Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fejezet 96

2016.12.07

96. Mikael veszte

 

Mindenfelé lángoló fák vettek körül, és hátuknál még maga a Tűzmalom is ott vöröslött a pokoli tűzben. Ezek a lángok viszont nem idéztek elő hőt, meglehet valósak sem voltak, csak a Tűzdémon fitoktatta vele hatalmát.

Körbenéztem, majd miközben lenéztem, egyszeriben megláttam a talpam alatt valós testem. Kísérteties látványt nyújtott, ahogy ott elterült, pontosan csupasz talpam alatt. A felismerés pillanatában mély levegőt vettem, majd körbenéztem, a Tűzdémont keresve kitartóan. Nemsokára megpillantottam a lángalakot. A Tűzmalom pulpitusán állt, és talán pont engem nézett, bár ki tudja... Csak annyi biztos, hogy pontosan felém volt fordulva.

A hátam teljesen libabőrös lett, de egyre csak mentem a lángokban álló Tűzmalom felé.

Odaérve felnéztem, és bizony a lény még mindig ott állt, ugyanolyan mozdulatlanul, mint addig. Mintha csak egy dekoráció lett volna, nem több. Nem volt kedvem lépcsőt mászni, hisz a lépcsőfokok is mind lángokban álltak, bár meglehet, egyáltalán nem sugároztak hőt. Helyette vettem egy mély levegőt, majd felkiáltottam neki.

 

- Megtudhatom, hogy minek köszönhetem a megtiszteltetést? – kérdeztem, meglehet, kicsit gúnyosan.

 

A lángalak nem felelt, csak állt ott, továbbra is mozdulatlanul. Ekkor vettem egy mély levegőt, majd arra néztem, amerről jöttem, azután pedig a földön fekvő testre mutattam, mely az enyém volt.

 

- Bökd ki végre, hogy mit akarsz, mert ha nem tévedek, az ott én vagyok, és ha megint csak nem tévedek, akkor pont egy fergeteges kavalkád kellős közepén fekszek, ájultan! Hiszed-e vagy nem, de nem akarok meghalni!

Mondtam ezt a Tűzmalom urának, aki addig is ügyelt rá, hogy ne essen semmi bántódásom. Amint ez eszembe jutott, sóhajtottam egyet, majd megcsóváltam a fejem. Semmi kedvem nem volt finomítani a beszédemen, hisz nem akármilyen helyzetben hívott „megbeszélésre”, de tudtam, hogy értelmetlen tovább is tombolni rajta. Csak megvolt rá az oka, hogy teljesen kiszolgáltasson úgy engem, mint a kardot a malom területén harcoló felek előtt.

 

- Figyelj – csóváltam a fejem, miközben próbáltam higgadt maradni –, nem tudom, miért hívtál ide, viszont nagyon rosszul időzítettél.

De a lángalak továbbra is csak állt mozdulatlanul. Vettem egy mély levegőt, majd pislantottam egy nagyobbat, s mire kinyitottam a szemem, a Tűzdémon egyszercsak ott termett előttem. A hideg verejték egy pillanat alatt elöntötte hátamat, úgy megijedtem. Ezt a démon is észrevette, és bár nehezen, de végre hozzám szólt. Hangja egyenest agyam idegtekervényeibe hatolt.

 

Jacqueline – hallottam. – Segítened kell!

- Mégis mi történt? – kérdeztem.

Mindent elkövetett, hogy megakadályozza, hogy értesítselek! Még a hangomat is elvette, viszont neked is megvan a megfelelő hatalmad, állítsd meg!

- Kit állítsak meg? Miről beszélsz?

Ő irányít mindent körülöttem! A Tűzmalom teljes erejét elszívja, és nem tudok mit tenni ellene!

- Mikaelről beszélsz?!

Felismertem a hatalmát már a legelején, de végig tisztes távolságban maradt. Tudhattam volna, hogy készül valamire! De mivel fontos volt nekem, hogy titokban maradjon a kiléte, hallgattam. Most viszont teljesen átvette fölöttem a hatalmat, és ha nem tévedek, pontosan tudom, mire készül! Maximálisan feltölti a humanoid vésztartalékait, fogalmazzunk úgy, az „akkumulátorait”.

- De hisz ébren van! Én magam láttam, a saját szememmel!

Tudatánál van, de az erőmet használva kapcsolatban képes maradni a humanoiddal. Ugyanúgy, ahogy én is képes vagyok melletted lenni, mikor a kapu túloldalán vagy, vagy ha a Tűzmalom árnyékában tartózkodsz! Ez viszont helyzetünkben jóval komplikáltabb! Én olyankor a csincsik életerejét égettem, hisz ők jóformán halhatatlanok, de ehhez az kell, hogy a gyűrű a célszemély ujján legyen! Ha a csincsik nem létesítenek testi kontaktust a céltárggyal vagy személlyel, inaktívak maradnak! Így viszont

- Úgy érted, hogy most hiába van Mikaelen a gyűrű, a csincsik nem segítenek neki?

