Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fejezet 95

2016.12.03

95. A Törpe száműzetése

 

Reszkettem az idegtől, legszívesebben kiszaladtam volna a világból, de csak szipogni tudtam. Az igazságot belül már régóta sejtettem, most viszont, hogy ennyire nyílvánvalóvá tette előttem Mihael is, nem tudtam összeszedni magam.

Nem tudtam, mi történt a törpével, miként vált azzá a hárpiává, ami akkorra lett, hogy egyáltalán miként alakult át olyan radikálisan úgy fizikailag, mint szellemileg, de éreztem, hogy Mihaelnek valahol igaza lehet: meg kell próbálnom, amit ajánlott. Vesztenivalóm úgysem volt. Persze mindamellett nem ülhettünk ott a végtelenségig, hogy addig Omega meg kedvére garázdálkodhasson a környéken.

Miután elláttuk Mikael sebeit, mellette hagytunk egyet Mihael szolgái közül, mi pedig, immár Origo seregével kiegészülve, vissza indultunk a Tűzmalomhoz.

Istenbizony kiscserkésznek éreztem magam, ahogy ott csörtettünk fel a hegyháton, de minél közelebb értünk úticélunkhoz, annál jobban kezdtem érezni a gyomromban garázdálkodó ideget. És mikor kivehetővé vált a malom alakja, már hallani is lehetett a még mindig tartó ádáz küzdelem hangjait. Hol gnóm-ördögök rikácsoltak, hol a koboldok vinnyogtak, hol pedig a Tűzmalom távolította el az épületbe betörő támadókat. Ezutóbbi viszont nem tett különbséget többé kobold és gnóm-ördög között. Mihael egyik szárnyas szolgája hangsebességgel repült el mellettünk úgy, hogy még a szárnyát sem használta. A gnóm gazdájára sunyítottam, de mikor így a szemébe néztem, hirtelen elcsaptam a fejem. Szörnyen kellemetlenül éreztem magam. És akkor egyszercsak, mint varázsütésre, előkerült a jó öreg Topus. Hű kiskutyaként ugrott gazdája nyakába, s már tényleg csak egy hajszál hiányzott attól, hogy összenyalja, mint egy hű öleb... De a majomdémonnak fontosabb dolga volt. Meg kellett ossza kedvenc gazdájával, hogy mi történt vele. Kiderült, hogy Stefia és Kokó is jól vannak, bár az utóbbi nem biztos, hogy túlontúl boldog lehet, mivel Kokó bezárta a majomkisasszonyt a barlang egyik használaton kívüli raktárába. Egy probléma tehát kipipálva, gondoltam, dehát az a kis szőrpamacs volt a legkisebb rossz, amivel szembe kellett, nézzünk.

Kokó egyébként Mikael mellett maradt, míg Topus a gazdáját ment minél hamarabb értesíteni. Persze a háttérben valószínűleg közbejátszott az a tény is, hogy Topus erősen Mihael centrikus, és nem bír nélküle egy percet sem eltölteni. Főleg azután nem, hogy gazdája „megbocsájtott” neki. A fekete szárnyú gnóm-ördög meg eközben olyan cukin csücsörített, miközben a levegőt nyalogatta midőn hol a majomra hol pedig annak gazdájára nézett, miközben még kacsintott is egyet-egyet Topus felé nézve. Az ördögöt hidegen hagyta Origo szolgájának szemtelensége, ő azzal volt elfoglalva, hogy minél előbb a helyszínre érjen.

Végül, mikor mindenki odaért, szemtanúi lehettünk a nagy talány megfejtésének, hogy vajon miért csak a gnóm-ördögöket röpteti ki magából a Tűzmalom. Lényegében, mint azt feljebb említettem, a „kedves” nem tett különbséget kobold és gnóm-ördög közt, csak épp Omega bevállalósabb csűrhéjét Anger szedegette össze, még röptükben... Olyan lazán lakomázott az a bolond hátas, mintha csak piknikezett volna.

Mihael ügyet sem vetett a lovára, neki a figyelmét valami más keltette fel. A Tűzmalom területére beözönlő koboldok két oldalról jöttek, és ha ne adja Isten, találkoztak, abban a pillanatban egymásnak rontottak. így utólag már akár el is poénkodhatnám a dolgokat, hogy talán a „meztelenek” fáztak, és le akarták rángatni az AC Milan fanok mezét. Esetleg nem kizárt, hogy a mezek dedikálva is voltak...

