Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fejezet 97

2016.12.15

97. Ad finem

 

Mintha csak a világvége jött volna el Dartonville erdejének egy eldugott kis tisztásán. A halál sok színben és formában megmutatkozott. Mint egy csata utáni csatatér, vérben fürdött a Tűzmalom egész udvara. Voltak azonban olyan életek is, amelyek anélkül aludtak ki, hogy vérük beterítette volna az udvart. Ilyen volt többek között Mikael halála, aki nem a homlokán lévő sérülésbe halt bele, hanem az ereje ölte meg. Az erő, mellyel apja, Mihael birodalmát segített megóvni. Azonban volt ott még egy másik apa is, aki már eleve nem volt élőnek nevezhető, hisz csak élők segítségével volt képes fennmaradni.

Igen, azon a napon nem csak a fiú, de az apja is meghalt! A Tűzmalom minden ima ellenére összedőlt, s nem maradt más emlékül, csupán egy gyűrű, melyben két kis lény kergetőzött nagy serényen. A csincsik összezavarodtak Mikael élettelen ujján.

És mégis, mindezt a pusztulást valaki széles vigyorral az arcán volt képes végignézni.

A Tűzdémon vesztét követően kiolvadt az idő, és immár Omega megmaradt csürhéje is szemtanúja lehetett gazdájuk határtalan vigadalmának. Hosszan kacagott vereségén. Biztos nem annak élte meg, hisz láthatta a jó kudarcát, az imák erejének elhalványulását. A földre szállt angyal, aki egy démon fájdalmát szerette volna enyhíteni, a romok alá került, de egy fényes energia nyaláb pillanatok múlva kirobbant a romok alól, a magasba emelkedve. Mintha csak egy pillangó hátára rakétát kötöttek volna. Omega kacagását hallgatva, Mihael nem bírta tovább, és az anyjára nézett.

 

- Édesanyám – mondta –, a nénémen mulat ez a galád. Nem szeretnéd ellátni a baját?

- Ne légy gyerekes – felelt az asszony. – Ha bajod van vele, rendezd el magad, édes fiam. Gyászomat nem rondítom mulatsággal!

 

Most, hogy elmondta, amit akart, hátat fordított mindenkinek, és elindult a kijárati kapu felé. Biztos lett volna gyorsabb közlekedési módja, ő mégis gyalog indult kifelé. Mint később megtudtam Origo szolgáitól, Mikael egykori lakhelyét ment felkeresni, majd miután magához vett egyet a fiú személyes dolgai közül, csak azután távozott a Földről.

Omega ügye azonban még mindig lezáratlanul függött. Anger nyálcsorgatva nézte, azonban Mihael az anyja után nekem ajánlotta fel a hóhér szerepét.

 

- Ez az átkozott démon – mondta Mihael, felém fordulva –, a Tűzdémon és annak fia halálán mulat. Feltételezem, hogy ugyanígy szórakozott, miután engem felébresztve, pusztulást hozott a fél városra!

- Nem, barátom – törölgette ki szemeiből a könnyeket Omega, melyek a nevetéstől keletkeztek. – Az kiváló kedvfokozó volt, de ez felemelőbb! Ez méltán mutatja, hogy milyen gyenge a Pokol várományosa, hisz a jövőben képtelen volt féken tartani a saját vérét, egy félvért, akit az emberek neveltek, és ő maga is részben ember volt! De ne csak a jövőt emlegessük. Mihael úrfi, csúnyán felsültél az Ara képzésében is! A Tűzdémon elpusztult a fia halálakor, az ara meg itt áll sértetlenül, és meg sem próbálta megmenteni egyiküket sem! Jacqueline Long, a Törpe már benned lakozik!

 

Provokált és provokált, ám ezutóbbi megjegyzésével talált! Megmarkoltam kezemben az Excaliburt, bár őt ismerve, pont arra várt, hogy karddal a kezemben menjek oda hozzá, hátha ki tudná valahogy csavarni a kezemből, és megkaparintva egy pillanat alatt változtasson szorult helyzetén!

