Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Utolsó fejezet

2016.12.23

101. Epilógus helyett

 

Egy fejezettel ezelőtt mondhatni lezártam életem Tűzmalomhoz köthető részét. A malom már sosem lett a régi, habár az Excalibur végig az udvarán maradt, a Tűzdémon ereje ugyanis nem veszett el. Erről nem csak a kard tehet tanúbizonyságot, melynek segítségével azt követően is meg tudtam nyitni az átjárót, hogy a Tűzmalom összeomlott, de saját magam is megéreztem az erejét.

Erre Topus elhamvasztása után nem sokkal derült fény. Én ugyanis a démonfi koporsójának lángra gyúlásakor, mint említettem, Anger mellett álltam. Többször is ránéztem a fekete köpeny mögött rejtőző férfira, mire egyszercsak rám nézett, és rám szólt:

 

- Szeretnél mondani valamit? – kérdezte, ügyelve arra, hogy az arcát amennyire lehet eltakarja előlem.

- Nem is tudom... – fordítottam el én is a fejem. – De elnézve odalent azt a lángoló koporsót, úgy érzem, hogy tartozok nektek...

- Nekünk? Sejtem, hogy mire gondolsz, de el kell vennem a kedved, mivel tévedsz! Topus magának kereste a bajt!

- Láthatóan te is kerülöd a témát, azonban dacára minden érzésnek, ami befeketíti az elgondolásomat, mégis úgy érzem, hogy nincs idő a siránkozásra. Az a baba talán most is az életéért küzd... Topus megmentette a húgom fiát, ugyanúgy, ahogy a fiam is tette ezzel a világgal... aki Arkan szerint mindig is lány akart lenni. Valószínűleg irigykedhetett Florra uralkodóinak gyermekére. Ő azt kapta, amit Mikael sosem kaphatott meg, mégis... az utolsó erejével is csak azon fáradozott, hogy megvédje a gyermeket és a világot, melynek, feltételezem, sosem lehetett tagja...

-...

- Megengeded, hogy segítsek?

- Nem kérem a segítséged, és Ő sem fogja! Gondold meg, Lady, hogy mit teszel. Amire vállalkozol, az több, mint veszélyes. Egy ördögöt a világra hozni nem olyan, mintha egy embert szülnél a világra. Neked pedig még abban sincs tapasztalatod.

- Mikael is félig ördög volt!

- Halkabban, Lady Long... – csitított Anger, arrébb vonva a kiváncsi fülek elől. – Az, hogy a Törpe túlélte a fiú születését, azt feltételezi, hogy annak a félvérnek még magzatként el lett zárva az ördögi ereje. Ilyet egy született ördögnél nem lehet megtenni, és azt se feledd, hogy a kismama sem ember!

- Lady Long! – jelent meg mellettünk egyszercsak egy ördög Mihael testőrségéből. – Az uralkodó látni akar!

 

Bólintottam, majd elindultam felé, ám Anger a karom után kapott.

 

- Ha rajtam múlt volna, Topus még mindig élne, ezt jól jegyezd meg!

Erre Tirehn az emberi alakot öltött ló és közém állva, bal tenyerével hátralökte Angert.

- Az urad már vár – mondta felém pillantva. – Ne várasd!

 

A hideg futkosott a hátamon, ahogy távolodtunk a lelátótól. Végig csak Anger szavai visszhangzottak fejemben. Még akkor is, amikor a testőr felkísért a trón elé. Egymás mellett két királyi szék is állt, Mihael ezek közül a bal oldaliban helyezkedett el. Az aranyozott karfára könyökölve figyelte érkezésünket, és alighogy odaértünk, amikor a testőr meghajolva arra készült, hogy engem is térdre kényszerítsen, Mihael egyszercsak rászólt.

 

- Hagor – mondta, a szőke hajú ördögre nézve –, negyedórára felmentelek a szolgálat alól! Menj te is, és várj a Sárkány szárnya alatt!

- Igenis, felség! – bólintott a férfi, még mindig féltérden állva.