No, azért komolyra fordítva a szót, valóban furcsán festettek azok a bizonyos koboldok a mezeikben. De pontosan az mentette meg őket Mihael szolgáinak karmaitól. Hisz a gnóm-ördögöknek is feltünt, hogy ezek a furán festő lények nem támadják őket, hanem még ugyancsakhogy segítik őket a harcban. Tehát, mint kiderült, a koboldkirály is beszállt a harcba, igaz, én csak az alattvalóit láttam.

De az ausztrál húzásának mégsem tudtam teljesen örülni. Ugyanis, mikor felemeltem a kardot, megcélozva vele a hozzám legközelebb álló ellenséges koboldot, Mihael a pengére tette a kezét.

 

- Ne csinálj bolondságot! – szólt rám.

- Nyugi, nem a pizsamás banánokra céloztam!

- Azok is koboldok, és ki biztosítja, hogy az Excalibur különbséget tud tenni köztük csak az alapján, hogy mit viselnek, vagy épp mit nem?

- Én mégis próbára tenném a kicsikét... Elég híres őkegyelme ahhoz, hogy ne hozzon szarba...

- Már elég alattvalója veszett így is oda, inkább ne kísértsd a sorsot!

- Jaj, de beszari vagy...

- Mintha nem tudnád, hogy jobb félni, mint megijedni! Vigyázz inkább a „kicsikére”, nehogy rossz kezekbe kerülve nagy bajt okozzon!

 

Mély levegőt vettem, de azért hallgattam a szavára. Csak nagyobb volt harcászatból a tapasztalata, mint nekem.

Dehát, mint tudjuk, néha arra is van példa, hogyha Mohamed nem megy a hegyhez, akkor majd a hegy megy Mohamedhez. Így történt ez most is. Amint a koboldok, és most nem a focipártiakról beszélek, észrevették, hogy ott van az Excalibur a közelükben, úgy jöttek felé, mint légy a légypapírra. Ekkor viszont már le kellett sújtsak rájuk, igaz, csak egyszerű kardként használtam. Hiába bizsergett tenyeremben a markolat, mintha csak a kívánságaimat lesné, én egyenként kaszaboltam a rám támadó koboldokat. Körülöttem persze a többiek is beszálltak a csatába. S miközben ott szeleteltem az ellenséget próbáltam ügyelni arra, hogy Mihael mellett maradjak. A koboldok viszont másképp gondolták, és egy adott pillanatban már csak azt vettem észre, hogy teljesen körbevettek. Lesújtottam, ahányra csak tudtam, de mivel nem sokat konyítottam a kardforgatáshoz, így bizony egy ponton már elkerülhetetlenné vált, hogy az egyik meg ne fogja a kard markolatát, és bár sikerült annyira megmarkoljam, hogy ne tudja kihúzni a kezemből, a földre rántott, miközben azon volt, hogy lefegyverezzen.

Végem van, ez futott át az agyamon ott, a koboldok gyűrűjében, miközben még mindig a kardot markoltam kitartóan. A végső csapás azonban mégis elkerült, és bizony nem a Tűzmalom hesegette el körülöttem a támadókat, ugyanis a hatókörén kívül rekedtem.

Mivel elhalkult körülöttem minden, meg még azt is láttam, hogyan dől a porba az előttem álló két kobold, kiknek épp már csak feje nem volt, felnéztem. A még mindig zuhogó esőben alig láttam megmentőmet, de a testalkata alapján Mihaelre ismertem. Ahogy viszont lejjebb hajolt, hogy felsegítsen, egyszeriben megláttam a homlokán átívelő fehér gyolcsot, amin az egyik oldalt egy kerek ponton sötétvörös, szinte barnás folt volt látható.

Égszínkék szemeiben csillogva tükröződött az Excalibur pengéje.

 

- Mi-Mikael... – dadogtam. – Kösz... Meg-Megmentetted az életem...

