám:

 

- Nesze, Long! – hajította elém a véres gyűrűt. – Nyisd meg a Tűzmalom átjáróját, és cserébe életben hagyom a kis nyavajást.

- Ne hallgass rá, Jacqueline! – vonyított Topus. – Őfelsége már a közelben van.

- Épp ezért igyekezz, némber. Ha a kapu később nyílik meg, minthogy az az átok ide érjen, a kis barátodból emlék marad csupán. De veled sem leszek kegyesebb. Ahogy a fürdőző kishúgoddal sem.

 

Nem kellett tovább sorolja a lehetséges áldozatokat. Felhúztam ujjamra a gyűrűt, és elindultam, de akkor újra utánam szólt a hangom.

 

- Várj! – hallottam, hogy matat a csomagtartóban, s mire odanéztem egy páviánjelmezt pillantottam meg, ami véres lett, ahogy megérintette. A prémet csakhamar felém hajította. – Gondolom, nem kell különösebb leírást adnom neked ahhoz, hogy Inuyasha idejébe nyiss nekem átjárót.

- Az nem fog menni. Egy jelmez ritka kevés ahhoz, hogy megnyissak egy fantázia világba nyíló átjárót.

- A prém valódi, és hidd el ha azt mondom, hogy Naraku használta. Persze nem az a félszellem, akit az animéből ismersz, hanem egy valódi alakváltó.

- Kitsouhara, te vagy az? – nézett fel Topus a, mint kiderült, alakváltóra.

- Mit hittél, mégis kicsoda?

- A fene essen beléd...

- Beléd is, sorstárs, beléd is...

- Higgy nekem, alakváltó uraság vagy asszonyság, én ezzel a prémmel képtelen vagyok megnyitni az átjárót.

- Akkor már nincs is miről beszélnünk...

- Állj meg egy percre! – kiáltottam rá, amikor megláttam, hogy Topus halántéka fölé emeli a szolgálati fegyveremet. – A prémmel nem biztosíthatok semmit, de a csomagtartóban kell lennie egy fél üveg víznek. Abból a vízből maga az Inuyasha manga alkotója kortyolgatott. Talán előnyösebb lenne azt használnom, nem gondolod?

 

Az alakváltó egy percre elgondolkodott, avagy inkább egy pillanatra, azután a csomagtartó fölé emelte tekintetét, majd a sebesült kezével matatni kezdett a kocsiban lévő dolgok között. Nemsokára előhúzta a flakont, s felém hajította.

Ahogy addig is, azt követően is sürgetett. Immár nem lehetett ellenvetésem, csakis a Tűzmalomnak...

Felsiettem az emelvényre, ahol kicsavartam a kupakot, majd a jeggyűrűre öntöttem az üveg teljes tartalmát. Azután már csak a szerencsében bízhattam.

Megpróbáltam koncentrálni, úgy belehelyezni a gyűrűt az akvárium mélyére. Tudtam, hogy rajtam múlik minimum a majom élete, de ki tudja, hogy még kiké. Behunytam a szemem, vártam, hogy víz öntse el a kezem, de idővel sem történt semmi.

Belül már előre éreztem, hogy ez lesz. Igaz, hogy nem bénáztam már úgy, mint első „kapunyitáskor”, de most a lelkem mélyén nem akartam semmiféle átjárót megnyitni, és hát a Tűzdémon pont, hogy a gondolataim terén volt úr.

Megijedtem, amikor észrevettem a kudarcot. Nem akartam sem lebőgni ezelőtt a rejtélyes figura előtt, de főleg nem akartam elveszteni Topust. Kis idő múltán könyörgőre fogtam. Némán tettem ugyan, de a kedves szerencsére megértett, s bár késve, de megnövekedett az akváriumban a vízszint.

Körülöttem az élet ezt követően meglehetősen felgyorsult. A tűz megnyitotta az útvesztőt. Emlékszem, a lángok fénye szinte egy színű volt a lemenő nap utolsó, narancssárga sugaraival.

Az eddig meglapult gnóm-ördögök, mint egy parancsszóra, mind előjöttek rejtekeikből. S én már csak azt láttam, hogy egy fürge lábú kobold eltűnik a barlang sötétjében. Éreztem, hogy ő lehet az a valami, ami öt perce még a testembe bújva fenyegetőzött, az utána maradt vérfoltok legalábbis erről tanúskodtak.

De immár nem ő érdekelt. Legyen boldog, ott, ahova annyira igyekezett. Adjon neki csókot Kikyou egyik lélekrablója, vagy bújjon bele Naraku, de tőlem Jakotsu szívét is melengethette volna. Engem akkor valaki más izgatott. Az emelvényről nézve hiába kerestem, hát leszaladtam az udvarra. Leérve, ha Orange nem ugrik elém, biztosan Mihael kocsija előtt végzem.

