Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. Ébredés a kórházban

 

Lenge szél cirógatása ébresztett, kellemes virág illattal keveredve. Az otthon édes illatát éreztem a levegőben, bár távol voltam onnan. Iszonyatosan csengett a fülem, pedig jóformán még fel sem ébredtem teljesen.

Ahogy felnyitottam a szememet, elvakított a szemembe sütő fény. Szemeimet összeszűkítve néztem körül a szobában, s akkor egy alakot pillantottam meg magam előtt. Szomorúan ült az ágy melletti széken, kezeit összekulcsolva. A padlót figyelte barna szemeivel. Ahogy ránéztem, hirtelen rá sem ismertem.

 

- E-elnézést – kérdeztem kissé zavarba jőve -, ki maga?  

- Long kisasszony, Samuel vagyok, a rendőrfőnök... Columbino, ha így már ismerősebb.

- Óh, hát persze...

 

Visszadőltem a párnára. Eszembe jutott nagy nehezen, hogy ki ő. Mindemellett azonban felmerült bennem egy kérdés.

 

- Miért van mellettem... és egyáltalán hol vagyok?

- Kórházban. Én meg gondoltam, kiszellőztetem a fejemet, mielőtt visszamennék abba a bolondokházába.

 

Éreztem a hangján, hogy valamit akar még mondani, de nem tudja hogyan kezdjen neki, ezért felé fordultam.

 

- Mi történt? – kérdeztem.

- Olyasvalami, amit senki sem tud megmagyarázni... a város romokban, emberek százai a hullaházban. Mondja kisasszony, hogy került a könyvtárba?

- Öhm... hát, igazság szerint nem is tudom... az az utolsó emlékem, hogy fent vagyok a hotelszobában és épp a neten böngészek... De hogy értette az előbb azt a hullaházas részt?

- Az utolsó hírek szerint nyolcvanhárom halottja és harminckét sebesültje lett a tegnap esti misztikus esetnek.

- Milyen esetnek? – néztem rá furcsán, főleg, hogy nem értettem semmit sem abból, amit mondott, nem emlékeztem semmire sem.

 

Samuel felállt s az ablakhoz lépett. Gyorsan én is ledobtam magamról a takarót, és felemelkedtem.

Erős fájdalom hasított a fejembe. Felszisszentem, egyből, szinte reflexszerűen odakaptam. Akkor vettem észre a homlokomon levő kötést. Egyre jobban kezdtem összezavarodni.

Furcsa képek villantak be, lángoló autókról és kirakatokról. Abban a pillanatban nem is tudtam hova tenni a dolgot, viszont amikor a főnök mellé léptem, és kinéztem az ablakon, hirtelen megváltozott előttem minden.

A tegnap még a tisztaságától és zöldövezeteitől ragyogó városrész, most egy háború vagy egy hurrikán után letarolt romhalmazhoz hasonlított.

Elcsodálkozni sem maradt jóformán időm. Egy pillanatban kicsapódott az ajtó, és megjelent egy orvos. Fehér köpenye csak úgy lengett a nyomában. Egyenest mellém igyekezett, visszakísért az ágyhoz, és gyorsan megvizsgált. Mint kiderült, az ideiglenes emlékvesztésen, és a homlokomon található seben kívül nem volt semmi bajom.

A doktor megkért rá, hogyha jól érzem magam, akkor távozzak, mert a sebesültek száma már az ötvenet is meghaladja és annak a relatív kicsi kórháznak nincs sok szabad kórterme.

 

Ahogy a doki elment, a főnököm is távozott. Még kérte, hogy siessek az öltözködéssel, és ha bírok, menjek vele az őrsre. Őszintén szólva nem éreztem magam valami jól, de azért inkább mentem melózni, minthogy otthon lábatlankodjak. Pedig akkor még nem tudtam, hogy az én hotelszobám is földig lett rombolva, az egész épülettel együtt.

Ahogy említettem, lesiettem a kórház parkolójához, és beszálltam az ott árválkodó rendőrautóba. Samuel egész úton hallgatag volt. A végén már én voltam, aki nem bírta a legyek zümmögését, úgyhogy kerestem valami témát.