Ahogy tudnak, segítenek, ám esetünkben az inkább ártalom! Felgyorsítják a fiú munkáját, ezzel egyre közelebb taszítva saját életereje végéhez! Állítsd meg Jacqueline, mert a vérszerinti apja is jól tudja, hogy mi történik, de ő láthatóan nem törődik azzal, hogy a fia öngyilkosságot követ el!

 

Mély levegőt vettem, miközben pislantottam egyet, de mikor kinyitottam a szemem már azt tapasztaltam, hogy mindenem nedves, és bizony majd kivert a hideg. A sárban feküdtem, a még mindig zuhogó esőben, magam alatt az Excaliburral. Ahogy felkeltem, megláttam, hogy a közelemben több összeégett hulla is hever. Mind a közvetlen közelemben volt, sőt ahogy felemeltem a jobb lábam, az egyik hulla összeégett keze, vagy talán mancsa csúszott le róla. Ahogy láttam, vagy öt kobold fekhetett ott, meg vagy két gnóm-ördög, viszont felismerhetetlenségig összeégtek, a két gnóm-ördögnek tippelt hullának szárnya volt, hát onnan gondoltam, hogy életükben azok lehettek.

A sárból felkászálódva a fülem csak úgy csengett a folyamatos üvöltözéstől, visítástól, ami még mindig hallatszott a Tűzmalom udvaráról.

Körbenézve váratlanul megpillantottam Omegát, amint épp Origóval harcolt. A két démon a kerítés mellett dulakodott. Puszta kézzel vívtak meg egymással, és bizony Piros Farkas egyáltalán nem finomkodott ellenfelével. Ezutóbbi pedig viszonzásul próbált minél kevesebb taktikát használni a tisztességes párbajok kézikönyvéből. Origó bizony megismerhette a a lágyékfákdalmak legvariáltabb változatait, de bármilyen ütést is kellett elszenvednie, végig talpon maradt.

Ahogy figyeltem őket, egyszercsak valaki a vállamra tette a kezét. Ijedtemben egyből megfordultam, csapásra emelve a kezemben lévő kardot. A koboldkirállyal találtam szemben magam, akinek nem csak a palástja de szinte mindene tiszta vér volt, és sajnos ahogy elnéztem, bizony az ő vére is feltalálható volt a palettán.

 

- Kérlek – lihegte – nagyon kérlek, add ide azt a kibaszott kardot! Hadd zárjam le ezt a kibaszott harcot, mert belefáradtam!

- Long! – üvöltött felénk Anger. – Tűnj el amellől a szarházi mellől!

 

Egy hirtelen ötlettől vezérelve a hang felé pillantottam, de nem csak Mihael olykor nagyon nagypofájú lovát pillantottam meg egyedül, ugyanis nem sokkal előtte, egy fának dőlve ott lihegett Mikael is. A fiú homlokáról csak úgy folyt az izzadtság, de Anger hangjára azért felém fordította a fejét. Előbb rám nézett, majd a mellettem álló pasira. Pislantott párat, majd a szemembe nézve bólintott egyet.

Több időm már nem maradt őt nézni, mivel egy fél tucat kobold egyenest ránk rontott. A koboldkirály nem várt tovább, amint a legelső kobold elénk ugrott, s én ráemeltem az Excaliburt, az ausztrál megragadta egyik kezével a kezemet, másikkal a kard markolatát, és egy pontos döféssel átszúrta a kobold szívét.

Anger dühös üvöltése keveredett a kobold utolsó halálsikolyába, melyet több tucat másik fájdalmas kiáltás követett. Ahogy körbenéztem, az összes támadást intéző kobold a szívéhez kapott, melyen vagy egy nyílt seb jelent meg, vagy ha valamiféle rongy takarta felsőtestét, akkor az ázott át a vértől. Furcsa mód Omega is összerogyott az Excalibur rejtélyes csapásának erejétől, őt viszont nem ölte meg a csapás, Angert viszont láthatóan teljesen letaglózta, hogy a főfogással meg sem küzdhet, sőt emiatt még kénytelen volt le is venni az étlapjáról, mivel Mihael úgy döntött, hogy rabnak értékesebb, mint Anger vacsorájaként, pedig Anger hogy készült a mennyei falatokra...

Alighogy végignéztem Omega csúfos vereségét, kezemben még mindig az Excaliburral, melyet a koboldkirály is még fogott, a srácra néztem. Teljesen megdöbbent a hatalmas pusztítást látva, amit bizony ő idézett elő azzal, hogy megérintette a kardot. Nekem meglazult a szorításom, majd elengedtem az Excaliburt, viszont az ausztrál sem örülhetett sokáig a zsákmányának, a fekete szárnyú gnóm-ördög néhány szárnycsapás kíséretében magához vette a kardot. Origóhoz vitte, aki viszont rászólt, hogy adja vissza nekem. A fekete szárnyú gnóm-ördög felém nézett, majd visszafordította a fejét a gazdája felé, miközben megjegyezte: „komolyan?”.

