Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fejezet 99

2016.12.19

99. Az elmúlt jövő

 

Két és fél hétig volt Lotra a kórházban, aki a szülés utáni időszakban rendezett hisztériájának köszönhetően volt kénytelen olyan hosszú ideig kórházban maradnia.

Gyönyörű kisfiukat Alexnek nevezték el, és bizony az első hetet követően már kiderült, hogy nem örökölte az anyja hajpigment problémáját, ugyanis gyönyörű szőke tincsekkel volt tele apró, pici kobakja.

Én egy teljes hetet voltam bent mellette, és megígértem neki, hogy segítek majd átcuccolni, ha úgy döntenek az orvosok, hogy Tracy elég erős ahhoz, hogy kibírja az utat Dubraváig. Sasha szüleihez utaztak, mivel London azért túl nagy távolságra lett volna egy újszülöttel. Anya persze már az Alex születését követő napon megjött, és kijelentette, hogy a gyermeke és első unokája mellett marad, amíg a baba el nem kezd járni. És mikor az első unokájáról beszélt, bizony nem átalt rám nézni, sőt még a szemöldökét is megrángatta. Épp csak nem mondta, hogy: „Édes lányom, mit húzod az időt, kilenc hónap múlva hozzád akarok költözni, hogy pátyolgathassam a második unokámat!”

Nos, ha bizony anyám tudta volna, hogy én egy most már duplán is halott démon menyasszonya vagyok, meg amellé az első unokája valójában a második a sorban, méghozzá úgy, hogy az anyja ebben a dimenzióban meg sem szenvedett a megszűlésével, csupán haláltusájának végignézése maradt neki, nos, hát akkor, szerintem mégsem nézett volna rám olyan szemekkel...

Azt hiszem, nem is nagyon kell már erről többet írjak, mindenki elképzelheti, hogy milyen nehéz volt színlelni azt a jámbor mosolyt, amivel feleltem a gesztusra...

Anya nem tudott semmit a Dartonville-i életem démonokkal teli oldaláról, Lotra azonban annál többet, bár Mikael valós kilétéről végül sosem meséltem neki. Topus áldozatáról azonban tudott, ahogy arról is, hogy mennyire megviselt a kis szőrpamacs halála.

Mihaelt a kórházban történtek után nem is láttam többet azon a héten. Egyedül Orange-el küldte el az összes iratomat, amik szükségesek voltak ahhoz, hogy probléma nélkül visszautazhassak a szigetországba.

És mint említettem, egy hét múlva valóban felültem egy gépre, amely visszavitt Londonba. Onnan hazamentem, a szülői lakba. Az öcsém már alig várt, hogy meghallgassa a beszámolómat. Minden érdekelte, hiába beszélgettek órák hosszat Skype-on a húgommal. Apa bár nem kérdezősködött, azért végig síri csendben ült az asztalnál, és még a rádiót sem hallgatta a háttérben, pedig aztán ő mindig is a hírek és a meccsek szerelmese volt.

Az öcsém kijelentette, hogy azonnal utazik ő is Dubravába, amint jön a tavaszi vakáció, mire apa csak morgott valamit, de végül, amikor öcsi sajt végre odaáig jutott, hogy elinduljon, persze apa is vele tartott, bár lehet, hogy fordítva volt. Náluk sosem lehet tudni...

Én viszont tényleg csak pár órát töltöttem náluk, és már mentem is világgá, egyenest Dartonville-be, ahol ugyan még lett volna szabadságom, de azért biztonságosabb volt személyesen megtudni, hogy ki lesz az új parancsnok. Mint kiderült, legnagyobb meglepetésemre Tracy-t jelölték többen is, ám mivel ő szűlésin volt, ezért végül Dorchesterből küldtek egy rendőrezredest, aki ideiglenesen betöltötte a parancsnok szerepét. Az új parancsnoknőnket mindenki csak Doktor Csontnak hívta, mivel annyira hasonlított a népszerű sorozat főszereplőjére. Jellemzőiben azért mégiscsak eltért tőle, még fizikailag is, de ebbe most nem nagyon szeretnék belemélyülni, hisz a történet cselekményétől teljesen független. Leszámítva talán azt a tényt, hogy ő volt az az illető, aki a „lógásaim” miatt végül derékbe törte a rendőri pályafutásomat. De ebbe inkább nem mennék bele részletesebben. Talán majd valamikor arról is írok egy külön történetet.

