Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fejezet 92

2016.11.12

92.  Égen-földön vihar

 

- Ezt nem teheted!

 

Húgom hangja volt, amit a Tűzmalom alagútjának bezáródó kapuja mögül még foszlányokban hallottam.

Nem tehettem? Nem védhettem meg őt és a szíve alatt rejlő babáját a ránk leselkedő veszélyek elől, amire a Tűmalomnál számítani lehetett? De megtehettem, és meg is tettem! Hátrahagytam a Tükörvárosban, hogy Dartonville-ben szembenézhessek a sorsommal. Mert bizony éreztem, hogy az a küzdelem, amit meg fogok vívni, az lesz az utolsó harc, ami majd eldönti a háború végkimenetelét.

Lassan-lassan összeállt a kép... Hogy miért volt ott a törpe, miért vonta el a figyelmem, miért mondta el, ami a lelkét nyomta.

Ő volt talán az egész támadás kitervelője. Távol akart tartani a Tűzmalomtól, csak épp azt nem gondolta volna, hogy én meg egyenest a főbejáraton fogok menni, térdig a vízben gázolva, kezemben a híres Excalibur valós markolatával, amit a vizes kezem érintése teljesen egésszé varázsolt.

Rosszul számított az az átkozott boszorka, gondoltam, mert emlékeztem rá, hogy Orange kezében az ernyő nedves volt. Ha minden igaz volt, tehát a Tűzmalomnál eleredt az eső, az ég is ezzel az én pártomat fogva.

Átgázoltam a vízen, majd gondolkodás nélkül kimasíroztam a barlangból. Amint a kapu kinyílt egy sárga fénycsóvát láttam cikázni, ami megvilágította a barlang sötét belsejét. A cikázást pár másodperc elteltével hatalmas dörgés követte. Ez a dörgés lazán felülmúlta a gnóm-ördögök és koboldok rikoltozását, ami a háttérben ugyancsak tisztán hallható volt.

Magam elé tartva az Excaliburt, kiléptem a szabadba. Az eső odakint záporozott, közel s távol nem lehetett mást látni csak azt, ahogy a démonok vívtak egymással. A koboldok nagy számban támadtak, és bár a gnóm-ördögök hegyes karma könnyen kettészelte őket, a létszámfölényben lévő, vijjogó istennyilák is komoly veszélyt hordoztak magukban.

Egyik gnóm-ördög sem úszta meg sérülések nélkül, és hiába néztem gyorsan körbe, egyetlen emberi alakú lényt sem láttam a malom közelében. Topus vinnyogását sem hallottam, vagy Anger ördögi nevetését, miközben élve felfalja az ellenséget. Mást azonban ugyancsak hogy észrevettem... Egy kobold őrülten üvöltve rohant felém, és már készült is lecsapni tűhegyes karmaival, én viszont felemeltem a kezemben lévő kardot, és viszonzásképpen lesújtottam rá. A kard mágikus pengéjével egy időben egy villám is belécsapott a koboldba. A hatalmas fényességtől megijedve kiejtettem kezemből a kardot, ami visszalakult csak a markolattá, s úgy zuhant a földre. Én is az anyaföld kemény ölére huppantam, és láss csodát, abban a pillanatban elém lépett egy igencsak emberi alakú lény. A hátam mögül jött elé, mint kiderült végig ott állt, pontosan a malom kapuja mellett várva a Jacqueline Long nevű célszemélyt. Egy újabb, hangzatos dörgés hangja alatt lehajolt, kezébe vette a markolatot, majd meghajolt előttem, undorító vigyorral a képén, azután pedig elindult a Tűzmalom lakrészének bejárata felé.

 

- Omega! – ordítottam. – Várj csak egy percet, te szarzsák!

- Ejnye, ejnye – csóválta meg a fejét a szólított, miközben vissza sem nézett –, az Excalibur őrzőjének nem illendő ilyen módon beszélnie.

