Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fejezet 4

2013.10.18

 4. Találkozás a nagyok egyik legnagyobbikával

 

Dartonville a hajnali órákban a szokottnál is néptelenebbnek tűnt. Szerintem nincs ember, aki ne szeretne ott élni. Tiszta levegő, céltudatos, pedáns polgárok, egész nyugodt mindennapok és rengeteg zöldövezet... Talán még a Lila Akác köz is irigykedne rá. A Dartonville-ben élő házastársakról viszont nem tudnák túl érdekes történeteket mesélni.

Talán az egyikről mégis... Ő az az egy, akinek a felesége a szokottnál is féltékenyebb. Nem elég, hogy majdnem ráment a házasságuk egy rejtélyes piroslámpás övezetben történt ébredésre, de most az egy gyermekes családanya azzal öli szeretett férje szürke állományát, hogy túl sokat túlórázik, és ha telefonál neki, nem veszi fel a kagylót.

Egy bizonyos „túl csinos” nyomozóról is hallott pletykákat, aki most korahajnalban ért be az őrsre, a testvérével és egyben kolléganőjével együtt. No... Szegény Columbino ezután, hogy mit kapott... A felesége sem úszta meg száraz bőrrel. Miután nekiesett Lotrának, az sem maradt alul. Csak úgy lobogott a két cuki lófarka, miközben felvilágosította a feleséget afelől, hogy mit is csinálunk mi itt az őrsön, munkaidőn kívül.

Vicces, hogy semmit, mivel elég ritkán szállingóztunk be oda... Erről azonban a kedves nej nem lett felvilágosítva. Annál jobban másról. Például, hogy mennyit kell túlórázzunk, és a főnök sokakkal ellentétben ott gürizik mellettünk. Hát igen... Azt azért csak nem mondhatta meg, hogy minden koraeste „Call of Duty” folyik a csapon...

Columbino feleségének távozása után már nem volt annyi feszültség a levegőben. Azért Weight parancsnokot csak idegesítette valami. Ezt hamarjában megosztotta velünk is. A lelkét emésztő probléma az volt, hogy a félóra múlva érkező vonaton érkezik az egyik leghíresebb mangaka: Rumiko Takahashi. A nevét sem sikerült egyből jól kiejtse, azon meg már tényleg nem lehetett csodálkozni, hogy nem tudta, kinek a bőrébe bújt bele Tracy. Annál jobban tudta, hogy miképp sűrgessen bennünket, hogy még időben kiérjünk a mangaka fogadására.

Már majdnem lenyomtam a kilincset, az elköszönést követően, amikor Columbino parancsnok ránk szólt, hogy előbb hívassuk be a számítógépzsenit, mivel rendetlenkedik a laptopja. Én vontam egyet a vállamon, majd kiszóltam a kint várakozó fiatalembernek, aki majd elsülyedt, ha nem is szégyenében, de azért kínjában mindenféleképpen... A kedves kollégák, amilyen képpel nézték, nem is csodálom.

Szép lassan besomfordált az irodába, majd megállt a ruhafogas takarásában. Columbino olyannyira el volt foglalva egy ceruza hegyezésével, hogy még a fiú belépésére sem figyelt fel. Ennek aztán az lett a következménye, hogy majdnem hátraesett a forgószékében, amikor meglátta.

Olyasmi pofát kevert, mint a keresztanyám két hónapos unokája, amikor elé álltam vörös hajjal. A főnök épp csak a rókaszelídítésig nem jutott el. A kikerekedett szemek, tátva maradt száj és a mozdulatlan ujjak viszont stimmeltek. Sasha is csak pirongott, s meg se moccant, egész addig, amíg a húgom hátba nem veregette. Arra aztán megmozdult, s nagy nehezen leült a villogó képernyő elé.

Nem vallom magam műszaki zseninek, de azért valamicskét konyítok az elektronikai cikkekhez. Azt viszont tényleg nem tudtam felfogni, hogy hogyan képes a srác öt perc alatt megjavítani egy laptopot, egyszerűen úgy, hogy a billentyűzeten zongorázik. Mindegy, gondolom a felbontással lehetett valami baj, vagy ki tudja, mindenesetre Columbino azt mondta – miután Sasha befejezte, és helyet cseréltek -, hogy a ketyere új korában sem ment olyan gyorsan.

Hálából megszabadította a fiút a további megaláztatástól, valamint a jelmeztől, amikor előhalászott a szekrénye mélyéről egy csereruhát. Igaz, a cipő egy mérettel nagyobb volt, de Sashának ennyi eltérés bőven megfelelt.

