Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fejezet 98

2016.12.18

98. Minden könnynek sós az íze

 

Volt egy csata, az utolsó, amit Omegával meg kellett vívnom. Ezt a csatát bár megnyertük, rá még csak egy órára sem, hogy azt kívántam, bár inkább elvesztettem volna, és vele együtt talán az életemet is.

Ezzel a gondolattal aztán nem voltam egyedül. Ikertestvérek vagyunk, vagy mi a fene, hát Tracy-vel, ha nem is gyakran, de van, hogy egy rugóra jár az agyunk...

Alighogy meglátott, talpra ugrott, és az adrenalintól, no meg a felbőszült keserűségtől, de gondolkodás nélkül nekem rontott. Felrántott a földről, és a torkomat két tenyere közé szorítva, el kezdett fojtogatni.

Én nem ellenkeztem, csak némán hallgattam, miket kiabál rám. Igazat adtam neki, hisz valóban nem voltam ott, mert ha ott lettem volna, megtehettem volna, hogy áthozom a Tűzmalom átjáróján, melyhez többé már nem volt hozzáférésem, és Mihael talán meg tudta volna menteni a babát. Bele sem gondoltam, hogy mi várta volna odaát, hogy a kórházban még ha nem is sikerült a picit életben tartani, de legalább mindent megtettek érte.

Sasha hiába magyarázta a háttérben, miközben a felesége ujjait próbálta lefejteni a nyakamról, hogy nem az én hibám, hogy az orvosok tényleg minden tőlük telhetőt megtettek, ő csak tovább átkozott, s még miután Sergiu nagy nehezen el sikerült rángassa tőlem, még azért utoljára egy jókorát rúgott belém.

A nagy hangzavarra bejött egy ápolónő, aki, látva a teljesen magán kívül lévő kismamát, gyorsan segített Sergiunak visszafektetni az ágyba, miközben megnyomta a nővérhívót is. Egy másik nő is jött, akihez szólt pár szót, mire az kiszaladt a teremből, és néhány másodperc múlva egy orvossal jött vissza, valamint csereágyneművel és hálóinngel. Az orvos injekciót adott Tracy-nek, ami egy gyenge nyugtató volt. Nem mert erősebbet adni, hisz nagy volt a húgom vérvesztesége, viszont annyira indulatossá vált, hogy valahogy meg kellett fékeznie.

Mikor Tracy kicsit lejjebb higgadt, Sasha kikísért a teremből, hogy az ápolónők elvégezhessék a még szükséges műveleteiket a húgom körül. Mindenki megnézett, miközben az ablakhoz mentünk. A szülészeten olyan krokodil könnyekkel biztos nem sokan sírtak...

Sasha nem kérdezte, merre voltam, mi történt, sejtette, hogy nem egyedül azért vagyok olyan idegállapotban, mert meghalt a gyermekük. Jól láthatóan ő is szenvedett, de valakinek állnia kellett a strapát, egyedül csak arra volt képtelen, hogy felhívja a szüleit vagy a szüleimet, hogy elmondja a szörnyű hírt.

Megígértem neki, hogy a szüleimet vállalom én, hisz még azt is meg kellett magyarázzam, hogy mit keres a húgom Romániában Anglia helyett. Ehhez azonban még nekem is szükségem volt egy kis időre. Össze kellett szednem magam.

Percek teltek el így, miközben alig-alig váltottunk mondatot egymással. Mindketten a felé a kórterem felé néztünk szomorúan amiből egy nővér lépett ki. Körbenézett, majd mikor meglátott minket, felénk fordult. Azonban ezzel egyidőben nyílt a lépcsőház ajtaja, és kirohant egy zöld ruhás dolgozó. A nagy darab asszony odarohant a megtorpant nővérhez, és serényen kezdett neki magyarázni, miközben a szeme csak úgy ragyogott. A nővér a szívéhez kapott, és míg addig szomorkás volt, most ő is széles mosollyal az arcán indult felénk, a zöld ruhás nő meg beszaladt a kórterembe, ahol a húgom volt.

A nővér még jóformán el sem ért, de már magyarázni kezdett Sashának. Az én román tudományom akkor még a nullával ért fel, egyetlen mondatot azonban soha életemben nem fogok elfeledni: „S-a făcut o minune! Fiul dumneavoastră este în viață!”