- Ne várd, hogy egy magadfajtától vegyek illemleckéket!

 

Omega felnevetett, majd fennhangon megjegyezte.

 

- Hihetetlen, milyen senkik kapnak felbecsülhetetlen ajándékokat a sorstól!

- Ó, ne izgulj, démon, a sorsodat én fogom megpecsételni!

 

Nem üres szavaknak szántam a válaszomat. Fűtött a bosszúvágy, talpra ugrottam, és már mentem is utána. Mentem, mivel futni már nem volt időm, egy kobold ugyanis rám vetette magát, és tényleg csak az mentett meg a haláltól, hogy egy gnóm-ördög lerántotta rólam még időben. Ez az egyén aztán cifrán káromkodva tépte miszlikre a vijjogó kis szörnyet.

A fekete szárnyú gnóm-ördög volt, aki megmentett, majd talpra rántott.

 

- Kösz... – vetettem oda, majd futottam is volna Omega után, ha a gnóm nem ragadja meg a kabátomat.

- Ne olyan gyorsan, kisanyám!

- Engedj el! – üvöltöttem rá, és bár egyikünk sem számított rá, de az életem megmentésének viszonzásaképpen belerúgtam a srácba. A gnóm-ördög persze nem engedett el, csak a képem kezdett vörösödni szégyenemben.

- Mondtam, hogy itt maradsz! – üvöltött rám a gnóm-ördög. – El kell, mondanom valamit, te liba!

- Később! – próbáltam lerázni a bestiát, ám őkegyelme nem akarta feladni, ezért mikor kitéptem a kezem a mancsából, a nagyszájú gnóm-ördög hátulról nekem rontott, de olyan erővel, hogy fellökött.

- Fárasztó tudsz lenni, Jacqueline Long... Na, szóval, hadd mondjam már el, amit te annyira leszarsz. A vén ördög megtudta, hogy hazatért a vén kobold, és hát tett nála egy látogatást, csakhogy az ifjú démon is háznál volt, és hát kicsit elszabadultak az indulatok... Öhm... Hogy is mondjam... Szerintem Tirehn halott...

 

Ott szakadt a nyakamba az eső, a hátamon viszont a kabát mégsem attól lett nedves.

 

- Mi? – ragadtam meg a vállánál fogva. – Mi történt? Hogy érted, hogy Tirehn halott?!

- Mondom, nem vagyok benne biztos, de az ziher biztos, hogy üldözőbe vette a kis védenced haverját, azt a félvért, és a fehér kanca magában tért vissza, a nyerge pedig véres volt. Nem tudom, hogy kié lehet a vér, csak az a bizonyos, hogy egy félvéré.

- Ez ostobaság. Tirehn harcedzett férfi. Te magad mondtad azt is, hogy az se biztos, hogy övé a vér. No, meg attól mert valaki vért vesztett, egyáltalán nem biztos, hogy az életét is kioltották!

- Racionális következtetés, azonban az a ló szerintem nem olyan hülye, hogy ok nélkül visszajöjjön Anger közelébe, aki köztudottan előételnek nézi!

- Vesztegeted az időmet! Omega elvette a markolatot, nincs most időm hipotézisekre!

 

Otthagytam a gnóm-ördögöt, és futottam a démon után. Forró fejűen, üres kézzel rohantam a koboldok közé, és bizony, ha a fekete szárnyú gnóm-ördög nincs, nem jutottam volna messzire, azután, hogy a Tűzmalom hatókörén kívülre értem.

Az az átkozott démon játszott velem. Végig látótávon belül maradt, hogy nehogy szem elől veszítsem. Csalogatott valahova, ehhez kétség nem fűződött. Már csak azt kellett megtudnom, hogy hova is megyünk.

Lassan már csak mi hárman maradtunk: a feltételezett vad és a préda. A jó kérdés már csak az volt, hogy kettőnk közül ki milyen szerepet töltött be... Az eső pedig végig szakadt a nyakunkba.