 

- Parancsnok – szólaltam meg néhány autóroncs mellett elhaladva -, most már megértem, miért nem akart visszamenni az őrsre. Ez valami szörnyű. Mégis mi történt? Ránk borult az ég?

- Őszintn megvallva nem tudom, de nem csak mi, a katonaság sem tud kielégítő magyarázatot adni. Az egész város ilyen állapotban van, de a legőrjítőbb az, hogy a működő telekommunikációs eszközök szerint a Szigetországban másfelé semmi hasonló nem történt. Még a szomszédos Prada Town utcáin is nagy a nyugalom, itt meg... Még azt sem lehet tudni, hányan vesztek oda pontosan.

- A családja... jól vannak?

- A lányom szerencsére Londonba utazott a szünet végéig, a feleségem meg ma reggel beadta a válópert... bár nem tudom, hogy nyitva találta-e az ügyvédje irodáját.

- Válópert? Ó elnézést, nem tudtam, hogy ilyen rossz volt maguk között...

- Dehogyis, teljesen félreérti. A nejemmel nagyon jó volt a kapcsolatom egész hajnalig. Tudja, a kedves eléggé féltékeny típus, hát csak egy ilyen alkalom kellett neki, mint ez. Egy sikátorban ébredtem, összeszakadt ruhákkal, félmeztelenül, egy halott... khm.. örömlánnyal magam mellett. A kocsim meg pár méterrel odébb, a piroslámpás negyed egyik örömtanyája előtt állt. Hiába találtam ott két társam holttestét is, a feleségem annyira ideges lett, hogy végig sem hallgatott.

- Nem tudja véletlenül, hogy hány rendőréletet követelt a tegnap este? – próbáltam elterelni a témát

- Pontos adat nincs, de a maga társával együtt, egyelőre kilencen hunytak el és huszonketten kerültek kórházba, na jó, már csak huszonnégyen vannak odabent.

- És maga pont mellettem töltötte a szabadidejét. Kedves volt magától.

- Hát, inkább maga mellett, mint a tányérdobáló feleségem mellett.

- Nem akarok beleszólni, az ön magánélete, de nem lenne jobb, ha kitenne az őrsön, és hazamenne? A nejének szüksége van önre, még ha forró fejjel magának is rontott.

 

A főnököm nem felelt, csak hátradőlt ülésében. Látszólag még jobban kezdett koncentrálni az útra. Ahogy befordultunk a rendőrőrs utcájába rá kellett jöjjek, hogy ott sem volt kisebb a pusztítás. Ami azt illeti, még abban a pillanatban is folyt a mentőakció.  

Végre elértük az őrsöt, ahova bementünk. Az irodák üresen pangtak, a telefonok pedig végeláthatatlanul csörögtek. Egyetlen ember kapkodta őket, de általában a várakoztatáson kívül nem tudott más segítséget nyújtani.

Nem is kérdeztem semmit, csak fogtam egy jegyzettömböt, egy golyóstollal és felvettem az egyik kagylót. Persze hiába jegyeztem fel, egyetlen járőr sem volt elérhető. Órák teltek el így, pedig nekem csak perceknek tűntek.

Késő délutánra elhallgattak a telefonok és úgy tűnt, fellélegezhetünk egy kicsit. Persze ezek után jött a „még kellemesebb” papírmunka. Csengő füllel ültem a remegő képernyőjű monitor elé. Már nekem is reszkettek az idegeim, azonban nem hagyhatta el senki sem az őrsöt. Ekkora pusztítás után nem.

A vöröslő naplementében váratlanul kicsapódott főnököm irodájának ajtaja, és kilépett rajta a parancsnok. Valamivel nyugodtabb volt, mint délután, mikor utoljára láttam. Ennek oka egy pillanat múlva belépett az őrsre. A sötétszürke öltönyös úr, ősz hajjal és fekete esernyővel, amit a kezére akasztott amikor belépett, mosolyogva fogott kezet a főnökkel. Én csak fél szemmel néztem feléjük, majd teljes figyelmemet a gépelnivalóra szögeztem. Nem értettem honnan, de nagyon ismerős lett nekem az öregúr. Öt percnyi tárgyalást követően a két férfi az asztalomhoz lépett.