Nem volt honnan értsem, csak annyit láttam, ahogy a kórteremből kiszalad a másik nővér is, Sasha pedig megragadta a kezem, és visszaladtunk Tracy-hez.

A takarítónő próbálta magyarázni Tracy-nek a fejleményeket, miközben azért próbálta vissza is nyomni az ágyba, hogy fel ne keljen. Lotra az ajtónyílásra egyből felénk nézett, s mikor meglátta a férjét, rögtön odaszólt neki.

 

- Mit mond ez a nő? – kérdezte. – Jól értem, hogy a fiunk életben van?

- Igen, Tracy – sírta el magát Sasha, a felesége karjaiba omolva. – Azt mondják, hogy csoda történt! Babasírást hallottak a hullaházból, és igen, a picink, a mi picikénk sírt. Sírt a mamája után!

- É-és most hol van? Azonnal látni akarom!

- Kivizsgáláson, de nemsokára idehozzák.

- Nem, én most akarom látni!

 

Ennyit a nyugtatók erejéről... Tracy már megint azon volt, hogy mindent összevérezve felkeljen, fittyet hányva saját egészségére. Mi pedig azon dolgoztunk, hogy minél gyorsabban megakadájozzuk tervében, dehát hárman is kevesek lettünk volna ahhoz, hogy megállítsuk, ha nem lép be a terembe egy magas férfi, fehér köpenyben, a kisbabával a kezében, aki azidőtájt csendben gügyörészett. Miért nem írom, hogy egy orvos? Mivel nem az volt, hanem gondolom, már kitaláltátok: Mihael. A takarítónő volt az egyetlen, akinek az elméjére hatva elhitette vele, hogy ő is egy orvos. A nő pedig szépen fogta magát, és a „doktorúr” gondjaira bízva bennünket, kiment.

Tracy-t mit sem érdekelte most a furcsa előjel, alighogy kezébe vette a gyereket, máris kijelentette, hogy emiatt az eset miatt biztos lehet benne a kórház, hogy beperli őket!

 

- A gépeken szereplő adatok viszont felmentenék őket – válaszolt Mihael.

- Úgy érted – nézett a férfira Sasha –, hogy neked köszönhetjük, hogy a gyermekünk életben van?

- Te hoztad vissza az életbe? – kérdezte Tracy is meglepődve. – Ezt valóban nem gondoltam volna...

- Ne is gondold! – válaszolta kurtán Mihael, majd egyszerűen kiment.

 

Sashával egyszerre indultunk utána, én viszont megragadtam az újdonsült apuka vállát.

 

- Hagyd, majd én megtudom tőle, hogy mi történt! Te csak maradj a gyermeked és a feleséged mellett!

 

Sergiu arcán bár látszott, hogy majd meghal a kíváncsiságtól, azonban hallgatott a szóra, hisz valódi csoda történt, visszakapta a kisfiát, és lehet, a feleségét is...

Én ekkor már Mihael nyomában loholtam a hosszú folyosón. Lefelé menet a lépcsőn értem utol.

 

- Várj már meg! – kiáltottam, most már bőven hallótávon belül érve, ő viszont továbbra is csak menetelt tovább némán, mintha meg sem hallotta volna, hogy már ezredszerre kiáltok utána. Végül azért csak sikerült utolérnem. Ebben ugyan segítségemre volt az is, hogy a végén már teljesen csak kettessével vettem a lépcsőfokokat. De a lényeg, hogy sikerült utolérnem... Mire ő megállt, sóhajtott egyet, majd rám nézett.

- Menj inkább, örülj az új családtagnak. Én a temetést megyek intézni!

 

Meglepődöttségemben elengedtem a férfi vállát. De aztán a szám már megint hamarabb kezdett járni, mint az agyam.

 

- Nem kellene ezt Arkánra bízni...

 

Alighogy ezt kimondtam, már szívtam is volna vissza. Elvégre mégis csak mi voltunk Mikael szülei, mégha egy másik jövőben vagy dimenzióban is. Mihael ekkor újabbat sóhajtott.

 

- Jacqueline, a félvért minél hamarabb haza kell küldeni!

- Sok szerencsét hozzá! Mert ha elfelejtetted volna, nekem többé nincs hatalmam a Tűzmalom fölött. Maximum csak a leomlott tégláit tudom majd arrébb pakolni...