Az erdő fái közti sötétben, egyszercsak egy barlang bejárata előtt találtam magam. Nem hittem a szememnek. Az a minden hájjal megkent démon egyenest Locifán rejtekhelyéhez csalogatott.

Mire odaértünk ő már bement, a bejárat előtt viszont még látszottak a pusztítás nyomai. Égett szag és por terjengett a levegőben, a barlang szájánál pedig néhány gnóm-ördög tetemet is lehetett látni. Bemenve azt kellett megállapítanunk, hogy odabent sem jobb a helyzet, újabb tetemek látszottak. Néhány Mihael szárnyasai közül, de legtöbbjük Locifán társa volt.

Mihael járt ott, ez kétségtelenné vált számomra. A fekete szárnyú gnóm-ördögre néztem, mire ő meg elhúzta a száját.

Aztán a szűk járaton keresztül a nagy csarnokhoz értünk, aminek az alján az a rengeteg csont hevert. Ott is sok volt a hulla, de meglepő mód, ott már koboldok összeégett, vagy széttépett holttestei is voltak a gnóm-ördögök között. Ezutóbbiak között ott már akadt egy-két életben lévő is. Fekete szárnyú társuk rögtön odaszaladt hozzájuk, és a saját nyelvükön váltottak pár szót. Bár az én fülemnek az a beszélgetés inkább hangzott rikoltozásnak.

Mire odaértem, és lehajoltam melléjük, az emberi nyelven beszélő, nagypofájú bestia rám nézett.

 

- A koboldok idehozták azt a tökös csajt, Mikaelát – mondta.

- Hova vitték? És hol van Mihael?

- Légy nyugodt, nem erre! De mondok más valamit. A drága védencedet a tűzről rittyent drága jó anyukája is elkísérte.

- Látod, azt egyből sejtettem. Nem tudod, merre lehet Mihael?

- Gondolom, a fajtánkat írtja...

- De miért támadt rátok? Hisz már előtte is tudta, hogy Locifán itt van.

- Komolyan? Azt én mégis nagyban kétlem. Az egyik szolgája szúrta ki reggel a vén félembert! Azóta úgy kaszabolja a népem, mintha csak a réten nyírná a füvet!

 

Összeráncoltam a szemöldököm, de erre nem válaszoltam. Helyette valami más is az eszembe jutott.

 

- Hova vigyük a túlélőket? Itt csak nem maradhatnak.

- De, itt, pontosan itt maradnak! Ha veszélyben érzik magukat, behúzódnak a csontok alá.

- De...

- Semmi de! Meg kell, találjuk Origót, mert félek tőle, hogy Omega, no meg az a drágalátos törpe is pontosan őt keresik.

- Gondolod, hogy a kard harmadik darabja kell nekik?

- Félek tőle...

 

Sóhajtottam egyet, de több szövegelés már nem fért bele. Cselekedni kellett, méghozzá minél előbb!

A csarnokból, egy számomra addig még ismeretlen járaton keresztül távoztunk, a gnóm-ördög viszont láthatóan jól kiismerte magát az útvesztőben. Jól tudta, hogy mikor merre forduljon.

Az addigi vészjósló csöndet zajok váltották fel, amik a távolból hallatszottak. A koboldok összetéveszthetetlen vinnyogása hallatszott, amit harcok során adtak ki magukból, valamint a gnóm-ördögök csataüvöltései is kivehetőek voltak.

Jó lett volna egy biztosan működő terv, de csak egy halálos fegyver volt a közelben, ami most rossz kezekben volt. Igaz, még csak darabokban, de már csak idő kérdése volt, hogy újra egész legyen. Éreztem, féltem, hogy Mikael a fegyver kipróbálására kell. Hisz mit szajkózott állandóan az a bolond nőszemély? Hogy ő akarja megölni a fiát, és mi lett volna erre a célra megfelelőbb az Excaliburnál?