Meglepőnek tartotta gazdája parancsát, ami talán nem is annyira meglepő, ha azt vesszük, hogy én aközben fittyet hánytam arra, hogy elvették tőlem a kardot. Mikaelt figyeltem, aki ugyanannál a fánál volt még mindig, igaz, immár a fa aljának dőlve feküdt, remegve, lehunyt szemekkel. Topus ott térdelt mellette. Ahogy az árnyékom ráesett, rám emelte fejét, megviselt kis pofikáját vastagon borította a vér szennye, de ahogy felnézett rám, egy könnycsepp csordult le az arcán. Gyorsan letörölte mancsával, miközben az esti félhomályban vörösre színezte tarka kis bundáját a nem is oly távolból rávetődő lángok fénye.

A Tűzmalom a folyamatosan hulló eső ellenére is kitartóan forgatta lángoló lapátjait, füst és gőzfelhőbe borítva olykor maga körül mindent.

Odahajoltam Mikael fölé, Topus azonban gyorsan mellém szökött, mégsem az övé, hanem Mihael hangja volt az, amit meghallottam magam mögül.

 

- Hagyd őt, úgysem segíthetsz rajta!

 

Hangja ridegen csengett, mintha nem is a fia feküdt volna előtte. Engem viszont már nem állíthatott meg semmi. Odanyúltam, hogy magamhoz húzzam, mégis, alighogy hozzáértem, mintha villám sújtott volna belém... Csak egy villanást érzékeltem, majd érzések sokaságát tapasztaltam meg. Ezekhez nem kapcsolódtak gondolatok, mégis ismertem mindet: félelem, bú, beismerés, kétely, elfogadás. És amint ezt a legutolsó érzést felismertem, képek kezdtek váltakozni a szemem előtt. Mint csak egy régi diafilmvetítés. Egyszeriben egy szürke rács mögötti gyerekszoba tünt fel, majd a szobában egy alak is megjelent, majd jött egy újabb képkocka, melyen már könnyen felismerhetővé vált Mihael arca. De ezek a képkockák oly gyorsan váltogatták egymást, hogy alig láttam meg Mihaelt, már ott volt a következő kép, egy fénykép, egy táblagép képernyőjén, egy születésnapi zsúrról, ahol tiszta ismerős arc szerepelt. Ott voltam én, a húgom, a férje, a szüleim, és még más rokon, középül pedig egy nagy torta, egy egyes számmal a torta tetején. Legelől pedig két kisfiú látszott. Egyikük szőke hajú, égszínkék szemű kis lurkó, mögötte én álltam, míg másikuk mögött, egy fekete hajú, zöld szemű srác mögött Tracy. Ez a képkocka is hamar átváltott, és bizony ismerős helyeket, néha személyeket is felfedeztem. Láttam, hogyan öregedünk, miként válik férfi a kisfiúból, miképp fedezi fel elzárt erejét. Sok kimaradás után Mihael később újra előkerült, itt viszont többé már nem nézett olyan semlegesen Mikaelre. Előbb csak egy gúnyos vigyort láttam az arcán, majd valami lángoló dolog tünt fel, s egy kép, ahogy Tirehn elráncigálja a könnyes szemű Mikaelt az apja színe elől. Ismeretlen helyeket láttam ezután, és ismeretlen személyeket. Éreztem, hogy többhöz is kötődött, váratlanul azonban leírhatatlan lelki fájdalom kísérte képkocka következett: egy lángoló autót láttam, míg fölötte egy kivetítőn egy lehetlen időpont szerepelt: hat óra, hatvanhat perc... Újabb képkockák villantak be, ám ezek ürességgel voltak tele, majd hirtelen újabb érzelmesebb képkockák következtek, ám ezeket már nem láthattam, ugyanis már csak azt vettem észre, hogy szemem előtt újból a verejtékező Mikaelt látom, amint a földön remeg, miközben engem valaki hátulról átölel, és arrébb húz.

Egész testemben reszkettem, mellé pedig a könnyeim is eleredtek. Kicsit összeszedtem magam, és körbenéztem, mire megláttam, hogy körülöttem minden időbe van fagyva, leszámítva persze a nagyobb erejű természetfölötti erőket uraló lényeket. Ezek közé nem voltak sorolhatóak sem a gnóm-ördögök sem pedig a koboldok.