- Pedig csak te vagy rá egyedül képes, hogy visszaküldd, mivel csak ott mehet vissza, ahol jött! És megspórolva az újabb kérdésre fecsérelt idődet, az erőd nem veszett el a Tűzmalom összeomlásakor. Az csak azért omlott össze, mert Mikael teljesen átvette fölötte az irányítást! Vidd a hullát meg a félvért haza, és meglásd, a kedvesed is visszasomfordál hozzád!

 

Tágra nyíltak a szemeim, és már emeltem is a kezem egy pofonra. Teljesen reflexből jött az egész, de Mihael már számított a forró fejjel leadásra kerülő ütésre, és még időben elkapta a kezemet.

 

- Jegyezz meg valamit, Jacqueline Long! – mondta vörös szemekkel. – Az a fiú, Mikael vagy Mikaela Long, csakhogy tiszteletben tartsuk az emlékét, hisz megóvta a világot, melynek te állapolgára, én pedig az uralkodója vagyok, lehet kettőnk véréből, de nem a mi fiunk! Tehát én nem vagyok az apja, te pedig nem vagy az anyja! Ez a Föld kilökné magából, ha ide temetnénk, másutt pedig kilójáért elárvereznék megmaradt porhüvelyét. A legjobb tehát az lesz, ha módot találsz arra, hogy kinyisd a Tűzmalom valós átjáróját. A kulcs, édes lányom pontosan abban van, ami eddig is befolyásolta a Tűzmalom működését. Gondolkodj kicsit, nyomozó helyettes, elvégre te akartál az maradni!

- Vérprofin intézed azt a bizonyos temetést, azt meg kell hagyni! Előbb azt mondod, hogy maradjak a húgom és a baba mellett, te megkezded Mikael temetésének intézését utána meg rám förmedsz, hogy Arkánnal együtt kísérjük csak mi ketten végül el utolsó útjára azt a szerencsétlent, aki megvédte Florrát!

- A Pokolba, Jacqueline, ennyire csak nem lehetsz ostoba! Mondtam, hogy nem izgat, mit teszel a félvérekkel, csak tüntesd el őket erről a világról! Máskülönben, okostojás, mit képzelsz, mégis, hogy lehet az unokaöcséd életben?!

 

Kérdésétől végigszaladt hátamon a hideg. Főleg, mivel újra végigjátszottam magamban az elmúlt órák eseményeit. Mihael áthozott a saját erejéből egy teljesen más földrészre, az út szörnyen megkínzott, de feltételezhetően nem csak engem, hisz voltak még rajtam kívül ketten. Én a húgomat keresve leléceltem tőlük, majd miután jött a fekete leves, hogy a kicsi halott, hirtelen „csoda” történik, a baba tejtélyes körülmények közt magához tér, és Mihael átadja az anyjának. Jó, jó, de ezt az eseményt valaki még biztos végignézte volna, hisz eleve azért tartott velünk. Valaki, aki már eleve sérülten érkezett a Tűzmalom udvarára, és akit biztos ugyancsak megviselt a Mihaellel való utazás.

Mint említettem, a hideg futkosott a hátamon, mikor tisztává vált előttem az egész.

 

- Hol van Topus? – kérdeztem Mihaeltől.

- Menj vissza a testvéredhez! – mondta, majd folytatni kezdte útját a lépcsőn lefelé, én viszont teljes erőmből belecsimpaszkodtam a jobb karjába.

- Hol van Topus? – ismételtem meg a kérdést, majd folytattam. – Miért nincs itt ő is?

 

Mihael nem felelt, csak megtorpant, egyik lábával az egyik, másikkal a másik lépcsőfokon megállva. Mereven nézett előre, de a szeme csak nem akart kizöldülni, dehát vagy harcra készült, vagy dühös volt. Mivel szituációnkban nem volt mitől tartson, maradt a második lehetőség...

Nem nézett rám, vagy már én nem láttam a szemembe szökő könnyektől, ki tudja azt már, csak az a bizonyos, hogy jobb megoldást nem találva, fejemet a karjához támasztottam. Ő ekkor csettintett egyet, majd kiszabadította jobb karját, amivel aztán fogott, és magához húzott.