A városba érkezésemet követő napon tudtam csak elmenni a Tűzmalom romjaihoz. A malom helye ugyanúgy állt, mint mikor elmentem onnan, a holttesteket viszont mindet elvitték. Megtudtam, hogy a gnóm-ördögök a veteményes kertben temették el saját halottaikat, a koboldkirály vitte a sajátjait, több meg nem volt, mivel Anger azokról mindről gondoskodott...

És ha már őkegyelménél tartunk, Mihael fekete szőrű paripája is ott volt, mikor megjöttem, és épp a fehér kancát szédítette. Én meg csak néztem, hogy milyen lazán környékezi meg szerencsétlen párát, ami meg véletlenül sem mert ellenkezni Mr. Casanovával...

Talán sok olvasómat meglepi, hogy a Tűzmalom azt követően sem ürült ki, hogy maga a hely nevét adó malom összedőlt. Nos, ennek az az oka, hogy Mihael korábban éppíttetett magának egy külön lakrészt, amit aztán szépen ki is használtak.

Én is oda mentem be, utazóbőröndömmel zörögve. Megálltam a bejáratnál, várva, hogy jöjjön az egyik gnóm-ördög és elszállásoljon, azonban végül mégsem vártam rájuk, mivel megpillantottam a túlsó szobák egyikében Farkast.

Origó Kokóval együtt érkezett, s mikor bementem a szobába, ahol ő is volt, váratlanul Mikael ravatalánál találtam magam.

A fiú egy egyszerű bükkfaasztalon feküdt, és bár már bő egy hete annak, hogy halott volt, az oszlásnak még csak jelét sem mutatta. Persze ennek megvolt az oka, vékony pókháló fedte be ugyanis egész testét, ami a fehér lepel alatt fel sem tünt volna, ha nem süt arcára olyan szögben a fény.

A bőröndöm csak úgy koppant a padlón, ahogy eldőlt. Ez volt az a zaj, amivel elárultam a jelenlétem. Ekkor Kokó a gazdájára nézett, majd szokásától eltérően, most igencsak félénken indult felém. Lesütött fejjel állt meg előttem.

 

- Részvétem... – szólalt meg halkan. – Kérlek, Jacqueline...

- Khm... – köszörülte meg a torkát Farkas.

- Lady Long – javította ki magát autómatikusan a majomdémon –, mondd meg a Pokol várományosának is, hogy nagyon sajnálom, mindazt, ami történt... Én nem tudtam, hogy ez lesz belőle, különben sosem engedtem volna Topusnak, hogy teljesen felgyógyítson.

- Én is részvétemet szeretném kifejezni – válaszoltam –, Mikael miatt... – tettem hozzá.

 

Hangom olyan ridegen csengett, hogy Kokó ijedtében Origó mögé szaladt, aki szintúgy részvétet jött nyílvánítani legfőbben Topus halála miatt.

 

- Meglep, hogy Arkan nincs itt – jegyeztem meg, terelni próbálva a témát.

- Nemsokára visszajön – felelte Origó. – Azt mondta, hogy elhozza Mikael kedvenc ruháját.

- Tudod – szólt közbe Kokó. – Azt, amelyikben megmentett! De gazdám – nézett ekkor Origóra –, nem gondolod, hogy már elég régen elment?

- Megyek, megnézem, miért késlekedik.

- Veled tartsunk? – kérdezte Origó, miközben Kokó a lábába csimpaszkodva nelmegesen rázta a fejét.

