Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


4. Feléledt rozsdamarta szobrok

 

- Felség!

Topus, a majom démon, nagy pofájának zamatát maga elé engedve rohant kifelé a sötét teremből. Bár a képét nem láthattam, a hangja alapján nagyon jó kedve támadhatott, amikor észrevett a földre taszítva.

 

- Felség, megyek, megkeresem az öreget!

- Elég, Topus, eleget „segítettél” eddig is – mondta a férfi, aki látszólag a torkomon felejtette a bal lábát.

 

A maki még szívesen nyalizott volna tovább, de Őszoborsága megunt ácsorogni, hát inkább levette lábát a torkomról, s intett a szolgáinak, hogy vonszoljanak utána.

Ő szépen visszaslattyogott a terembe, ahol találkoztunk. Miután a szemem hozzászokott a homályhoz, végre szemügyre vehettem a termet.

A csarnok alakú helység akár csak a külseje, nagyon leromlott állapotban volt. A pókhálón, a poros lomokon és a lerepedezett vakolaton kívül csupán egyetlen dolog keltette fel a figyelmemet, még pedig a terem közepén álló fekete vasemelvény.

Körülbelül félméter magas, tíz-tizenöt centi széles darab volt, aminek oldalán valami szöveg állt, amit az idő vasfoga kiolvashatatlanná tett.

Hosszas bámészkodásomat a koponyámba hasító fájdalom szakította félbe, mely olyannyira erős volt, hogy a fejemhez kaptam Amíg én a fejfájásommal küszködtem, addig a férfi amellé a tárgy mellé állt, és rádőlve megszólalt:

 

- Haggyátok el a termet, négyszemközt akarok maradni a nővel! – parancsolta.

Mindegyik vízköpő sarkon fordult, és elhagyta a termet. Egy pillanat múlva már csak hárman voltunk odabent. Azonban a parancs nem ez volt.

- Topus, rád is vonatkozik, amit mondtam, ne ülj a füleden!

- De, Felség...

- Ne akarj feldühíteni! Mégis milyen veszély fenyegetne egy ilyen halandó mellett?

 

Topus leeresztette a fülét, és elindult a kijárat felé. Még utoljára visszanézett, majd kiszaladt. A rejtélyes férfi egész addig hallgatott, amíg a hátamnál az ajtó be nem csukódott. Ezután megeredt a nyelve.

 

- A nevem Mihael, és bár nem téged vártalak, azért te is megteszed. Jacqueline, gondolom, érdekel, hogy honnan tudom, ki vagy?

- Lotrától, nem vitás.

- Sajnálattal közlöm veled, ifjú hölgy, bakot lőttél! De úgy hiszem, hogy amíg fel nem oldom az elmédre mondott varázsigét, addig nem fogsz nekem hinni.

- Hohó, ácsi, ember. Ne próbálj azzal a mesével beetetni, hogy te vagy Alfa...

 

A férfi nem felelt csak elmosolyodott, és az arcára tette a kezét. Abban a percben felforrósodott a jobb tenyerem. A dolog jó része az volt, hogy kiállt a fejemből a fájdalom, a fájdalmasabb azonban csak most következett. Senki félre ne értsen, nem fizikai kínról van itt szó, hanem mentálisról. Mihael minden, a tegnap éjjel átélt emlékemet visszahozta. Hirtelen azon kaptam magam, hogy már nem idegen a szemben álló férfi.

Elfojtott emlékek szabadultak fel. Az első munkanapom elevenedett meg szemeim előtt.  Az íróasztalomra könyökölve elmélkedtem a pár órával előbbi gyilkosságon, valamint az áldozat utolsó szavain. Nem tudtam, milyen markolatot keres, és bárkit kérdeztem, vagy a fejét csóválta, vagy azt mondta, hogy biztos félreértettem valamit. A végén már magam sem tudtam, mit higgyek. A szolgálatnak már majdnem vége volt, amikor a rendőrfőnök kijött az irodájából, és leült velem szembe.

 

- Long kisasszony, holnap reggel kilencre fáradjon be Paula Rickson rendelőjébe.

- Mi-miért? – néztem rá furcsán.

- Látom, hogy nem tudja feldolgozni ezt a halálesetet, s mivel életében még sosem halt meg maga mellett senki, úgy hiszem, hogy egy-két alkalom a pszichológusnál nem fog ártani önnek sem.

- Ez a Rickson pszichológus?