 

Némán végignéztük, ahogy a testőr teljesíti uralkodója parancsát, és alighogy a férfi eltünt a szemünk elől, Mihael megköszörülte a torkát, mire ránéztem. Ő már ekkor engem figyelt.

 

- Ha jól értem, Lady Long – mondta végig a szemembe nézve –, az előbb felajánlottad, hogy megszűlöd a lányomat? És mindezt a Topus elvesztése miatt érzett fájdalmadban tennéd, no meg azért, mert a fiad volt olyan kegyes, és még egy hétre biztosította a birodalom biztonságát?

- Ő nem csak az én fiam volt...

- Nem a TE fiad volt! Bár úgy emlékszem, hogy ezt már megmondtam egyszer neked!

- Azt is többször szajkóztad nekem, hogy te nem beszélsz sosem mellé, és nem tévedsz! Akkor miért nevezted mégis a fiamnak?!

- Te úgy érzed, hogy a te fiad volt, pedig Neked, Lady Jacqueline Long, csak egyetlen férfihez van közöd: a Tűzdémonhoz, és tőle nem lehet gyereked! És nem csak nem lehet, de nincs is! Az, hogy Mikaela Long megszületett egy dologgal magyarázható, hogy a Tűzdémon gyereket akart! Nesze, fogd! – dobott a lábam elé egy arany kötésbe kötött füzetet Mihael. – Ez Mikaela Long naplója. Bár a közepe felé kitépkedte a lapokat, viszont világosan leírta a fogantatását! Úgy, ahogy az apja azt elmesélte neki!

Felvettem a sárga füzetet a cipőm mellől. Remegő kezeimbe vettem, hogy kinyissam, ám alig értem hozzá a fedőlaphoz, amikor kicsúszott a számon a logikus kérdés.

- Mégis hogy tettél szert erre? – kérdeztem.

- Nem egy kóbor madárka hozta... Mindenki azt vette magához a fiú dolgai közül, amit a legértékesnek tartott. Anyám a ruháit, te a sminkkészletét, én pedig meg akartam tudni, hogy miért választotta ezt az utat! A naplójából nem derül ki minden, de biztosítom, hogy engem meg fogsz utálni! Olvasd hát el, és ha végeztél vele, majd döntsd el, hogy segíteni akarsz vagy sem! Ez így a tisztességes!

- Jól értem? – léptem közelebb hozzá. – Te magadat hibáztatod azért, ami történt?

- Tartsd meg a véleményed magadnak, és kezdj olvasni! Az anyanyelveden van, nem latinul!

A füzetre néztem. Tenyeremet végighúztam a fedelén, majd lehunyt szemmel a mellemre öleltem.

 

- Köszönöm... – szólaltam meg, de nem néztem fel. Féltem, hogy csak egy gúnyos vigyort láttam volna Mihael arcán, de időt sem hagytam, hogy szavakba formálja a gondolatait, helyette így folytattam. – Köszönöm, hogy ideadtad Mikael naplóját. El fogom olvasni, azonban most a legfontosabb a gyerek. Lehet, hogy nem az enyém, lehet, hogy túlreagálom a dolgokat, lehet, hogy egy nagy hülye vagyok mindezért, de azt akarom, hogy éljen, és ha én segíthetek neki ebben, akkor mindent megteszek érte!

Mihael megköszörülte a torkát. Látszott, hogy szólni akar, ám váratlanul tágra nyíltak a szemei, és teljesen elfehéredett az arca.

Elfordult, és elkiáltotta magát. Nem értettem, mit mond, de kiáltására előkerült a négy testőre. Mihael ekkor újra szólt pár szót, mire kettő az őrségéből meghajolt előtte, azután pedig távozott a színe elől.

Ahogy lenéztem, láttam, hogy Gragar elé volnulnak, aki előtt valami furcsa kék füstszerűség keringett.