Nem tudtam, miért, de a gondolattól kivert a víz. Biztonságban akartam tudni a srácot. Válaszokat akartam hallani, méghozzá az ő szájából. Követtem hát a fekete szárnyú gnóm-ördögöt, aki egyre mélyebbre vitt a barlangnak egy általam teljesen ismeretlen részébe.

A keskeny járaton keresztül elértünk a hangok forrásához. Cimborám társai küzdöttek a koboldokkal. Mihael szolgáit nem láttam a közelben. Őket nem annyira könnyen, de azért meg lehetett különböztetni Origo szolgáitól, vagy inkább fogalmazzunk úgy, barátaitól.

Véres küzdelem szemtanúja lettem, de próbáltam nem belekeveredni. Így hát, amíg fekete szárnyú barátom kezelésbe vett párat, a hozzá legközelebb eső koboldokból, én a fal mellett maradtam. Persze ez a koboldokat nem akadályozta meg abban, hogy észrevegyenek, és hát jobb ötletem nem lévén, kikerültem a hadakozókat, és megpróbáltam kereket oldani az üldözőim elől.

Az átkozott bestiák bekergettek egy másik járatba, aminek végén ki tudta előre, hogy mi vár.

A félhomályban rohanva egyszercsak azt éreztem, hogy valami megrogy alattam, a következő percben pedig estem lefelé.

Végigcsúsztam egy szűk, nyálkás mélyedésen, és pillanatok múltán már ott feküdtem egy kőpadlón. Ott, ahova estem, jóval világosabb volt, mint ahol a koboldok üldöztek, s ahogy felkászálódtam egy tágas teremben találtam magam. Arra is hamar rájöttem, hogy nem egyedül tartózkodok ott. Nem messze előttem egy ovális, lecsiszolt tetejű kőlapot láttam, rajta pedig Mikael feküdt. Alsónadrágra vetkőztetve hevert ott, összekulcsolt kezekkel, mint egy temetésére váró halott, akiről lefelejtették az öltönyt.

Öltöny helyett viszont a testére helyezték az Excalibur kettőbe tört pengéjét. Akkor vált világossá számomra, hogy Origo is elbukott. Tőle is elvették a kincset, melyet őrizni volt hivatott.

Sokat időzött tekintetem Mikaelen, pedig nem ő volt az egyedüli, aki rajtam kívül a teremben tartózkodott. Hárman voltunk bent, és amíg én ott bambultam, ez a bizonyos harmadik személy, megkerülte Mikael fekhelyét, kezében tartva a kard harmadik darabját, amit Mihael volt hivatott őrizni, az a darab, amiért Dartonville lakosságának majdnem fele elhunyt egyetlen borzalmas éjszaka alatt.

 

- Te vipera... – súgtam a fogaim között, undorral tekintve a törpére. Az nem válaszolt, ahelyett odalépett Mikaelhez, felemelte a jobb kezét, majd a kard markolatát az ujjai közé szorította.

- Hagyd őt békén! – fakadtam ki.

 

Azonban válasz helyett ismét csak cselekedni láttam. Leengedte fia kezét, majd mikor a markolat úgymond a helyén volt – a letört rész érintkezett a pengével – a fiú másik kezét is a markolatra helyezte. A kard abban a pillanatban, hogy a nő elengedte a fia kezét,  felfénylett, mire a törpe felnevetett.

 

- Hamarosan vége! – mondta. – Az az átkozott bolygó ismét megismeri a végzetét! És te, kedvesem – nézett rám –, te most kimaradsz a buliból!

- Mire jó ez az egész? – kérdeztem tőle. – Ha azt hiszed, hogy tétlenül hagyom, hogy megkaparintsd az Excaliburt, vagy, hogy megöld Mikaelt, akkor nagyot tévedsz!

- Mi ez? – jelent meg váratlanul Omega. Kérdése Mikaelre, és a kezei közt fénylő kardra vonatkozott.