- Igen. Ne féljen, én is gyakori vendége vagyok, ért a zsarukhoz. Tapasztalatból beszélek – mondta, közben egy pillanat alatt felhörpintette a kávéját, majd felállt, és búcsúképpen nagyot botlott a saját lábában.

 

Úgy láttam, Samuel parancsnok ismét felvette kissé gyerekes viselkedését. A sikátorban látottak után, még a botlás profizmusát is elnézve, képtelen voltam feloldódni. Nem igazán értettem már akkor sem, hogy miért kell egy embernek elvennie egy másik életét.

Nagyapa mindig azt mondta, hogy az ilyen lényekben (mivel az ember megnevezés távoli fogalom ezekhez az élőlényekhez) nem is egy démoni oldal él. A szavai nagy igazságot rejtettek, nyugodjék békében.

Ezután hazamentem, a hotelszobába. Épp hasaltam az ágyon, és a laptopomon pötyögtettem serényen a billentyűket. Nem igazán érdekelt a külvilág, azonban akkor még én is az ablakhoz szaladtam, amikor a verőfényes napsütésben villámok fénylettek fel a város határán túl.

Esküszöm, a frász kerülgetett, amikor kinéztem az utcára, és megláttam a hatalmas embertömeget az utcán, mely csak azért csődült össze, hogy minden borzalomnak szemtanúja lehessen. Ekkor örültem csak annak, hogy a harmadik emeleten volt a szobám. Azt képzeltem naivan, hogy „díszpáholyban” ülve csodálhatom meg az égi parádét, azonban naivságomat hamar legyőzte a mobilom csengőhangja. Nem tudom, melyik hibbant munkatársam cserélte le az akkori kedvenc számomat, Lordi – Devil is a loser című... fogalmazzunk úgy számával, de hála briliáns ötletének, majdnem kiestem az ablakon ijedtemben. Csak úgy remegett a lábam, amíg elértem az asztalt, s rajta a telefonomat. A társam keresett azért, mert a furcsa időjárás miatt minden rendőrt berendeltek az őrsre. Be kell valljam, nem repestem az örömtől, az biztos.

A férfi odalent várt a parkolóban. Érdekes mód ilyen esetekre véletlenül biztosítva volt néhány járőrautó.

Elindultunk a villámlások középpontja felé, bár megvallom, lépésben haladtunk csak előre. A bámészkodókra hiába dudáltunk, nem igazán igyekeztek arrébb állni. Nem jutottunk tovább a főtérnél.

Muszáj volt kiszállni, és gyalog folytatni utunkat. Ősz derekán járva nem csoda, hogy nyolc után nem sokkal váratlanul besötétedett. Azt fel sem fogtam, hogy túl gyorsan következett be a változás. A villámok pedig időközben fokozatosan alábbhagytak, majd végleg abba maradtak.

Kifejezetten rossz érzés fogott el, főleg amikor a katedrális közelébe értünk. A nagy zajban úgy hallottam, mintha valami recsegne. Hogy a tömeg, a nagy sötétség és az a furcsa zaj, amit hallottam ne legyen elég, még a szél is feléledt.

Igaz, a tér hatalmas volt, mi mégis alig tudtunk átvergődni a tömegen, és akkor bekövetkezett az első következménye annak a fura zajnak, amit hallani véltem. Pont előttem három tinédzser nézelődött tátott szájjal, amikor a templomról váratlanul lezuhant néhány fém tartóállvány... egyenest a három fiatalra. Vér fröccsent szerteszét, belső szervek cafataival együtt. Engem is szembe csapott. Amikor letöröltem arcomról, s ránéztem a kezemre felsikítottam.

 

- Jack! Jacqueline, a fejed fölött! – kiáltotta társam pár méterre tőlem.

 

Épp csak annyi időm maradt, hogy felnézzek. Még láttam, ahogy újabb súlyos vasforgácsok hullanak a katedrális oldaláról. Cselekedni nem maradt időm, azonban mégis megúsztam néhány karcolással. Valaki majdnem az utolsó percben lökött meg jobbról, és így a templom kapujának estem. Megmentőm maga a társam volt, akinek eddig sem írtam le a nevét, ahogy most sem fogom... túl kevés ideig ismertem, de bármilyen ember is lehetett valójában, élete utolsó másodpercében is mások életét védte.