 

- Long kisasszony – szólított meg Weight parancsnok -, szeretném önnek bemutatni az urat, aki kihívta a mentőket, a férfit aki magára talált.

 

Magától értetődik, hogy egyből talpra ugrottam, és én is megragadtam az öreg kezét.

 

- Köszönöm, uram! Most lehet, hogy bolondnak néz, de megmondaná nekem, hogy hol is sebesültem meg?

- Persze hölgyem, ön a könyvtárban nekiesett egy asztalnak, és a fejére zuhant az olvasólámpa valamint a számítógép háza is.

- A könyvtárban? – ismételtem – Megbocsásson, de, hogy kerültem én a könyvtárba?

- Azt csak is kegyed tudhatja.

- Bocsánat, ma egy kicsit szórakozott vagyok.

- Ebben a helyzetben ég csodálja, Long kisasszony? – szólt bele a beszélgetésbe a parancsnok. – Azt se felejtse el, hogy milyen nap van a hátunk mögött. Nos, ha megbocsát – ezt már az öregnek mondta -, a hölgynek dolga van, nem ér rá még egy ilyen mesére is. Jobb, ha elmegy Belindához. Örülni fog, ha látja, hogy az apja jól van.

- Jó, jó azonnal. Azért te sem sírhatsz, ha én nem vagyok, a nejed már átköltözött volna hozzánk. A párommal örülnénk neki, de azért melletted csak jobban mutat. És még valami Samy, ha lehet, holnap reggel is itt álljon a kocsid.

 

A munkatársak által csak Columbinónak csúfolt rendőrparancsnokot mintha hátsón rúgták volna, úgy futott az irodájába. Ha vannak őrangyalok, szerencsétlent valószínűleg nagy ívben elkerülik, mivel alighogy becsapta maga mögött az ajtót, a nyakába hullt a reluxa. Majdnem elnevettem magam, de aztán eszembe jutott a két férfi beszélgetése, amiből azt szűrtem le, hogy az öreg a főnököm apósa, úgyhogy tűrtőztettem magam. Nevetés helyett rámosolyogtam a férfira, és visszaültem gépelni. Az öreg állt előttem néhány másodpercet, majd közelebb hajolt, és így szólt:

 

- Komolyan nem emlékszik arra, ami a könyvtárban történt?

- Parancsol?

- Nem emlékszik az első találkozásunkra?

- Sajnálom, de nem emlékszem az este történtekre, és gondolom, csak akkor találkozhattunk.

- Jobb is így, mindenesetre melegen ajánlom, hogy hagyja el a várost. Alfa csak önt és engem ismer.

- Tessék?

- Semmi... semmi fontos...

- Ki ismer csupán minket, kettőnket?

- Szerencsénk volt, kisasszony, azután az éjszaka után nem hittem volna, hogy ma fogunk tudni beszélni. Elég komoly ütést szenvedett el, amikor az asztalnak esett, de a lényeg, látom, hogy már jobban van. Nem is zavarnám tovább a munkájában...

 

Zavarodottan távozott. Nem igazán értettem, miről beszélt, de azután, ahogy megkerülte a kérdésemet, nem akartam tolakodónak tűnni. Jobban mondva, olyannyira kimertett az önként bevállalt telefonos szolgálat, hogy az agyamat szinte szivacsnak éreztem, de munkám még akadt így is bőven. Fáradtan pötyögtem tovább a billentyűzeten. Jobb kezemen két köröm már letört, mikor észrevettem valamit. Értetlenkedve kopogtam be a parancsnok irodájának ajtaján.

 

- Szabad! – szólt az bentről

- Parancsnok, valamit nem értek. Az előbb azt olvastam, hogy ellopták a katedrálisról az összes díszítményt. Azok nem a vízköpők és lovasszobor?