- Az én időmben ezt a mutatványt hárman végezték: egy testvérpár és egy még meg sem született baba. Világ életemben sejtettem, hogy a babában volt a potencia, és nem az ikerpárban.

- De... De mégis mit teszel, ha véletlenül felébred? Hogy vesszük el tőle?

- Alig várom már, hogy felébredjen. Abban a pillanatban vége lesz kedves barátunk, Mihael külön bejáratú bolygójának!

- Mein Meister! – hallatszott egy rikoltozó női hang Omega mögül, majd ahogy a férfi megfordult, háta mögül észrevehetővé vált egy majomdémon, aki szélsebesen szedte négy pici lábát.

- Állj meg, bazd meg! - üvöltött utána vékony hangján Eperjankó, alias Kokó. Meglepő módon helyette azonban Topus tünt fel a makidémon kisasszony után.

- Jaj, ne! – kiáltott fel a törpe. – Omega, vidd innen őket! A három kulcsnak nem szabad itt lennie!

 

Omega kérdőn nézett a nőre, de igazából én sem értettem, miről beszél, tehát lehetséges, hogy én is ugyanolyan bandzsi pofával néztem rá, akárcsak a démon. A három kulcs viszont megérkezett. Libasorban méghozzá. De volt egy ráadás is. Aki miatt Stefia olyan nagyon szedte a lábát.

Omegát is csak az az egy illető érdekelte, azt is csak azért, mert a férfi gondolkodás nélkül rátámadt a köreinket népesítő démonra. Mihael volt az a bizonyos illető. Kielőzve mind a három majmot, rávetette magát Omegára. Hogy az védje magát, amint kiszabadult az ördög karjai közül, elgurult a kijáratig, majd talpra ugrott, és szembe nézett az ördöggel. Ám ezidőtájt a törpe sem volt rest. A kijárat falai felizottak, s mikor ezt Mihael észrevette, többé már nem izgatta Omega, felém nézett, s még azelőtt, hogy bekövetkezett volna a robbanás, rám vetette magát.

A törpe, mint említettem, berobbantotta a kijáratot, így összezárva négyünket. Omega a romok mögé, bár reméltem, hogy alá került. A három majom hangját hallani lehetett, tehát Topus is életben volt. Nem különben a törpe, aki a tüzes kis mutatványát követően neki állt szitkozódni. A majmokat szidta, mondván, hogy mindent elrontottak. Nem részletezte, hogy mire gondol, egyszerűen csak fogta magát, és cirkuszi artistákat megszégyenítő mozdulatokkal felugrott a mélyedéshez, ahol én beestem a terembe, majd nem tudom, hogy csinálta, de a nyálkás falakon felmászott, és eltünt a szemünk elől.

Végignéztem a szökését, azonban figyelmem utána teljesen másra terelődött. Mikaelre néztem. A majdnem névdruszája is hasonlóan tett.

Az elrabolt félember még mindig eszméletlenül feküdt, az Excalibur pedig még ugyancsak fénylett, de valami mégis megváltozott: Áttetsző szarvai, melyekben zöld vonalak futottak, teljesen befeketedtek, míg haja egyszeriben megnyúlt, és azonnyomban kifehéredett. Arca is megnyúlt kicsit, és beesetté vált. Nagyjából olyan látszatot keltett, mintha egy őszhajú narkós lett volna. Mihael morgott valamit, közben maga mögé húzott. Mikael közben elfordította a fejét a hang irányába, majd kinyitotta a szemét. Vérvörös szemei voltak, a szemfehérjében pedig mintha vér csíkok húzódtak volna. Mihael nagy lélegzetet vett, de én voltam, ki legelőször megszólalt.

 

- Te jó ég... – nyögtem ki. – Ha Mikael felébredt, akkor Florra veszélyben van?

- Ez itt nem Mikael... – válaszolt Mihael.

- Ez? – hagyta el Mikael száját a fülemnek oly idegen hang. Mintha nem is ő lett volna. – Ha én csak egy „ez” vagyok, őt minek néznéd? De tudod mit, ne is fáraszd magad miattam! Dögölj meg inkább, és vidd magaddal az arát is!