Alig vert vagy hatot a szívem, és a két ördög már újból ott állt Mihael előtt. Kettejük közt egy kék fényben úszó gömb lebegett. Mihael felállt, és a gömbhöz vonult. Kezébe vette, mire a szerkezet abbahagyta a kéklő fény kibocsájtását. Állt ott egy darabon, kezében a metálszürke gömbbel, mire egyszercsak a magasba emelte a szerkezetet, majd egy határozott mozdulattal a sárkány hátához vágta a gömböt. Az végiggurult az állat pikkelyein, mire Mihael megidézett egy tűzlabdát, amit egyenest a gömbre hajított. Az alattunk fekvő állat fájdalmában felordított, ahogy a tűz felemésztette a kerek golyót, ami megolvadva becsorgott a pikkelyek közé, szörnyű fájdalmat okozva azzal a megtermett utazóeszköznek.

Összerezzentem, hisz nem értettem, hogy mi ütött Mihaelbe. De nem csak ennyi történt, ugyanis az alattunk lévő állat mozgása miatt nem tudtam megtartani az egyensúlyomat, és tényleg csak annyi mentett meg attól, hogy leessek, hogy az egyik testőr a közelemben volt, és még időben elkapott.

Nos, ezek után mondhatnánk akár azt is, hogy a figyelmünk Topus hamvasztására terelődött. Ha úgy vesszük, kényszeredetten ez igaz is volt. Mihael ugyanis rám parancsolt, hogy menjek el onnan. Tátva maradt a szám a stílustól. Még csak egy lélegzetvételnyi időt sem engedett, no meg főleg a testőrei, egyszerűen letessékeltek a „sárkányról”.

Ott találtam magam lent, teljesen egyedül. Körbenéztem, miközben magamhoz szorítottam a naplót. Előttem nagy lángokban égett a máglyarakás. A nap közben már szinte teljesen lement. Már színekbe sem öltöztette a horizontot.

Sóhajtottam egyet, mire hallottam, hogy valaki mellém lép. Gragar volt az a valaki. Felém nyújtotta bal karját, közben ennyit mondott:

 

- Kérlek, tarts velem!

Bólintottam, majd a kíséretében eltávolodtunk a bolygó urának közeléből. Meglepő mód eltávolodtunk a lelátótól, s mikor már másodszorra néztem vissza, Gragar egyszercsak rám szólt.

 

- Ne tégy ilyen feltünő gesztusokat... – súgta halkan.

- Hova megyünk? – kérdeztem halkan.

- Azonnal meglátod...

És valóban, még kisétáltunk a tömegből, egészen egy magasabb szikla hátához. Mint kiderült, nem voltunk egyedül, a kő árnyékában ugyanis ott tartózkodott Anger is, immár ló alakjában. Gragarra néztem, mire a férfi kurtán annyit kérdett, hogy biztos vagyok-e még benne, hogy segíteni akarok világra hozni Mihael gyermekét.

 

- Ugyanis baj van... – mondta Anger. – Kísérletet tettek a baba mesterséges úton való kiemelésére, és a kísérlet kudarcba fulladt. A humanoid szívében egy rejtett kamra nyílt, amiből méreg került az anya véráramlatába. Szerencsére, ha ugyan mondhatom így, leálltak a kísérlettel még a méreggel való szennyeződés észlelésekor. De hogy ez mennyiben fogja befolyásolni a szülés lemenetelét, azt nem lehet előre tudni!

- Még egyszer megkérdem, Jacqueline Long – hallottam meg váratlanul a hátamtól Mihael hangját. – Biztosan segíteni akarsz?

- Igen – feleltem egyszerűen. Nem láttam értelmét tovább húzni az időt. Tudtam, hogy abból már nagyon kevés van.

Mihael sem csavarta tovább a beszédet, intett inkább, hogy lépjünk a lovához, és amint felhúzott maga elé, kiadta parancsba Gragarnak, hogy fejezzék be a hamvasztást, mi valószínűleg már nem fogunk visszaérni a végéig. A férfi erre bólintott egyet.

Ahogy Mihael megfordította lovát, tekintetem egy pillanatra arra a hatalmas jószágra esett, amin Mihael érkezett. Nem hittem a szememnek, a trónon ugyanis ott ült Mihael, vagy legalábbis valaki, aki nagyon hasonlított rá.

Mihaelre néztem, ám ő nem adott felvilágosítást, és a következő percekben időm sem maradt többé azon a furcsaságon tanakodni, ugyanis Anger néhány perc alatt elrepített bennünket a kastélyhoz.