- De, azok. Fogalmam sincs, ki és hogyan csinálta, de mind eltűnt. Főleg ott, a főtéren haltak meg sokan, köztük a társa is. Úgy tűnik, Alfa befejezte védőangyali tevékenységét.

- Öhm... Elnézést, parancsnok, úgy rémlik, mintha ugyanezt a nevet említette volna az úr is, akit bemutatott nekem.

- Az apósom súlyos Excalibur megszállott, Mihaelről már nem is beszélve.

- Ezt most nem értem, hogy fűződik ez a Mihael Arthur király kardjához?

 

Samuel ekkor elmosolyodott, és leült az íróasztalához. Elővett egy lapot, írt rá valamit, majd kinyitotta az asztal felső fiókját, és kivett egy doboz töltényt. A cetlit a töltényekre tette, majd a dobozt átadta nekem. A papírra egy cím volt ráírva.

 

- Menjen, vigye el az apósomnak a töltényeket és ha aggályoskodik nyugodtan mondja meg neki, hogy nagyobb biztonságban tudom, ha használja is azt a fegyvert, amit kapott a születésnapjára. Ha már egyszer voltam szíves megtanítani lőni. Fogalmam sincs, hogy mi történt tegnap éjjel, de nem hagyok semmit sem a véletlenre.

 

Megértettem a dolgom, hát fogtam a csomagot, és útnak indultam. Talán nem volt jó ötlet egyedül a volán mögé ülni, de már nem volt visszaút, a parancsot teljesíteni kellett, minél hamarabb méghozzá.

A GPS hamar elvezetett ahhoz az utcához, ahol az a bizonyos fehér ház állt. Valahogy olyan ismerős volt nekem a környék, pedig sosem jártam arra. Az autó fényszórói fehéren világították meg az utat.

Váratlanul szinte füst vastagságú köd szállt le. Felhúztam az ablakot magam mögött, és ahogy kinéztem, váratlanul valami repülő madárféleség alakját láttam tovarepülni. Eléggé hátborzongató látványként hatott abban a pillanatban, de alig egy perc múlva már csak nevettem naiv képzeletem szüleményein.

Kissé idegesen csengettem be a megadott címhez. Utáltam ilyen későn zavarni bárkit is, főleg egy ilyen csomaggal a táskám mélyén, mint amilyen az a doboz töltény volt. Néhány kósza másodperc után meghallottam elfordulni a kulcsot a zárban és végül kinyílt az ajtó. Weight parancsnok apósa állt az ajtó túloldalán, aki igencsak meglepődve nézett fel rám.

 

- Ugye emlékszik a tegnap estére? – szólalt meg

- Sajnálom, uram... Csak ezt hoztam el, önnek, a főnök utasítására – azzal átnyújtottam neki a csomagot.

- Pedig már kezdtem reménykedni, de úgy látszik, hogy csak én ismerem az igazságot.

- Az igazságot? Tudja, mi történt tegnap éjjel?

- Úgyse hinné el, annyira irracionális.

- Ahogy gondolja, én mindenesetre vissza kell menjek az őrsre.

- Várjon egy kicsit. Véletlenül nincs kedve elfogyasztani egy teát. Kellemes környezetű teaház nyílt nem messze innen. A tulaj boldog lehet, semmi baja sem esett a támadáskor.

 

Nem voltam túl álmos, máskülönben sem bántam, ha egy kicsit kiszabadulok a való világ gondjai alól, így hát elmentünk abba a bizonyos teaházba.

Egyre furcsábbnak tűnt nekem ez a család. A főnököm kiönti a lelkét egy amnéziás újoncnak, az apósa elhív egy teaházba az éjjel kellős közepén, a felesége meg egyetértően bólogat az ablakban könyökölve, hát nem a lánya, az is biztos...

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Archívum

Naptár
<< Július >>
<< 2022 >>
Ke Sze Csü Szo Va
        1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Statisztika

Online: 1
Összes: 327046
Hónap: 5513
Nap: 143