- Maradjatok csak. A szolgálati motorommal jöttem.

- Akkor itt megvárunk – bólintott Origó, Kokó pedig megkönnyebbülten felsóhajtott.

 

Nem értettem, mi ütött Kokóba, hogy miért fél annyira tőlem, hisz sosem bántottam, vagy szándékoztam volna a jövőben is ártani neki, dehát nem maradtam, hogy kifaggassam, elsímítsam az esetleges félreértéseket.

Nagyjából húsz perc múltán már Locifán búvóhelyén voltam. Tudtam, hogy Mikaelék is laktak ott, bár csak remélni tudtam, hogy Arkánt is ott találom, hisz volt a városban is valahol egy rejtekhelyük, igaz, annak pontos helyéről fogalmam sem volt. De mint perceken belül kiderült, szerencsém volt, Arkánt ugyanis már a barátja ruháival a kezében találtam. A démon egymagában ücsörgött a hideg járat falának dőlve. Melléérve lehajoltam hozzá, és a vállára tettem a kezem.

 

- Jól vagy? – kérdeztem.

- Tudta az átkozott... – mondta, a könnyeivel küszködve. – Tudta jól, hogy ezt nem fogja túlélni. Amikor elment érted a húgod esküvőjére, az én szobámban öltözött át, és megtiltotta, hogy kivigyem a ruháit a szobámból. Még viccelődött, mondván, hogy azzal távol tudja tőlem tartani a csajokat... De ilyen volt... Mindig csak viccelődött, ha valami akadály állta az útját.

- Milyen volt a valóságban? – kérdeztem, leülve mellé.

- Azt kérded, hogy milyen volt Mikaela Long? Hm... egy férfi testbe zárt nő, az volt! Persze lett volna módja átoperáltatni magát, és akarta is egészen addig, amíg össze nem tört minden tükröt, ami a közelébe került... Amíg az apja vére el nem uralkodott benne.

- Sajnálom, Arkan... – fogtam meg a kezét, mire ő a szemembe nézett.

- Én is... Hogy már se apám, se anyám, se testvérem... Olyan egyedül vagyok, mint a kisujjam, de nem, itt nem maradhatok!

- Megpróbállak hazavinni. Mihael szerint van rá lehetőség. Volt időm gondolkodni rajta, és sejtem, hogy mi lehet a megfelelő eszköz minderre.

- Gondolom, minden baj forrása, maga a kard!

- Meg szerintem kell majd még hozzá egy kevés víz is, de ha mégse menne, majd levágom Omega ujjáról a gyűrűt. Úgyis ocsmányul fest, ott az udvar közepén a sok gnóm-ördög szarral a fején.

Arkan elmosolyodott, megszorítva a hüvelyk és mutatóujja közé került ujjamat. Sóhajtott egyet, azután halkan annyit mondott: „Köszönöm”, majd felállt, és a kijárat felé nézett. Ezt követően megint rám nézett. Szóra nyitotta száját, ám végül elhallgatott.

 

- Mondani szeretnél valamit? – kérdeztem.

- Á, semmmi... Hagyjuk...

- Hallgatlak, Arkan!

- Nincs pofám ilyet kérni, még akkor sem, ha félig ördög vér csörgedezik bennem...

- Én meg száz százalék ember vagyok, tiszta kiváncsiság, csupafül, ha úgy tetszik!

- Mikael... Mikaela mindig nagyon odafigyelt a sminkjére, de nincs erőm bemenni a szobájába. Ismert az átkozott, hogy a ruháit nálam hagyta, viszont a kenceficéjéről megfeledkezett!

- Majd én bemegyek, jó?

- Á, hagyd, elég lenne, ha kölcsönadnál pár dolgot.

- Arkan, még ha Mikael a fiam is volt egy másik jövőben, én egy halott után nem használnék egyetlen rúzst sem! Hol van a szobája?

- Pont előtte állsz... – válaszolt fülig pirulva Arkan. – És Jacqueline, sajnálom... Nem gondoltam erre...