 

- Mondd, hogy nem igaz... – motyogtam, a könnyektől alig tudva formálni a szavakat.

- Hisz megmondtam a legelején, hogy menj inkább, és örülj a családod örömének...

- De, hogy Mihael... mégis hogy történt?

- A fiúcska életben van, és ne feledd, hogy ez volt Topus végakarata.

- De mégis... nem lehetett volna valahogy megakadályozni mindezt!

- Ne kívánd, hogy válaszoljak erre!

- Lett volna rá mód?

- Én azért jöttem, hoztalak ide, hogy átkísérjem a lelket a holtak birodalmába. Ilyen esetben az anya és a meg nem született gyermek közt olyan mértékű a kapocs, hogy a lélek akár évekre is itt ragad. Minél többet marad, annál többet kínozza a személyt, akihez kötődik. Az képtelen elengedni, egy baba lelke pedig bár már komplex, a szülés beindultával már el kezdődik a földi személyiség kialakulása. És milyen egy kisbaba? Mindent meg akar tapasztalni, és ha csak negatív impulzusokat kap, ő ugyanolyanokat fog visszasugározni. Én csak most az anya példáját hoztam fel, de ugyanígy kötődhet más családtagokhoz, akik már nagyon várták. Egy apa is ugyanazokat az érzéseket képes érezni, mint egy anya, és ez már dupla adag negatív impulzus ugyebár... Topus meglátta a baba teste fölött ragadt lelket, és már nem használt nála semmilyen józan érv. Akár meg is tilthattam volna neki, ám akkor félnie kellett volna a haragomtól, és kénytelen lett volna elnyomni az emberi lelket. A beleegyezésemmel azonban ő csak egy kötelék lett a kisfiú teste és lelke között. Talán, majd, ha eljő a gyermek halálának ideje, ő kiengedi a testből a lelket, és átveszi a fizikális test fölött az irányítást, ám nem biztos, hogy az tetszene neki, hogy élete hátramaradó részében egy vénember arca köszönjön vissza rá, de az is lehet, hogy egy idő után, ha a lélek megszokta a fizikális körülményeket, Topus végleg megszünik létezni a youkai mivoltában. Nem tudom, mi lesz, csak azt, hogy Topus nagyon gyenge volt, amikor megtette... amit akart.

 

Szavai nem enyhítették a fájdalmat, amit éreztem. Ott zokogtam a karjaiban. Két karjával magához ölelt, és ahogy fejem hozzáért, a mellkasában verő szíve csak úgy zakatolt.

Addig sírtam, amíg elfogytak a könnyeim, amíg a szíve lassabb tempót nem kezdett diktálni. Lassan elhúztam fejem a mellkasától, ami a könnyeimtől teljesen átázott, majd miután kitöröltem szemeimből a maradék könnyet, észrevettem a nyakán valamiféle nedvességet. Mondjuk, akár meg is izzadhatott volna, hisz tudott izzadni, de csak ha akart, ám azok nem két csíkban folynak alá. Felnéztem rá, de ő elfordította a fejét. Ekkor ujjaimmal letöröltem nyakáról a nedvességet, mire ő csak ennyit mondott.

 

- Remek egy kórház ez, még a pince is beázik!

 

Azzal arrébb tolt az útjából, hogy folytassa az útját lefelé. Én már nem követtem többé. Csak felnéztem, de meg sem lepett, hogy fejem fölött egyetlen ázásfoltot sem láttam a lépcső alatt!, valamint ahogy kíváncsiságból megnyaltam az ujjam, a rajta lévő „víznek” sós íze volt. Utoljára még utánanéztem, ő azonban már két újabb lépcsőfordulóval lejjebb volt. Nem követtem végül, helyette, kimentem levegőzni kicsit a szabadba. Olyan állapotban nem akartam visszamenni a húgomékhoz, hisz Mihael is megmondta: a legifjabb Plumbunak, aki a Longok vérvonalából származott, minden frissen szerzett tapasztalat egy impulzus életének szakaszán, és csak tőlünk függ, hogy pozitív vagy negatív hatással lesz-e rá!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Archívum

Naptár
<< Július >>
<< 2022 >>
Ke Sze Csü Szo Va
        1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Statisztika

Online: 3
Összes: 339679
Hónap: 6331
Nap: 300