Az öreg katedrálisszökevény bizony elkésett, de nem törődött a hátránnyal, mint az őrült úgy hajtotta a lovait, egyenest be a Tűzmalom mélyére. No, már most, pont hogy akkor hallottam meg Topus rikácsolását, amivel sikerült megszabadítson az iménti félelmeimtől. Hátra sem kellett nézzek, mire egyáltalán feltápászkodtam, Orange faltörőkos mutatványa után, Topus megragadta a kezemet, és mint egy ovist, úgy húzott maga után.

Reszkethetett tőle, hogy becsukódik a kapu, mert még a vízbe is belegázolt a sötétben. A kapu ugyanis éppen csak kibírta addig nyílva, hogy beérjünk rajta. Topust alig bírtam leállítani.

Ott éreztem már a vérmes kis húsevő halakat a lábaimnál, de a majom egyre mélyebbre gázolt a vízben. Nehezen, de sikerült felemelnem, de akkor már azok a cápafogú fenevadak nagy számban úszkáltak körülöttünk. Karmukkal a nadrágom szárába kapaszkodtak, de csak szagolgattak. Biztosan Topust érezték, azonban csak engem találtak. Tirehnnek pedig végül igaza lett, a Tűzdémon jövendőbelijét a „csatlósok” nem bántják.

Ha látni nem is láttam belőle túl sokat, hallani hallottam és még érezni is véltem, ahogy távoznak a közelünkből a fogadóbizottságnak előreküldött halak. A frász kivert attól a helytől, de tudtam, hogy nem szabad kapkodnom. Kicsit még vártam, majd amikor már biztonságosnak tűnt a környék, óvatosan elindultam.

A víz gyakran a combomig ért, de a saját egészségem helyett inkább arra kellett ügyeljek, hogy Topus egyetlen szőrszála se essen bele a vízbe, mert akkor jöttek volna a halak, azokat pedig inkább jobb volt távol tartani magamtól.

Ó, milyen megnyugtató érzés tudott lenni, amikor kiléphettem végre a vízből. A cipőm teljesen elázott. Inkább mezítláb mentem tovább, minthogy azt szutyogtassam egész úton. A túloldali kapu már nem volt messze. Csak épp a sötét volt ellenem.

Egyedül Topus szemében bízhattam, ami bár nem csalt, csak épp a démon meg volt rám haragudva, hogy megnyitottam annak az alakváltónak az átjárót, szóval nem nagyon szólt hozzám.

A kapu helyét is csak úgy tudtam kikunyerálni tőle, hogy már majdnem könyörögtem. Végül belátta, hogyha mindketten ott veszünk oda, a gazdája örökre Inuyasha világában marad, szóval inkább nekiállt keresgélni.

Amikor fény áradt ki a kijáratnál, Topus felém fordult:

 

- Én komolyan remélem, hogy a világodba kergetted vissza azt a szörnyeteget...

- Ha a flakonban tényleg a mangaka álltal kóstolt víz volt, akkor ötven százalék rá az esély, hogy Inuyasha világában vagyunk. De lehet, hogy Ranmánál teszünk látogatást, vagy Rinnél és annál a cuki fekete cicusnál, ami annyira hasonlít Shippouhoz...

- Ne viccelj már folyton! Kitsouhara Őfelsége egyik legnagyobb ellensége, akiről azt hitte, hogy már évszázadok óta halott! A Végzet Völgyéből még senki sem tért vissza. De ő az egyetlen, aki képes még előlem is elrejteni az erejét. No, meg a másik ékes bizonyíték... Amint a nap lemegy, kobolddá válik az átkozottja.

- Gondolom, Topus gazdája szórt rá átkot.

- Pontosan. Ilka úrnő életére tört az a félkegyelmű, hát Őfelsége megjutalmazta. Azzá a fajjá változik az az alakváltó minden éjjel, amit szívből gyűlöl.

 

És Topus mindezt olyan büszkén mondta el, mintha csak ő átkozta volna el ezt a Kitsouharát. Megfordult a fejemben, hogy bővebben kifaggassam Topust erről az alakváltó démonról, de az időzítés nem volt épp a legjobb, inkább hagytam későbbre a beszélgetést. Előnyösebbnek láttam a tettek mezejére lépni.

Topus koma igazi úrimajom módjára maga elé engedett, hogy én léphessek át a kapun előbb. Én lássam meg előbb elvégre, bármi is lakozik odaát.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Archívum

Naptár
<< Július >>
<< 2022 >>
Ke Sze Csü Szo Va
        1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Statisztika

Online: 2
Összes: 327697
Hónap: 4685
Nap: 116