- Mikael Long már hosszú évekkel ezelőtt meghalt, én Mikaela Long vagyok, mondjon bármit az igazolványom. Hallottalak ma, amikor a Pokol trónörökével beszéltél. Annyi mondanivalóm lenne mindezzel kapcsolatban, de sajnos most van egy sokkal fontosabb ügyem. Elindítottatok egy lavinát, és nem akarom, hogy mindenkit maga alá temessen.

 

A fiú ekkor előre nézett, pontosan a Tűzmalom irányába, ahol a harcok még mindig megállíthatatlanul dúltak, és ahol már maga a Tűzmalom is rágerjedt a vérontásra. Csak úgy forogtak lángoló lapátjai, miközben aláhulló tűzcsóvái felégették a közeli gyepet, és tettek szintúgy az alájuk kerülő koboldokkal is. A gnóm-ördögök szerencsésebbeknek bizonyultak, ők csak égési sérüléseket szereztek, ha valahogy összetalálkoztak egy-egy tűzcsóvával.

A Tűzmalom előtt viszont ott térdelt valaki, akit mit sem izgatott a pokoli forróság. A fejét fogta, miközben körülötte minden égett.

A törpe volt ez a valaki, és láthatóan valami teljesen összezavarta. Az eső pedig csak hullt, így gyakran gőzfelhőbe burkolva apró termetét.

Mikael elengedte a kezem, majd elindult az anyja felé. Magával vonszolta Kokót is, akinek hátán mély karmolásnyomok látszottak, amitől a bundája teljesen összevéreződött.

 

- Már megint...  – sóhajtott fel Mikael, majd lerázta lábáról a majomdémont.

Míg ő ott hagyta a sárban szegény kis párát, én odamentem, és felemeltem, majd egy szárazabb helyre helyezve bár nehéz szívvel, de magára hagytam.

Mikael után rohantam, de oda sem tudtam érni, mivel Mihael átkarolta a derekamat, és felhúzott maga elé Anger nyergébe. A ló szomorúan hagyta maga mögött az elhullott koboldokat. A világ összes étele sem csillapíthatta volna pokoli étvágyát. Mihaelnek viszont most fontosabb volt, hogy engem a Tűzmalom hatókörén belül vigyen. Alighogy ez megvolt, már készült letenni, csakhogy miközben újra átkarolt, ő is arra nézett, amerre az én fejem már eleve volt. Mikaelt figyeltem, aki időközben odaért anyjához.

 

- Telitalálat... – vihogott alattunk Anger.

- Egy szót se halljak többet! – csapta nyakon lovát Mihael. – Már megint elfelejtetted, hogy a jelenlétemben nincs szavad!

 

Anger erre prüszkölt egyet, amibe emberi morgás is belevegyült, de nem kommentált többet.

Kettőjük vitája véget ért, de a komolyabb probléma még mindig megoldatlan maradt.

Mikael odament az anyjához, akit felemelt a földről, és aki mikor felnézett a gyermekére teljesen falfehérré vált. Eltátotta a száját, majd a malomra kapta tekintetét.

 

- Ezt ne... – futott ki a nő száján.

- Légy inkább boldog, hogy teljesül az akaratod! – felelt Mikael.

- Miről beszélsz?! Fiam, állítsd le ezt az őrültséget!

- Ez az én életem, egyszer az életben hadd döntsek Én felőle!

- Mikael...

- Arkan nincs itt, és a közelben sem érzem az auráját. Valld be, anyám, bántottad?

- Nem láttam azt a kutyát... – csapta el a fejét a nő.

- Ne nevezd így!

- Hát persze... ki másért vállalnád mindezt? Tiszta szívből remélem, hogy már megdöglött! Bőven elég bajt okozott már eddig is!

 

Mikael csettintett egyet a nyelvével, de erre már nem felelt. Helyette megnyitotta a Tűzmalom középső ajtaját, és a törpe minden tiltakozása ellenére behajította a lángoktól vörös terembe. Amint behajította, a kapu bezáródott, viszont a malom tovább forgatta lángoló lapátjait.

 

- Mihael! – ragadtam meg az ördög karját. – Láttad!?

- Arkan? Már említetted ezt a nevet...

- Egy másik démont hívnak így.

- Tudom, emlékszek rá.

- De láttad, hogy melyik kaput nyitotta meg az előbb? Nekem azt még egyszer sem sikerült kinyissam!