 

Nem fecsérelt több szót ránk, leugrott helyette fekhelyéről, és elindult felénk, markában a rettegett karddal. Az Excaliburt harcedzetten forgatta kezében. A tükörszerű penge ahogy ott forgott, rémisztő aurát sugárzott magából.

Mihael sem volt közben rest. Kitárta jobb kezét, mire ujjai közt egyszercsak egy fekete energianyaláb kezdett hullámzani, majd pár másodperc múltán a villámszerű energiatömb megszilárdult, és egy fekete trigonná alakult.

Mikael felénk csapott a karddal és bár távolabb sújtott le tőlünk, a penge csapása kettéhasította a mögöttünk beomlott kövek egy részét. Mihael háromágú szigonya közt viszont a kardnak nem volt ereje. Ezt kihasználva az ördög amint módot talált rá, a szigony fogai közé szorította az Excalibur pengéjét, majd egy pontos ütéssel, kiverte azt Mikael kezéből.

A kard a terem végébe csúszott. Gondolkodás nélkül odaszaladtam, majd a kezembe kaptam. Ráfogtam Mikaelre, és rákiáltottam, hogy hagyja abba a támadást, vagy kettévágom.

 

- Hagyd rám a fiút! – kiáltott rám Mihael. – Már nincs a kezében az Excalibur, nem táplálja többé az ördögi felét. Már csak kiverem belőle a rosszfiút, aztán alszik tovább!

- Vagy felébresztem az embert, és akkor leszel bajban! – vigyorgott Mikael.

- Nincs hozzá hatalmad, kisfiam, különben már rég megtetted volna!

- Tegyünk egy kísérletet!

- Tegyünk! – felelte Mihael, majd egyszeriben eltüntette kezéből a trigont.

 

Megtornáztatta kicsit a nyakát, majd elkuncogta magát. Nevetése már nem emberi volt, és ahogy pislantottam párat, szemeim előtt alakult át. Felvette ördögi alakját, amit látva a hideg futkosott a hátamon.

 

- Látod, édes fiam – szólalt meg túlvilági hangján Mihael. – Ez a különbség köztünk. Te még így is emberi vagy, és inkább a zöld véred dominál, én viszont valódi ördög vagyok! Biztosan meg szeretnél velem küzdeni? Most még visszaléphetsz! Térj nyugovóra, vagy addig ütlek, amíg kiverem belőled a kisördögöt!

 

Mikael grimászolt egyet, majd a homlokához kapott, és a szarvát megfogva, addig tépte azt, amíg le nem törte a helyéről. Ordított fájdalmában, de ahogy felegyenesedett, s kitörölte a szeméből a belé folyt vért, újra grimászolni kezdett.

 

- Mit művel ez a bolond?! – kiáltottam, mire Mihael az Excalibur által szabaddá tett kijárat felé nézett.

- Menj innen, amíg még megteheted!

- Hallgass az öregebbre, rendőrnéni!

- Ne szemtelenkedj, kölyök!

- Szaladj, rendőrnéni! És ne akard, hogy megint megismételjem magam! Van neked jobb dolgod is, minthogy végignézd a Pokol várományosának csúnya felsűlését. Ismerem azt az anyámnak emlegetett hárpiát. Most felhergeltétek, és őt meg a piszkos módszereit ismerve, már biztos kitervelt egy B-tervet. Például ránk robbantja ezt a lyukat.

 

Mikael nem tévedett. Az anyjának valóban megvolt a terve, ám nem ilyen egyszerűen tervezte meg a bosszúját. Arról viszont, hogy mit sütött ki, arról már csak az elkövetkező fejezetekben írok. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Archívum

Naptár
<< Július >>
<< 2022 >>
Ke Sze Csü Szo Va
        1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Statisztika

Online: 2
Összes: 339683
Hónap: 6332
Nap: 301