- Várj meg, mindjárt jövök.

 

Én is felálltam, majd leporolva magam, a csukott ajtó elé léptem. Furcsa érzés volt a kilincsre tenni a kezem.

Ki tudja, gondoltam, talán pontosan Mikael volt az utolsó, aki érintette azt a kilincset. Libabőrös lett a hátam, de azért benyitottam. Az ajtó halkan kinyílt, én pedig beléptem rajta.

Odabent egy kisteljesítményű villanykörtével világító lámpa világított. Nem akartam Arkan szenvedésén súlyosbítani, amellé amúgyis úgy láttam, hogy elég világos van a szobában ahhoz, hogy a lámpa fénye elég legyen, hát becsuktam az ajtót. Belépéskor már megláttam az öltözőszekrényt, hát gyorsan odamentem, és becsúsztattam a táskámba az összes kozmetikai terméket, amit csak találtam a tükör előtt.

Miközben ezt csináltam, azon töpengtem, hogy vajon milyen lehet a szoba többi pontja. Érdekelt, hisz Mikael ott töltötte az ideje jó részét, ha a barlangban tartózkodott. Megfordultam hát, hogy körbenézzek, a hátamon közben még inkább éreztem, ahogy libabőrözik.

A szoba többi pontja is, melyet a lámpa fénye megvilágított, teljesen úgy nézett ki, mint a barlang többi szobája, vagy terme. A sok horgolt csipke, a könyvespolcok és öreg bútorok a múlt század hangulatát idézték. Ahogy ott nézelődtem, az ágyhoz lépve valamiféle fehérséget fedeztem fel a szoba egy távolabbi, sötétebb pontján. Jobban megnézve, mintha egy fotel vagy valami hasonló körvonalait láttam, az az apró fehérség azonban furcsa volt. Közelebb léptem, mire egy pillanatban két piros pont vöröslött fel a fehérségben. A két izzó pont még világosabbá tette a fehérséget, ami immár két fektetett tojásded alakot formált, pont mint egy pár szem...

No, annyi kellett nekem, a rendőri kiképzést sutbavágva úgy inaltam kifelé, mint a kisnyúl!

Arkánnak feltünt, hogy milyen sietve készülök távozni a barlangból, azonban nem fírtatta egyáltalán.

Mikael ravatalához érve aztán újból csak száműzetés lett az osztályrészem. Arkan ugyanis megkért mindenkit, hogy távozzon, amíg felöltözteti a halottat. Mi teljesítettük a kérését, sőt én még a festékeket is ott hagytam, bár a sminket végül Stefia tette fel a halottra.

Hogy ő mit keresett ott, és miért közlekedhetett szabadon arra csak tippelni tudtam, de feltételeztem, hogy Mihael kegyelmezhetett meg a majomdémon kisasszonynak. Bár az meglepett, hogy Arkan engedte, hogy segítsen neki...

Odakint aztán a társaság másik majomdémon alakja pont a betoppanó Tirehn előtt jegyezte meg epésen, hogy mindenki: „még az a tejbetök lóidomár is” képes volt tiszteletét tenni Mikael ravatalánál, kivétel a Pokol várományosát.

Erre aztán a durván megsértett lóidomár időt sem engedett időt a szabad szájú démonnak, úgy ellátta a baját, hogy a végén már Origó kellett kiszedje ájult szolgáját Tirehn ostora alól.

Ez az incidens kötötte le a társaság figyelmét, köztük persze az enyémet is. Viszont csak félig, mivel még Tirehn belépése előtt kezembe vettem az Excaliburt, hogy áttanulmányozhassam. Elejétől a végéig átnéztem. Drágakövekkel kirakott markolatán vagy átlátszó pengéjén is sok féle mintázat volt látható, amik ízlésesen díszítették a roppant erőt bírtokló kardot.