- Ne feledd, hogy ott van az ujján a gyűrűd. Te magad adtad rá!

- De láttad, hogy lángolt odabent minden?

- A Tűzdémon átjáróját én mindig olyannak képzeltem el, nem olyan vizesnek, mint amit te használsz! Ez újabb bizonyíték arra, hogy az Excalibur a Tó Asszonyának tekint!

- Elnézést... – hallottuk meg odalentről Locifán bizonytalan hangját, és bizony a hang hallatán Mihael jó erősen megszorította lova kantárját.

- Te átkozott...  – nyögte ki az ördög, de a szeme azért végig zöld maradt, tehát feltételezhetően nem akarta kiiktatni az öreg félkoboldot.

- Kérlek, engedjetek meg nekem egy megjegyzést... Kérlek, adjátok át az Excaliburt a...

- Csak miután benned megmártottam! – üvöltött rá Mihael, nem hagyva a kisöregnek, hogy végig mondja, amit mondani szeretne. Haragos kiáltására a közelében lévő gnóm-ördögök mind Locifánra vetették magukat. Ha az öreg kobold a kora ellenére nem olyan fürge, biztos széttépték volna.

Mindeközben én csak ültem ott, és két dolgon tanakodtam magamban. Az egyik, hogy Mikael mégis miért lökte be az anyját az átjáróba, akinek azzal valószínűleg semmit sem ártott, és miért nem ment ő is vele, míg a másik dolog az Florrára vonatkozott, főleg a bolygó úrnőjére, akit immár senki és semmi sem tartott időbe fagyasztva. Mihael most viszont láthatóan legfőképpen inkább csak az érdekelte, hogy miként intézze el, méghozzá lehetőleg végleg, Locifánt. A kobold viszont kitanult tolvaj volt, így bizony nem esett neki nehezére elmenekülni. Egyik pillanatban még itt volt, a másikban viszont már el is tünt a viaskodók között. Mihael megkísérelt utána vágtatni, dehát Anger túl nagy volt ahhoz, hogy olyan könnyedén közlekedjen a csatatéren.

Az ördög végül aztán egy kicsit idegesen, de megálljt parancsolt lovának, avagy szakadt önmagának. Azt hittem, hogy feladta Locifán levadászását, dehát mint kiderült, tévedtem. Csak azért állt meg, hogy engem letessékeljen hű pacija hátáról, mondván, hogy én még a nagy viaskodások ellenére is nagyobb biztonságban vagyok ott, a Tűzmalom közelében, mint mellette. Talán volt is igaza, a koboldok ugyanis így vagy úgy, de mindenféleképpen elkerültek. Ha máshogynem, kikerültek, miközben a Tűzdémon kirepítette őket a felségterületéről.

Most, hogy újra a két lábamon álltam, még mindig a kezemben tarthattam az Excaliburt. De hiába volt nálam, nem használtam semmire. Nem akartam megkísérteni a végzetet, pedig aztán valószínűleg gyorsabban lezárta volna a harcokat, csak hát féltem, hogy a „jó oldalon” harcoló koboldokat is lekaszabolom vele.

Azonban mégsem ez volt a legfontosabb, ami aznap lekötötte a figyelmemet, hanem az a sérült fiatalember, akit csak azért láttam olyan jól, mert magasabb volt úgy a gnóm-ördögöknél, mint a koboldoknál. Szerettem volna odamenni Mikaelhez, el is indultam felé, csakhogy alig tettem felé két lépést, mikor úgy éreztem, mintha kimenne lábamból az erő, éreztem, ahogy összecsuklok, ám egy pillanattal később már megint úgy éreztem, hogy a két lábamon állok, csakhogy immár mindent láng borított körülöttem.

Már csak ez hiányzott... – tisztán emlékszem, hogy erre gondoltam, miközben a hátam teljesen libabőrös lett, hisz tudtam, hogy bár még mindig a Tűzmalom udvarán vagyok, ám már annak irányítója színe előtt...

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Archívum

Naptár
<< Július >>
<< 2022 >>
Ke Sze Csü Szo Va
        1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Statisztika

Online: 2
Összes: 339682
Hónap: 6333
Nap: 302