A terve azonban már abban a pillanatban kútba esett, hogy el kezdte szapulni Mikaelt, lelki barátja füle hallatára. Arkan ugyanis, aki addig végig halott barátját szorította magához, most felugrott, és lehúzva Mikael ujjáról a gyűrűt, a meglepetés erejével élve fogta a démon jobb kezét, és felhúzta rá a megzavarordott csincsik által uralt gyűrűt.

 

- Ítélkezzen rólad egy pártatlan bíróság! – mondta Arkan, Omega szemébe nézve, majd ellépett előle.

 

A férfi riadtan emelte fel kezét, de a következő percben már újra csak nevetett.

 

- Vesztettem már többet is egy ujjamnál! – vihogott. – És ha jól értem, te most szabaddá tettél! Köszönöm, barátom!

 

Gúny sugárzott minden szavából, miközben meg sem próbálta lehúzni ujjáról a gyűrűt, melytől ujja feláldozásával élete kiváltását várta.

Mintha nem tudta volna, hogy a csincsik annál okosabb lények, minthogy becsaphatná őket bárki vagy bármi. Tudták, hogy vége, többé már nincs miért dolgozniuk. Elvesztették a reményt, az életbe vetett hitüket. Igaz, halhatatlanok, de a Tűzdémonhoz rengeteg érzés kötötte őket, melyekhez idő kellett, hogy feldolgozhassák. Idő, melyet ők többé már nem akartak tapasztalni. Nagy erejű lények lévén nem csak kapukat tudtak nyitni más dimenziókba, de ezer mást is tehettek. Például kőbe zárhatták magukat, és vele viselőjüket, és így kiszabadultak az idő folyama alól...

 

- Gyenge vigasz... – jegyezte meg Origo.

- Még nincs vége a háborúnak – mondta Mihael. – Egy nap majd eljő egy újabb Tűzdémon, akit szolgálni akarnak majd, és akkor kiszabadítják börtönéből ezt a penészvirágot is!

- Ha már Mikael nem jöhet világra – térdelt vissza halott barátja mellé Arkan –, Fortuna nagyasszony megtartott hát magának egy életet...

 

Furcsa érzés volt ott állni. Valamit csak kellett volna éreznem a Tűzdémon halála láttán és hallatán, akkor és ott viszont valahogy teljesen kikapcsoltam. Egyben azonban teljesen biztos lehettem: az életem egy szakasza aznap végleg lezárult.

Oly sok halált követően azonban tartogatott valami mást is a sors aznapra. Érdekes mód a mobilom csörgésével érkezett, amit pedig nem más hozott, mint Origo eperrajongó majomdémonja.

A kis szőrgombóc zerge módjára szökkent át a kidőlt fatörzseken vagy épp a koboldok hulláján. Kutyabaja volt már, ami igazán meglepett, hisz annak idején pont, hogy eszméletlenül hagytam magára. Most viszont nagy sebesen hozta utánam a valahol elhagyott telefonomat, ami szüntelen csörgött. Persze, mire odaért hozzám, addigra a hívás is befejeződött. Átnyújtotta a telefont, én pedig lehajolva hozzá, megsímogattam a fejét.

 

- Örülök, hogy jól vagy – mondtam. – Szerencsére hamar felépültél.

- Öhm... – nézett a majom a gazdájára, majd azonnal utána gyorsan arrébb ment, hogy megnézze, mi van Arkan kezeiben. Mikor ráismert Mikael testére, még jobban leeresztette füleit.

- Csak nem ez is Mikael műve volt... – szaladt ki a számon.

- Köze nincs hozzá! – dörrent a közelből Tirehn hangja.

 

Mindenki felé nézett, köztük én is, és akkor megláttam a démont, amint Kokó útját követve jött befelé az udvarba. A karjai közt ott feküdt Topus. Összeráncolt homlokkal kapaszkodott Tirehn kabátjának ujjába.

 

- Átvette a sebesüléseimet... – vallotta meg Kokó.