Volt ott viszont valaki, akit addig nem láttam, és bizony akinek jelenléte mellé nem kicsit még meg is lepett! Éjfekete haja, mint mindig, most is tökéletes kontyba volt fogva, törékeny alkata után pedig senki sem mondta volna meg, hogy ő nem más, mint a Sátán neje. A káprázatos szépség Mikael előtt állt, de mikor a szeme sarkából észrevette, hogy megmozdulok, hirtelen felém nézett. Végül azonban mégsem ő volt az, aki megszólalt, hanem a hátmanál lévő illető, aki még abban a percben is átkarolta a derekamat. A hideg futkosott a hátamon, mivel a saját hangomat hallottam, pedig hát én egy szó nem sok, annyit nem szóltam.

 

- Nem természetes, hogy egy anya végignézze a gyermeke halálát – szólt a hang, majd eleresztett, és felállt. Ezután lépteket hallottam, melyek egyre csak távolodtak tőlem. Ekkor hátranéztem. Biztos voltam benne, hogy mindjárt meglátok egy áttetsző alakot, aki a szemem láttára átalakul, erre megláttam egy magas, csinos nőt, hófehér ujjatlan ruhában, aminek az alja a földet sutulta. Világos barna haja a háta közepéig ért, és csak úgy lobogtatta a szél, ahogy közeledett a Tűzmalom felé.

És én jóformán csak akkor vettem észre a Tűzmalmot, no meg azt, hogy miképp reagál a „gyermeke” halálára. Két lapátja már aláhullott, miközben a tűz pattogásába furcsa zajok is belevegyültek. Mintha belülről omladozott volna.

Ez a fehér ruhás nő, kinek lépteinél elő-előbukkant csupasz talpa, olyan közel ment a malomhoz, amennyire az lehetséges volt, majd a kezeit összekulcsolva térdre rogyott.

Mihael anyja erre felkiáltott. Szavait nem értettem, de mintha egy „idióta” is elhangzott volna. A fehér ruhás nő felé nézett, s csak ekkor láttam meg a két nő közti hasonlóságot. Ugyanolyan hosszúkás, szép vonaló arcuk volt, ugyanolyan vonalú a szemük, és a szemszínük mellett egyedül csak a hajszínük különbözött. Nyugodtan a szépséges gótika szemébe nézett, s mikor az megadóan sóhajtott egyet, a világosabb hajú nő visszafordult a Tűzmalom irányába, ami bár szétesőben volt, még mindig okádta a tüzet.

A nő némán várt pár másodpercet, majd még mindig összekulcsolt kezekkel, halkan latin szavakat kezdett szavalni.

Fekete hajú hasonmása csettintett egyet a nyelvével, kezét közben csípőre tette. A latin imával telemormoltt csendet viszont mégsem ő törte meg, hanem Origo. A démon egy fának dőlve, karbatett kézzel állt, körülötte hűséges szolgáival.

 

- Nem hiszem, hogy egy Miatyánk segítene a helyzeten – mondta teljesen komoly arckifejezéssel.

- A számból vetted ki a szót... – jegyezte meg Anger csendesen, ám ő már vitt bele némi gúnyt is a gesztikulálásába.

 

Ízléstelen megjegyzését Mihael csak azért tűrte el szó nélkül, mert az időbefagyott táj gyors léptek zajától lett hangos. Ahogy a hang irányába néztem, pont megláttam, ahogy a kapun beszalad Arkan. A kreol bőrű férfi ruhái szakadtasak voltak, testén több felületi vágás és sérülés is látszott, melyeknek nagy részét, ha akarta volna, pillanatok alatt eltüntethette volna. Most azonban valami más jobban foglalkoztatta.

Mikor meglátta, hogy barátja holtan fekszik, fájdalmában felüvöltött. Hangjára, ha tehették volna biztos minden madár elrepült volna Dartonville erdejéből, csakhogy az idő, mint azt már tudattam, megfagyott, megállították. Az, hogy ki, és miért, mái napig nem tisztázott, egyedül Arkan reakciója maradt meg bennem tisztán. Mint egy sebzett oroszlán, felüvöltött, majd barátja mellé érve térdre rogyott, és mellére szorította a halottat.

Furcsa érzés volt midezt látni. Bár szívem mélyén én is úgy tettem volna, meglehet, kicsit morbidan hangzik, de még cseréltem is volna vele. Meglehet, előtte már megvolt a lehetőségem, hogy karjaimba vegyem a fiút, ám talán azok miatt a képek miatt, de képtelen voltam a közelébe menni.

Olyan volt, mintha a Föld megállt volna forogni Mikael halálakor. Mintha egy láthatlan erő vissza szerette volna fordítani az idő kerekét, mind hasztalan, hisz az életnek mennie kellett tovább.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Archívum

Naptár
<< Július >>
<< 2022 >>
Ke Sze Csü Szo Va
        1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Statisztika

Online: 2
Összes: 339681
Hónap: 6332
Nap: 301