Mit ne mondjak, órák múltán, a megállóban várakozva is csak a szőke hajzuhatagon röhögtem, ha arra a borostás arcra néztem. Mindemellett másik oldalt ott álldogált Lotra is, aki nem zavartatta magát átöltözéssel. Úgy, ahogy volt, Sesshy mama jelmezben várt velünk együtt az érkező vonatra.

A szerelvény elméletileg már odaérkezésünk előtt meg kellett volna érkezzen. A halálesettel összeköthető vonatkisiklás miatt azonban jó két órát késett. Mindazon idő alatt volt időm kicsit szemügyre venni a terepet.

A felgyűlt fanok között elég sokáig elidőzött a tekintetem. Főleg egyen. A huszas évei végén, harmincas évei elején járó, Inuyashás pólót és Ranma ½ -es díszítésű dzsekit viselő férfi fel-alá járkált a peronon. Ez nem is lett volna túl feltűnő, ha mindezt nem zsebrevágott kézzel csinálja. Végül a fickó eltűnt a férfimosdó irányába, én pedig, miután figyelmeztettem Lotrát, beszóltam a kapitányságra is közölni az észrevételemet. Columbino, ahogy azt várni lehetett, azt parancsolta, hogy ne veszítsük szem elől az alakot. Sasha ezt hallva, máris jelentkezett a pasi megfigyelésére. Nekem nem is volt beleszólásom. Alighogy elhagyták száját a mondatok, Lotra máris helyeselt és az orosz fiatalember már el is tűnt.

Nem sokra rá, hogy elment, feltűnt a vonat. A füttye betelítette az egész peront. Hangja talán még a váróterembe is behallatszódott. A leszállók között hamarjában megpillantottuk a nagyonvárt hírességet. Nemzetéhez méltóan, kedves mosollyal az arcán lépett ki a vonatból. Egy keletázsiai tolmáccsal együtt érkezett, valamint egy magasabb japán lánnyal, aki mint kiderült, egy kedves ismerőse, valamint ő volt, aki meghívta Angliába. A lányt látásból ismertem. A dartonville-i középiskola egyik cserediákja volt. Igen jó kapcsolatot ápolhatott a mangakával, ha az úgy döntött, hogy elfogadja a meghívást a hétvégén esedékes anime-conra, amit Dartonville-ben rendeztek meg.

Ott álltam, szemben kedvenc mangám készítőjével, és képtelen voltam pár üdvözlő szón kívül mást kiejteni a számon. Ő visszaköszönt, de alig vetett rám néhány pillantást. Lotra jelmeze teljesen elvette a figyelmét. Nem is gondoltam volna, hogy Tracy miért nem hajlandó levetni a közlekedésében igencsak akadályozó ruhadarabot magáról. Akkor megértettem: máris szerzett magának jó néhány piros pontot a hölgynél. Én meg kulloghattam hátul...

Lehangoltság kerített hatalmába. Úgy éreztem magam, mint kis koromban, amikor a tündéri kis Tracy magára vont minden figyelmet, a dundi kis Jacqueline-nak pedig maradt a szeretetéhség. Hagyjuk a múltat, ami volt, az volt, ki a fene tud rajta változtatni?

Ahogy követtem őket, a járda melletti oszlop mellett megpillantottam a számomra oly feltűnő fickót. Gyorsan, szinte futva közeledett Sergiuval a sarkában. Valahogy nagyon rossz érzésem támadt, úgy gondoltam, hogy jobb lesz, ha a mangaka mellett folytatom az utat. Ha bármi történne, még idejében tudjak közbelépni.

A férfi észrevette, hogy felfigyeltem rá, de nem lassított. Ekkor már Sergiu is futásnak eredt, én pedig nem bírtam tovább állni és várni. Ráhagytam Tracyre a két japán hölgy védelmét, jómagam pedig a veszélyesnek látszó férfi felé indultam, kezemet a pisztolytokra téve. A férfi ekkor lassított, mire Sasha rávetette magát, s mindketten elterültek a földön. Odaszaladtam hozzájuk, s felparancsoltam a pasit a földről, majd miután elkértem a személyijét, megmotoztam. Nem találtam nála semmi gyanúsat, sőt még a neve sem szerepelt a rendőrségi adatbázisban. Mindvégig azt hangoztatta, hogy ő – ahogy ő nevezte - Takahashi-sensei legnagyobb rajongója. Az öltözködése és a pénztárcájában őrzött anime relikviák mind alátámasztották az állítását.

Ezek után nem maradt más, hagytam elmenni a fickót, aki feljelentéssel fenyegetőzött. Nem volt mitől tartsak. Csak a munkámat végeztem, és az esetre is volt elég tanúm. Inkább arra kaphatta fel a vizet, hogy mire végeztünk, imádott bálványa már kocsiba szállt, s elment a helyszínről.