- Mondd el a teljes sztorit! – szólt rá Tirehn. – Az a koszos ricsajláda az oka mindennek! Topus átvette Eper Jankó sérüléseinek nagy részét, mire meghallotta, hogy a bokorban ott rikácsol a telefon. Miután felvette, meghallotta a drága sógorod jajveszékelését, aztán jött az ötlettel, hogy felgyógyítja azt a majmot ott előtte, aki meg szépen faképnél hagyta Topust. Ha nem szalad a lábamnak, a telefont is ott hagyta volna, hadd csörögjön magának, amíg az aksija le nem merül, vagy az eső el nem hallgattatja.

- Izgultam a gazdámért! – mentegetőzött a majomdémon. – Meg amúgy Tracy-nek nem lesz semmi baja, már a kórházban van!

- Mi?! – kiáltottam fel. – Hogy érted, hogy a kórházban van?! – ragadtam meg a majomdémont a grabancánál fogva.

- Ne parázz már, úgy mint a férje! – vonyított Kokó. – Semmi baja nincs, csak egyszerűen beindult nála a szülés!

- Mi?!

- Most ezt is magyarázzam el...

- Kokó, elég! – szólt rá szolgájára Origo.

- Istenem! – kezdtem topogni egy helyben, szememmel közben végig az összeomlott Tűzmalom romjait néztem. – Hogy megyek most el hozzá?! Nem elég egy nap, hogy Dartonville-ből elérjek Európa túloldalára! Jaj, Istenem, máris rendelnem kell egy jegyet a legközelebbi repülőjáratra. Bassza meg, nincs térerő! Hogy-hogy nincs térerő? Eddig volt! És még internetkapcsolat sincs. Basszus, mindjárt földhöz vágom ezt a szart!

 

Arrébb szaladtam, hátha odébb talál jelet, hisz az előbb még csengett, Mihael viszont utamat állta. Nem szólt semmit, csak Tirehnre nézett, aki kinyitotta a száját, bár szó nem jött ki rajta. Helyette állt ott pár másodpercig tátott szájjal, majd bólintott egyet.

 

- Igenis, uram! – mondta, de közben Topus, aki alig volt eszméleténél, gyors iramban leugrott Tirehn kezéből, majd Mihael elé vonszolva magát, megkapaszkodott a férfi csizmájában. Mihael ekkor ránézett, mire Topus olyan bociszemekkel nézett, mintha előtte vagy két órán keresztül cuki macskanézéses videókat nézett volna.

- Ő is akar jönni... – nézett rám Mihael. – Az utunk viszont nem lesz fájdalommentes, én nem démon, hanem ördög vagyok. Az én szellemi erőm teljesen más irányba fejleszthető!

- Ha el tudsz vinni a húgomhoz, nagyon kérlek, tedd meg! Nem érdekel, ha később fájni is fog! Ott akarok lenni a fia születésénél!

- Kérlek, nagyuram! – kezdett sopánkodni Topus. – Azt a kis fickót én vettem észre legelőször! Megígértem neki, hogy én leszek, aki elvágja a magzatzsinórt!

 

Na már most, hogy miként képzelte, hogy majd kénye-kedvére sétafikálhat egy kórházban, ahova állatok be sem tehetik a lábukat, én azt nem tudom, mindenesetre ez a dolog akkor engem egyáltalán nem is izgatott, csak az, hogy minél hamarabb a húgom mellett lehessek.

Mihael ekkor bólintott, ám indulás előtt még megkérdezte, hogy mi legyen az Excaliburral, hisz a kardot azért már csak nem vihettük magunkkal.

A kardra néztem, ami még mindig a kezemben volt. Előre néztem. Nem láttam magam előtt mást, akiben megbízhattam, csak Origót. Viszont ott volt Tirehn is, és bizony tudtam, ha nem neki adom, annak Mihael nem fog túlságosan örülni.

Minél gyorsabban kellett, döntenem, és bizony nem is akartam túl sokat időzni ezzel a problémával. Ott volt egy karnyújtásnyira tőlem egy nagyobb kő, én meg gondoltam: ezt már korábban is megjátszották egyszer a karddal, hát fogtam, és fél kézzel beleszúrtam a kőbe. Úgy szúrta át a kemény felületet, mintha csak egy tucat ruhán szúrtam volna keresztül.