A hatalmas sebességtől olyannyira felfordult a gyomrom, hogy képtelen voltam visszatartani a hányingertől felfordult gyomrom tartalmát. Még a szemem is könnybe lábadt, de legalább ennek köszönhetőleg nem láttam, milyen pofát kevernek a kastélyban lévő démonok.

Alighogy kihánytam magam, kaptam Mihaeltől egy korsó vizet, majd miután látta, hogy jobban vagyok, felkísért vajúdó felesége testéhez.

Odabent már ott tevékenykedett két bába, és bizony vegyes érzelmekkel fogadták uralkodójukat. Egyrészt, mint megtudtam, arrafelé nem volt divat az apás szülés, másrészt viszont akkora bajban voltak, hogy kénytelenek voltak felrúgni a szabályokat.

Én bár nőnemű vagyok, de azért jelenlétemmel nem nyűgöztem le őket. Kórusban vágták a fejemhez, hogy mit keres ott egy halandó, hiába léptem be Mihaellel együtt. Az említett aztán erre eképp felelt.

 

- Megparancsolom, hogy tartsátok titokban mindazt, amit itt láttatok és látni fogtok! – szólt a két nőhöz.

- Igenis! – válaszolták a bábák kórusban.

- Lady Long a Tűzmalom arája. Azért jött, hogy segítsen világra hozni a lányomat.

- Dehát, felség, igaz a hír, miszerint Ilka úrnő nem is egy élőlény? Ezért fertőződött el a vére, amikor megejtettük az első bemetszést?

- Mint mondtam, mindaz, amit itt láttatok, államtitok! Bármi kitutódik, kötélen végzitek, a teljes családotokkal együtt!

A két démonnő erre összerázkódott. Ismételten esküt tettek rá, hogy tartják a szájukat, de közben mindketten rám néztek.

Mihael is észrevette a nők nézését, de ő nem várt a szavamra, hanem tovább okosította a két bábát. Elmondta nekik, hogy azért vagyok ott, mert önszántamból elvállaltam, hogy megszűlöm a királyi ivadékot.

Ehhez első lépésként Mihael leültetett a dolgozószoba egyedüli fotelébe, majd mellém térdelve megkért, hogy húnyjam le a szemem. Nem kellett mondja, mit tegyek, hisz jól tudtam már, hogy mi a teendő. Két évig csak külső ráhatásra indult be a passzív telekinézis, ám kevesebb, mint egy éve sikerült megtalálnom a módját annak, hogy beférkőzzek bizonyos célszemélyek fejébe. Szegény Orange aztán jó sokat tudna minderről mesélni... Bár Sasha bőrébe is egyszer sikerült akarattal belemásznom, de hamar beleuntam a játékmenetek nézésébe. Szegény Topusszal is próbálkoztam, de ezen jellegű próbálkozásaim rendre kudarcot vallottak, pedig más módon már nem is egyszer sikerült, kikössek benne!

Akkor azonban nem is gondoltam hasonlóra. Arra összpontosítottam, hogy átköltözzek Ilka testébe.

Nem kellett hozzá sok idő, és valóban sikerült is.

Az első dolog, amit megéreztem abban a pillanatban az a magasabbik démonnő kezének hideg érintése volt.

Ilka szabaddá tett mellkasára helyezte a kezét, és egyből visszanyomott a heverőre, amikor reflexből megpróbáltam felhajolni. Összenéztek a másik bábával, mire egy ciklámen árnyalatú gőzfelhő szerűséget láttam meg a két nő feje közt. A felhő egyszeriben szétszakadt, és különböző foszlányok kezdtek kialakulni. Hihetetlen, de szavakat sikerült kiolvassak belőle.

 

„Sikerült, megszűnt a méreg befecskendezése!” – láttam, ahogy a szavak egyiküktől a másikuk felé szállt.

„Ó, nézd! A méhnyak is kezd szélesedni! Ha ilyen tempóban halad, könnyen világra jön a kis úrnő!”

„Csak ez a vérzés nyugtalanít...”