A szerencsétlenre még akkor is potyogtak a vasdarabok, amikor már száz sebből vérzett. Gyorsan odarohantam hozzá, és megnéztem, hogy él-e még. Már nem volt pulzusa. Talán meg kellett volna próbálkozzak az újraélesztésével, talán, ha több időm lett volna megpróbálhattam volna... De a talánokra az alábbiak miatt nem maradt időm.

Amikor felemeltem a fejemet, olyan látvány tárult elém, amit legvadabb álmomban sem tudtam volna elképzelni. Az egész tér lángokban állt, az emberek sikoltozva menekültek, a fejem fölül pedig váratlanul lezuhant az egyik vízköpő.

A kis gnóm pont az orrom elé esett. Reszkető ujjaim közül egyszerűen kicsúszott.halott társam keze. Magam sem tudom, miként álltam talpra. Kétségem nem volt affelől, hogy cselekednem kell. Bármennyire is féltem, elindultam kifelé. A vízköpő pont az utamban volt, ezért hogy arrébb csússzon, belerúgtam, de váratlanul kinyújtotta a karját, és elkapta a lábamat. Sokadszorra visítottam fel.

Előkaptam a szolgálati fegyveremet, és egyenest a fejére célozva rálőttem. A golyó átfúrta a vasszörny lábát, mely ekkor – meghazudtolva mozdulatlan szobor mivoltát - felém fordította a fejét. Gonosz arca most még kegyetlenebbnek tűnt. Nagy levegőt vett, s forró párát lehelt rám. Ijedtemben bele eresztettem az egész tárat. Végre elengedett, de csak azért, hogy kinyissa szárnyait, és felszálljon. Miután befalta a teljes tárat, kutya baja volt a dögnek.

Tett egy kört odakint, azután visszafordult felém. Hiába emeltem rá újfent a pisztoly csövét, az bizony nem sült el. Újra mély levegőt vett, és ismét felém lehelt, de most gőz helyett tüzet okádott szájából. Ha nem ugrok el előle, a biztos halál várt volna.

A tér már szinte üres volt, csupán sebesültek, mozdulatlan testek és néhány segítőkész ember volt ott.

Egy újságárus stand romjai között kerestem menedéket. Gyorsan felálltam, hisz tudtam, hogyha ismét támadni fog, és ha a papírra esek, ott égek agyon. Sebesült kezemet szorítottam, amikor rádöbbentem, hogy a kis dög nincs egyedül. Egy tucat, de lehet, hogy több szárnyas gnómszerűség röpködött a katedrális teteje körül. A homlokzatról pedig még mindig potyogtak a vasdarabok.

Arrébb szaladtam, hogy jobban lássam, mi folyik ott. Meg sem tudtam állni, amikor állati hangokat sodort felém a szél. Mindezt a magasból...

Végre elértem a tér túloldalára, ahonnan látni lehetett a templom homlokzatát. Felnéztem, és nem hittem a szememnek. A fent álló lószobrok prüszkölve ágaskodtak, ahogy a gnómok körbe repülték őket, majd a következő pillanatban kitörték az utolsó fémdarabot is, ami a homlokzathoz szorította a kocsit, és leugrottak a magasból.

A vasfogat alig pár centire tőlem csapódott az aszfalthoz – inkább aszfaltba –, s küllős kerekei nyomán szikrák pattantak fel.

Én hülye meg csak álltam, és tátott szájjal bámultam. Az előbbi szárnyas szörnyeteg is visszatért. Jó volt az emlékező tehetsége, mivel ismét tüzet készült rám okádni. Már belélegezte a levegőt, amikor egy ostor fejbe csapta, amire a tűz a fülén keresztül jött ki, majd egy percre a földre zuhant, persze most sem lett semmi baja.

A testi épségem akkor került nagy veszélybe, amikor a kocsi pont előttem húzott el, s egy erős kéz felragadott rá. Már tényleg nem tudtam, mi történik körülöttem. Bár csak elájultam volna... de helyette felnéztem elrabolómra, és ezt mondtam.

 

- Engedjen el, különben letartóztatom!

 

Az rám sem hederített. Én meg úgy elhallgattam, mint a pinty, amikor megláttam profilból az arcát. Pár másodperc múltán aztán rám nézett és így szólt:

 

- Mutasd, merre van a Tűzmalom!

 

Mondta ezt a katedrális homlokzatán álló rozsdás szobor, igencsak emberi színt felvéve...

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Archívum

Naptár
<< Október >>
<< 2020 >>
Ke Sze Csü Szo Va
      1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 31  

Statisztika

Online: 4
Összes: 166952
Hónap: 7839
Nap: 207