Most, hogy már a karddal sem volt több tennivaló, Mihael erősen megmarkolta a csuklómat, és már lélegzetetvenni sem maradt többé időm. Csak egy pillanat műve volt az egész, és már nem a Dartonville-i erdő tisztásán álltunk, hanem egy lépcsősor legalján. Eleinte nem éreztem semmit, ám amikor készültem megmoccanni, egyszercsak, mintha egy medvecsapdába léptem volna, olyan iszonyú fájdalom sújtott a bokámba. A fájdalom pedig egyre jobban átjárta a testem minden porcikáját.

Legszívesebben felkiáltottam volna, ám nem tudtam azt sem, hol vagyuk, hát csak szívtam a fogam, miközben Mihaelbe kapaszkodtam. „Egy perc, és jobb lesz.”, bíztatott, de lábam csak úgy égett. Aztán igaza lett. Valóban elviselhetővé vált a lét, sőt már lépni is bírtam. És amint ez megtörtént, én már rohantam is fel a lépcsőn.

Biztosan egy kórházban voltam, ehhez kétségem nem fért, és bár magam sem értem, hogy miért eredtem azonnal futásnak, hisz jobb lett volna, ha előbb körülnézek, ám amikor az ember olyan idegállapotba kerül, mint amilyenben akkor én voltam, tesz néhány később érthetetlen dolgot...

Az első emeletre felérve két nyelven is láttam kiírást, ám egyiket sem értettem, hát tovább szaladtam. Újabb emelet jött, miközben én meg már azon gondolkodtam, hogy jól van, Long, de csak jobb lenne megkérdezni valakitől, hogy merre találom a szülészetet.

Aztán egy emelettel feljebb újabb két felirat jött: „Maternitate”, írta egyik helyen, az meg már tényleg nagyon hasonlít az angol „maternity” szóhoz, amit pedig én igencsak kerestem, hát gondoltam, itt a helyem, ide rohanok be, mint az őrült.

És mentem is. Az emeletre érve kórtermek sorakoztak mindkét oldalt. Látogatási idő révén sok ember járt-kelt a folyosón, ám nekem mégsem annyira ez tünt fel, hanem a kiabálás, amit a folyosón menet egyre közelebbről hallottam. A sok idegen hang között ismerős szavak ütötték meg fülem, egy még ismerősebb női hangot hallva. A húgom ordítozott. Nyomdafestéket nem tűrő szavakat használva üvöltött, már teljesen berekedve, hogy nem izgatja, ki mit mond, ő látni akarja a gyermekét.

Ezt meghallva megtorpantam. A hideg futkosott a hátamon.

Ez képtelenség, mondta bennem egy hang, ez egyszerűen nem történhet meg...

A hangok mindennek mégis ellent mondtak, én pedig újra elindultam. Úgy éreztem, mintha minden lépésemmel egy-egy több mázsás vasbetont húznék magam után, a lábaim viszont végül mégiscsak bevittek az egyszemélyes kórterembe.

Belépve Tracy-t az ágyon ülve találtam. Ott térdelt mellette Sasha is. Próbált beszélni a húgommal, ám a mellettük felborítva heverő kiságy mindent elárult. Tracy ágya véres volt. Ami nem is csoda, belegondolva, hogy nem rég szűlt. Csoda, hogy fel tudott egyáltalán kelni, dehát Tracy-t ismerve, még ez sem volt tőle meglepőnek mondható...

Én viszont nem mondhattam magam olyan erősnek. Alighogy beléptem, és megláttam odabent őket, mindent megértettem. Ott, a ragyogó napsütésben a napsugarak mintha ezernyi tőrt szúrtak volna szívembe. Két élet... két élet is véget ért azon a napon. Felfogtam, ám megérteni képtelen voltam. Nem bírtam mást tenni a szörnyű fejlemények láttán csak a falnak dőltem, és lassan hagytam a gravitációnak, hadd húzza ki alólam a lábam...

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Archívum

Naptár
<< Július >>
<< 2022 >>
Ke Sze Csü Szo Va
        1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Statisztika

Online: 3
Összes: 339681
Hónap: 6333
Nap: 302