„Ne törődj vele, ha a baba világra jön, elvágjuk a magzatzsinórt, az anya élete úgyse számít!”

- A jó büdös francot nem számít! – üvöltöttem el magam, de mellé még ugyancsak egy jó nagyot ordítottam, megragadva az Ilka mellén tenyerelő démonnő kezét, amikor a hasamba beleállt a fájdalom.

- Nem rólad beszéltek, Jacqueline! – jelent meg mellettem Mihael.

Lehajolt mellém, és megkért, hogy csak őt figyeljem. Ezt viszont nem volt egyszerű véghez vinni az iszonyatos fájdalmak közt.

Mihael végig fogta a kezem, miközben azzal nyugtatott, hogy már látszik a gyermek feje. Ez azonban egy jókora hazugság volt, később ugyanis kiderült, hogy farfekvéses a kicsi. Ennek aztán külön örültem... És akkor hirtelen valahonnan füstszagot éreztem meg. Nem tudom, honnan jött az ötlet, de a fotel felé néztem, ahol a testem hevert. Hiába kerestem ott, csak egy égésfoltot találtam a prémhuzaton.

Ezt meglátva felüvöltöttem. Érthető módon a testemet kerestem. Mihael erre felállt, és visszanyomott a heverőre. Mindeközben azt mondta, hogy nyugodjak meg, valós testem a legnagyobb biztonságban van. Hiába kértem, hogy mondja meg, hogy pontosan hol van, végig kitérő válaszokat adott. Egyedül csak akkor vett komolyan, amikor észrevette, hogy már nem arra koncentrálok, hogy nyomjak, hanem arra, hogy elhagyjam Ilka testét. Ezt látva végül Mihael megadta magát, és elárulta, hogy a testem nem bírta a terhelést, és lángra lobbant, de nincs mitől tartanom, mert maga a Zöld jött, és vitt el. Végül aztán már az is elég őszintének tünt, amikor azt állította, hogy nem tudja, hova vitt, csak azt látta, hogy abbamaradt a lángolás.

Ezzel bár nem nyugtatott meg túlzottan, de legalább már újból azt látta, hogy a vajúdással vagyok elfoglalva. Mással nem is igazán tudtam volna akkor hirtelen foglalkozni.

Annyira erőltettem magam, hogy még a könnyem is kicsordult, de alighogy felnéztem, ismét észrevettem egy párbeszédet a két bába között. Szegénykéim teljesen meg voltak botránkozva azon, hogy a halandó teljesen megalázza úrnőjüket azzal, hogy sír. Persze egyik sem akart a helyembe jönni, csak kommentálni tudtak...

Megpróbáltatásaimnak, de főleg a trónörökös hosszú útjának pár órán belül aztán vége lett.

Teljesen kimerültem, és tényleg csak az tartotta bennem, avagy Ilkában a lelkem, hogy Mihael végig mellettem volt, és a kezemet fogva bátorított. Abban a pillanatban viszont, mikor a baba sírása betelítette a tágas szobát, a meleg tenyér elengedte kezemet. Ilka megviselt testétől végül minden kéz eltávolodott. Mit ne mondjak, a lelkem sem akart már többé benne maradni...

Egyik pislantáskor még a három távolodó alakot figyeltem, a másikban pedig már füstszagot éreztem. Kinyitottam a szemem, mire a szabadban találtam magam. A sötétben egyedül feküdtem egy fa tövében, a messziből pedig még látszott az égő máglya fénye. Felhajoltam, mire a testemet takaró prémtakaró lehullt rólam. Ahogy a takaró csücske felé kaptam, egyszeriben megpillantottam azokat a ruháimat, amikben érkeztem. Azok szépen összehajtogatva hevertek egymáson. Megtöröltem a szemem, amit követően megkíséreltem felállni, csakhogy ekkor váratlanul valaki lehajolt mellém. Ahogy az árnyéka rám esett, felé fordítottam a fejem. A Zöld tartózkodott mellettem. Nyugodt arckifejezéssel nézett rám. Nekem viszont még akkor sem számított átlagos látványnak a saját arcom nézése más fején. Neki is álltam csuklani. Ő szerényen a vállamra helyezte a kezét, és megsímogatta meztelen vállam. Belepirultam az érintésébe, no meg a némasága is eléggé zavaró tényezőnek hatott. Végül aztán én voltam, aki megszólalt.