Nem láttam semmi a Tűzmalom belsejét vagy külsejét díszítő mintázatot, ami díszítette volna, dehát nem is a lényeges külső adottságait néztem, az ereje meg amúgyis benne rejtőzött és nem rajta.

Vizsgálatomból felnézve megláttam, hogy Tirehn ruhái vizesek. Odakint tehát eleredt az eső, gondoltam. És igazam is volt. Ez aztán később megkönnyítette a dolgunkat, hisz vízre volt szükségem az Excalibur erejének előidézéséhez. Amikor Arkan és Stefia végeztek Mikael testének felkészítésével, Arkan egy vékony anyagba csavarta a testet, majd szó nélkül elindult vele kifelé. Mikor elém ért, rám nézett, de nem várta meg, hogy felálljak. Aztán végül én is kiértem, sokan másokkal együtt.

Ő már addigra a Tűzmalom romjai előtt állt, és épp Angerrel farkasszemezett, akinek meg istenbizony csorgott a nyála, ahogy a plédbe csavart testet nézte.

A férfi mellé léptem, megszorítottam a kardot, bár pontosan nem tudtam, csak sejtettem, hogy mi a teendő. Az esőben a a törmelék közé szúrtam a kardot, és láss csodát, kiderült, hogy az erőm bizony még tényleg megvan, mármint, ami a Tűzmalom átjáróját illette. A romok fölött fekvő sártócsa a szemünk láttára lövellt fel, az épület egykori alakját megformálva. Midőn a víz megszilárdult, kékes színű falakat képezve, addig a sár és a föld darabok visszahulltak a romok közé.

A kard ereje a szemünk láttára emelte fel vízből a Tűzmalmot. Ismét ott álltunk a három kapu előtt.

A szívem majd kiugrott a helyéből, elnézve a különleges, víz alakította látványt.

A falak megszilárdultak, az ugyancsak vízből kialakult lapátok pedig ahogy az eső verni kezdte őket, lassan el kezdtek forogni. Arkan mellettem állva megköszörülte a torkát, s mikor felé néztem így szólt.

 

- Itt az idő, Tűzdémon arája!

Válaszra nyitottam számat, ám ekkor a kezemre tette szabad kezét. Az Excalibur markolata bizseregni kezdett a markomban, s ahogy lenéztem rá, addig áttetsző pengéjét izzani láttam. Hiába izzott a lábam előtt, forróságot éreztem a fejem fölött is, hát oda kaptam a fejem.

Nem akartam hinni a szememnek. Az Excalibur ereje már addig is ellent mondott a fizika törvényeinek, ám amit a szemem előtt láttam, még hihetetlenebbnek hatott. A vízből lévő lapátok lángolva forogtak, ugyanúgy, ahogy a Tűzmalom mindig tette, mielőtt és miközben az átjárót megnyitottam. Ez most sem volt másképp... A lángoló lapátok alatt megremegett a középső ajtó, és lassacskán el kezdett kinyílni. Mindeközben Arkan keze megremegett, majd hirtelen így szólt.

 

- Nézd, magad mellett!

Tanácsára másik oldalamra néztem, de majdhogynem elengedtem a kardot. Egy ember állt mellettem, egy ugyanolyan áttetsző, kékes fényű férfi, mint amilyen a Tűzmalom volt előttünk. Az eső átesett rajta, de ettől függetlenül jól felismerhető volt a szellemalak arca.

Hiába néztem, nem ismertem fel. Avagy elsőre nem, míg nem eszembe jutottak Mikael utolsó emlékei. Köztük láttam a fiút, akkor azonban bele sem gondoltam abba, hogy a tükörmását látom, és nem egy képet róla, egészen addig, amíg össze nem tört minden tükröt, ami csak a közelében volt. Mégis, az akár nyolcba tört tükördarabok is megmutatták aktuális alakját, bármennyire is gyűlölte.