Én is mentem volna utána, ha Jameson doktornő nem hív fel azonnyomban, hogy kiértem az utcára. Kocsiba se kellett szálljak, ugyanis a hullaház alig egy utcasarokra volt onnan. Elszaladtam hát odáig, megnézni, hogy miért hív a doki.

A recepció, mint oly gyakran, most is kongott az ürességtől. A biztonsági őrtől tudakoltam meg, hogy merre találom a doktornőt, mivel a recepciós sem volt a helyén. A középkorú férfi hamar közölte, hogy már leszóltak neki, hogy várnak az igazgató irodájában. Oda mentem hát.

Alig kopogtam egyszer, odabentről kiszólt egy hang, hogy menjek be. Három halottkém kávézott odabent, egyikük nem más volt, mint a nő, aki hívott. Felállt helyéről, és áthívott a másik szobába, ami egy laboratórium volt. Néhány gépen jelen pillanatban is futottak különböző tesztek.

A terem végén elhelyezett szekrényhez ment, ahonnan kivett egy aktát. Én addig balga fejjel nekidőltem az asztalnak, amin a scanner állt. A fémasztalka megimbolygott, mire elrugaszkodtam tőle, letenyerelve a leolvasót.

Egyből megijedtem, hogy trampliságomnak hála valamit tönkretettem, a hallottkém viszont megnyugtatott, hogy nincs miért izguljak, semminek sem esett baja. Az esetről hamar el is feledkeztem, amint a doki átnyújtotta a vonatszerencsétlenség hullájának első boncjelentését.

Mint kiderült, a férfi már hamarabb meghalt, minthogy levágták a fejét. Előtte megfojtották. Semmiféle nyomot vagy mintát nem találtak az elkövetőtől, amiután legalább egy DNS vizsgálatot elvégezhettek volna. Egyedül annyit tudtak megállpítani, hogy az elkövetőnek irtóztosan hosszú körmei voltak. A fojtogatás nyomai ezt bizonyították. Bár nem jutottam előrébb túlságosan az ügyben, azért ez is több volt a semminél.

Távozásom közepette, jóformán még ki sem léptem az ajtón, amikor Jameson doktornő utánam kiáltott, hogy várjak. Visszafordultam, megnézni, hogy mit akar. A három számítógép közül az egyik előtt állt, és egy lefuttatott analízis eredményeit nézte. Felém nézett, majd meglátva, hogy feléfordultam, intett nekem, hogy menjek oda. Alighogy odaértem, az asztalra bökött, ahol egy nejlon zacskóban valamilyen szemmel azonosíthatatlan anyag volt. Mint közölte, egy bőrdarabka volt, amit a kisiklott szerelvény oldalán találtak, az áldozat vérében.

 

- A teszt igazolta – mondta a doktornő -, hogy a vérben talált felső bőrréteg nem az áldozattól származik. Kis szerencsével, hamarosan ráakadhatunk az elkövetőre.

- Futtasson le egy keresést a rendőrség adatbázisában. Hátha nagyobb a mázlink, mint gondolnánk.

 

A nő bólintott a javaslatomra. Valószínűleg ő is azt tervezte, csak épp nem öntötte szavakba. Úgy tűnt, azon a napon egyik jó hír követi a másikat. Egyedül a mangakával nem volt szerencsém. Mire odaértem volna, hogy találkozzak vele, előkerült Lotra.

Az utcán mentem végig, az állomáson hagyott rendőrautóhoz igyekezve, amikor az útszélre hajtott egy másik rendőrségi jármű, s a felém eső ajtaja kinyílt, pont az orrom előtt. Tracy az anyósülésen könyökölve szólt rám, hogy szálljak be. Nem tehettem mást, csináltam, amit mondott. Éreztem, hogy nem a hotelbe megyünk majd, ahol Takahashi Rumikot elszállásolták. A hatodik érzékem nem hagyott cserben. Az erdő felé vettük az irányt, s nem a városközpont felé.

Egyből sejtettem, hogy hova megyünk, főleg, amikor hátranézve megláttam Sergiut az űlésen végignyújtózva. A kezében tartotta Sailor Moonos jelmezének kifelejthetetlen kellékét: a fejéket. Ahogy forgatta, le mertem volna fogadni, hogy tudom, mi megy át az agyán közben. Egy bizonyos majomdémonra gondolt, akit ismét meg akart tisztelni a „varázscsakram” erejével. Az a sunyi vigyor a száján legalábbis erről árulkodott... 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Archívum

Naptár
<< December >>
<< 2019 >>
Ke Sze Csü Szo Va
            1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31          

Statisztika

Online: 1
Összes: 117753
Hónap: 1632
Nap: 31