 

- Gratulálok... Most született meg a dédunokád.

A Zöld rám mosolygott, majd halkan annyit mondott: „Köszönöm!”

Megsímogatta az arcom, majd felállt, és engem is felsegített. Körém csavarta a takarót, amit követően a hátam mögé mutatott. Arra nézve a Tűzmalom átjárójának mélyedését pillantottam meg, melybe annó annak idején a gyűrűt kellett mindig helyezni, hogy megnyíljon a kapu. Többé azonban már nem volt szükségem a gyűrűre. Visszanéztem a Zöld felé, de váratlanul már nem volt sehol. Hiába kerestem, nem találtam semerre. Azonban értettem a célzást, azt szerette volna, ha elmegyek, hát teljesítettem a kívánságát...

Megnyitottam az átjárót, és bementem a sötét barlangba.

Odabent felöltöztem, a takarót pedig a karomra terítettem. Ahogy útra keltem, a Tűzdémon utat biztosított nekem a vízmosáson át, hogy száraz lábbal átérjek.

Kilépve aztán a vízképezte kapun, az Excalibur megszűntette a varázst: a Tűzmalom épülete párává alakulva elgőzölgött vagy épp lecsapódott.

Hirtelen teljesen egyedül találtam magam az udvaron. Az összes gnóm-ördög elment valahova, én pedig csak álltam ott, és néztem a közeli és távoli fákat, melyek erdőbe tömörültek.

Mivel koszos voltam a fejem búbjáig, úgy döntöttem, hogy veszek egy fürdőt. Bementem hát a Mihael által építtetett lakrészbe, a fürdőszobában aztán legnagyobb meglepetésemre egy kád kellemesen meleg víz várt. Nem is vártam tovább. Bárkinek is szánták a gnóm-ördögök, én örültem, hogy ott van, és végre megszabadulhatok a koromtól, ami a bőrömre rakódott. Tudtam, hogy valószínűleg lángra lobbanthatott a testem, miközben lelkem Ilka testében lakozott. Az a fürdő tehát elhiheti mindenki, hogy már nagyon rám fért.

Fejemben kavarogtak a friss emlékek, de nem akartam akkor semmire sem gondolni. Lehunytam a szemem, és elnyúltam a gőzölgő vízben.

Talán elbóbiskoltam, talán még a Passzív Telekinézis nem fejezte be velem, mindenesetre tisztán emlékszem, hogy volt egy igen furcsa álmom. Egy óriási toronyban voltam. Az ablakból néztem lefelé. Odalent minden lángokban állt. Kékes fényben úszó karikák forogtak a messzeségben, míg vérvörös rácsok mozogtak a felperzselt föld felszínén. A távolban egy futurisztikus torony emelkedett. Fekete színű volt, és enyhén áttetsző. Körülötte fehér fények repültek, mint apró cserebogarak.

A teremben, ahol tartózkodtam sokáig nem lehetett mást hallani a saját lélegzésemen vagy a mozdulataimon kívül, egyszercsak azonban váratlanul olyasfajta hangra kaptam fel a fejem, mint amilyet egy porszívó ad ki, amikor beszippantja például a függönyt. A hang felé fordulva a nyitott ajtón egy átlátszó alak lépett be. Szemem előtt kezdett átalakulni, ám én nem vártam meg, hanem visszafordítottam fejem az ablak irányába. Csak ekkor láttam meg a saját tükörképem. A Törpe alakja rajzolódott ki, mögötte pedig a saját alakom jelent meg, hófehér stólában, mezítlábasan. Bár én voltam, de mintha bő tíz évvel idősebb lettem volna.

 

- Mit akarsz? – szorult ökölbe a Törpe keze. A Zöld viszont nem felelt, hanem a nő vállára tette két kezét, hasonlóképpen, mint ahogy nálam tette.