A húsz év körülinek tűnő fiúnak hosszúkás arca volt, nőiesen hosszú szempillái, magasságra pedig nagyjából akkora volt, mint Mihael. Arcra azonban az öcsém ugrott be róla. A szellemalak Arkánra nézett, majd bólintott felé, utána ugyanazt tette felém nézve is, mintha csak búcsúzott volna, végül pedig egyenest arra fordult, ahol Anger állt. A fekete szőrű lovat kevésszer láttam elcsodálkozva. Nos, ez az alkalom pontosan ezek közé a ritka alkalmak közé tartozott. A szellem mélyen a paripa szemébe nézett, és azonnal utána eltünt a szemünk elől. Anger erre tett hátra pár lépést, miközben Arkan megszorította a kézfejemet, jelezvén, hogy ideje indulni, hisz az alagút nyitva állt.

Ekkor megpróbáltam kihúzni a kardot, ám az meg sem moccant. Elengedni nem mertem, hát Arkánra néztem.

 

- Ideje búcsúznunk! – mondtam. Sajnos, nem tudlak átkísérni, egyedül kell átmenj!

- Te vagy csak képes arra – szólt közbe Origó –, hogy kinyisd a kaput a túloldalt. Neked is menned kell!

- De ha elengedem, megszűnik a varázs! – néztem vissza rá.

- Próbáld hát meg, engedd el! – javasolta Farkas.

 

Mély levegőt vettem, miközben visszafordítottam fejem a kapu felé. Tudtam, hogy nincs vesztenivalóm, egy próbát megér a kísérlet, hát elengedtem az Excaliburt.  A pengéje továbbra is izzott, a Tűzmalom pedig továbbra is állt.

Farkas felé nézve köszönetképp bólintottam egyet, majd szóltam Arkánnak, hogy induljunk. Az átjáróba belépve mögöttünk a kiutat tűz borította el, ám a kapu nem zárult be. Elindultunk az egyetlen szabad ösvényen, ami két lángoszlop között húzódott. Sietve mentünk egymás mellett, mire vagy öt perc gyaloglás múlva megláttuk túloldalt a kijáratot. Odaát valamiféle feketén csillogó terem látszott, ám Arkan utamat állta.

 

- Innen most már menni fog egyedül is! Köszönöm, Tűzdémon arája, hogy elkísértél idáig!

- Az, ott az otthonod?

- Az egy háború színhelye. Több csatát is megvívtak, de még én sem tudom, ki győzött. Egy biztos, ott láttam egy apát megvívni a tulajdon fiával, láttam egy gyermeket elveszteni az anyját, de a Törpe szerint az a gyermek nem csak a szülőanyját vesztette el, de azt is, aki a világra hozta... És most egy szülő elveszti a gyermekét, és ezzel megsemmisült a prófécia is, amely a Sátán haláláról íródott... Erről azonban hallgasson a történelmetek. Jobb is lesz ez így!

Búcsúképp kinyújtotta jobbját, így kezet ráztunk, végezetül pedig ennyit mondtam:

 

- Viszlát, Arkan, viszlát, Mikael...

- Hamarosan megismerjük egymást! – rázta meg a kezem Arkan, majd elindult a kijárat felé, míg mögötte, pont az orrom előtt lángba borult az ösvény.

Elgondolkodtam azon, amit mondott, és akaratlanul is a szélbe súgtam: „Alex?”. Kérdésemre azonban már nem kaptam választ, a démon alakját ugyanis elnyelte a messzeség. Sóhajtottam egyet, majd megfordultam, és elindultam kifelé.

A kijáratnál a lángoszlop még mindig elzárta az utat, ám amikor már elég közel értem egyszerűen elaludt, szabaddá téve előttem a kijáratot. Alighogy kiléptem, az Excalibur megszűnt izzani, megszüntetve mögöttem a vízből formált illúziót.

 

 

 
 

 


Archívum

Naptár
<< Március >>
<< 2021 >>
Ke Sze Csü Szo Va
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31        

Statisztika

Online: 2
Összes: 221510
Hónap: 6251
Nap: 285