A törpe legszívesebben leseperte volna magáról a nem oda illő ujjakat, de az a helyzet, hogy tartott a háta mögött álló illetőtől. Mellé pedig valamiféle hideg borzongás futott át a testén. Figyelmét a szemközti toronyra összpontosította, s már az sem izgatta, hogy a két kéz lekerül a válláról. Saját két tenyerét az ablakra tapasztotta, miközben felfedezett egy furcsa, vöröses fényt a torony felső szintjén. A sötétített üveg hirtelen megszűnt szeme előtt, így láthatóvá vált egy hatalmas terem, aminek közepén egy lágoló kapu látszott. Egy kapu, melynek nem volt sem tokja, sem küszöbje, csak állt ott, lassú lángokba temetkezve. A kapun váratlanul egy férfi lépett ki. Egy szürke félhosszú hajú, kreol bőrű illető, fekete dzsekiben, egy takaróba tekert tárggyal a vállán.

 

- N-Ne... – dadogott a Törpe, lassan meghátrálva, miközben képtelen volt levenni szemét a kapu előtt ácsorgó férfiról, és annak arcáról. Nem azt akarta látni. Főleg nem ahogy a kreol bőre elsápad, ahogy vörös szeme szürkévé alakul, s ahogy az üvegpadlóra helyezi magával hozott terhét.

A Törpe eltávolodott az ablaktól, közben teste egyre jobban hevült, a düh, kétségbeesés pedig csak táplálta a lelkében keletkező tüzet.

Tűz lobbant, és jóformán a lángok pattogásának hangjára riadtam fel.

Többé már nem ropogott a tűz, csak a víz morajlott végtagjaim közt, ahogy megmozdultam a kádban.

Szinte el is felejtettem a furcsa álmot. Hirtelen eszembe sem jutott, csak az, hogy a Törpével álmodtam. Mikor pedig már újra ellazultam volna, ajtócsapódás hangjára kaptam fel a fejem. Ez már nagyon közelről hallatszott, és valóban... hamarjában kicsapódott a fürdőszoba ajtaja is. Alig hittem a szememnek, amikor megláttam berontani rajta Gragart. Mihael két testőre is követte, azonban mikor már azt hittem, hogy ezek utánam jöttek, a két testőr rárontott a barna hajú ördögre. Az fél kézzel megragadta a hozzá közelebb álló illetőt, és dühében kidobta az ablakon. A másodikat kigáncsolta, majd miközben az egy kisebb profelhőt kavarva maga körül, talpra ugrott, Gragar becsapta az ajtót, majd akkorát rúgott a mogyorófa ajtóba, hogy az kitört a tokjából, eredeti elhelyezkedését megtartva, rácsapódott a talpra ugrott ördögre, és bizony súlyos terhével egészen a falig repült, jókorát sújtva a démonra.

Gragar közben nem tétlenkedett. Odalépett hozzám, majd a másik kezében tartott hófehér plédet, könnyű terhével együtt a habok közé, az ölembe helyezte.

 

- Te szülted – mondta ezek után –, döntsd el te, mi legyen vele!

- De...

 

De bizony lett volna pár kérdésem, Gragar viszont távozott, és távoztában vitte magával a két testőrt is. Térdemet felemelve, megkíséreltem felemelkedni, miközben a pléd alatt két aprócska piros szem nevetett rám. Ahogy azokba a kis szemecskékbe belenéztem, hideg borzongás szaladt át egész testemen. A pléd pedig egyszercsak lecsúszott aprócska testéről, mely fél árnyalattal sötétebb volt úgy az apja, mint az anyja bőrszínénél. Négy pici végtagját nevetve mozgatta, megérezvén hátán az átnedvesedett plédet. Addig mocorgott, és nyöszörgött, amíg le nem rúgta magáról teljesen a takarót.

Szemeim tágra nyíltak, és hirtelen azt se tudtam, mit nézzek: apró férfiasságát vagy inkább a fekete tincseket pici fején, melyeknek vége fokozatosan őszült...

 

Vége

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Archívum

Naptár
<< Március >>
<< 2021 >>
Ke Sze Csü Szo Va
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31        

Statisztika

Online: 4
Összes: 269578
Hónap: 7002
Nap: 240