Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fejezet 84

2015.09.19

 

84. Gragar

 

A Tűzmalomhoz feljutni napközben sem könnyű dolog, nohát az éj leszállta után ez már jóval embert próbálóbb feladat. Igaz, hogy már akkoriban eléggé jól elsajátítottam Tirehn segítségével a lovaglás művészetét, de azért mégsem az volt a vágyálmom, hogy éjnek évadján egy nyeregben ülve baktassak felfelé az erdő fái között.

Meg hát tegyük hozzá azt a tényt is, hogy az éj leple alatt a ragadozók is jóval aktívabbak. Szerencsémre bár nagy volt a csörtetés a bokrok között, csak néhány rókát láttam eliszkolni az ösvényen.

Meglehet, én alábecsültem Topus erejét, de azért az állatok valószínűleg nem szerettek volna vele összetűzésbe kerülni.

Makikoma sokáig csak összegömbölyödve feküdt előttem, de nagyjából az út felénél, mint akit áram rázott meg, felugrott, és a vállamra mászott.

 

- Hékás! – kiáltottam rá, majd megragadtam a makit, és lelöktem a földre. Szépet koppant. Úgy is maradt néháy másodpercig, amíg felfogta, mi történt, azt követően meg talpra ugrott, és utánam szaladt, és végül egy ugrás és megint ott ült előttem.

- Ezt mégis miért csináltad?! – kérdezte fennhangon.

- Nehezebb vagy egy átlagos papagájnál, és amúgy sem vagyok kalózkapitány!

- Oda ne rohanjak...

- Jobb, ha kussolsz! Ma már eleget hallottam. A gazdád vállára akkor ülhetsz fel, amikor akarsz, de engem békén hagysz!

- Most mit idegeskedsz? Mindjárt a Tűzmalomnál vagyunk. Vagy talán pontosan az idegesít, hogy oda tartunk? Ne izgulj, én leszek, aki melletted marad. Amúgyis, én viszem a bőröm vásárra, tehát nekem kellene idegesebbnek lennem!

- Fejezd be végre ezt a színjátékot! Tudom, hogy nem lesz bántódásod. Hisz már az elejétől fogva tudtátok, hogy ki lopta el a markolatot!

- Olyan könnyen beszélsz! Csak hogy tudd, én mit sem tudtam arról, hogy az a piszkos tolvaj csente el a markolatot. Bár az igaz, hogy feltételezhettem volna, a múltját ismerve... És jobb, ha tudod azt is, hogy elvesztettem Őfelsége bizalmát, azt is csak miattad! Neked falaztam, amikor hallgattam előtte Locifánról meg a többiekről!

-...

- És ha bajod van, miért nem beszéled meg, Vele? Akadt rá lehetőséged ma is!

- Mert veled, Topus lehet beszélni, de vele nem! Csettint egyet, és várja, hogy minden úgy legyen, ahogy azt Őfeneségessége akarja...

- Te meg makacsul ellenkezel.

- Még szép... Nem vagyok a csicskása...

- Jacqueline... Felfogod te egyáltalán, hogy te már nem a Föld „állampolgára” vagy? A lelked Florrához tartozik. Ha ott is ezt művelnéd, nem adnék neked egy órát, és tárgyalás nélkül kivégeznének hazaárulásért!

- Szép kis diktatúra lehet ottan... Még szerencse, hogy időbe van fagyva...

- Te valóban nem tudod, miket beszélsz....

- Kellett nekem rád hallgatni... Látod, mi lesz abból, ha nem a saját fejem után megyek?

- Most meg mi bajod? – értetlenkedett a majom.

- Csak az, hogy ez a ló csigalassú, én meg belefáradtam már ebbe a rohadt napba, meg főleg az eseményeibe. Megtudom, hogy olyasvalamit kényszerítenek felkutatni, amiről rajtam kívül jóformán mindenki tudta, hogy hol található, annak a surmó trónörökösnek meg még neki áll feljebb, hogy elhallgatom előle, amit már eleve tud, és akkor még a csicskása is csesztet! Ha most itt lenne, istenbizony ugyanígy megcibálnám a fülét!

 

Elkaptam Topus feljebb említett testrészét, aminek az alulírott egyáltalán nem örült. Akkorát visított, hogy az összes madár felszállt a környező fákról.

Míg az előbb pont, hogy ő rohant, hogy visszaszálljon mellém, addig most, amint kiszabadult ujjaim közül a füle, egy ugrással lent termett.

Néhány másodpercnyi nyugtom lett így tőle, de sajnos nem sikerült lekössem elég ideig a figyelmét. Kicsit igaz, ült ott magának, de alighogy befejezte a hallószervei símogatását, még nagyobb hévvel vette üldözőbe a lovat, mint előtte. Felugrott rá, ahogy előtte is, pont elém, majd miután megállította a békésen cammogó jószágot, vérvörös szemeivel rám nézett.

 

- Meg vagy te őrülve? – kérdezte idegesen. – Miért rajtam töltöd ki a mérged, amikor már elmondtam, hogy az én fejem nagyobb veszélyben van a tiednél?! Azért panaszkodsz, mert bocsánatkérést vársz, na de kitől? Elfelejtetted talán, hogy egy ördögről van szó! És te egyáltalán kértél Tőle elnézést?! Az sem volt ám szép, amit Vele műveltél! Neki szerinted jól esett, hogy a nyílvánvalót hallgattad el előle? Ha vetted volna a bátorságot, és őszintén elmondassz mindent, amit tudsz, gondolod, hogy leharapta volna a fejed a helyéről? De nem, neked inkább az kellett, hogy a lehető legbiztonságosabb helyen ráhúzd annak az átkozott fiúnak az ujjára a gyűrűd! De legalább azt tudnám, hogy őt miért véded ennyire?!

- Tudod, Topus, a legdurvább az, hogy már megint a drágalátos gazdád miatt vállaltam be ezt az egészet. Ahelyett, hogy az Arkangyalt segítem, mit csinálok... öcsisajt nyivákolását hallgatom! Arról már nem is beszélve, hogy én legalább közben azon töprengek, hogy hogyan húzzam ki mindkettőnket a csávából.

- Te másztál bele, nyakig! Én, a részemről, elmondok majd mindent, azután meg majd meglátjuk, hogy mennyire leszek még étvágygerjesztő Anger számára...

 

Vettem egy mély levegőt, amivel útnak eresztettem volna a következő gondolataimat, de a végére valahogy mégsem volt már kedvem folytatni azt a vitát.

Igen meggyőzően érvelt, nekem azonban mégis voltak kétségeim az ártatlanságát illetően. Nem volt ő olyan kis naiv sosem...

Csendben folytattuk tehát utunkat, így meglehetősen lassan, de végül elértük a Tűzmalmot.

Az udvaron nagy üresség fogadott: közel s távol egyetlen gnóm-ördög, Tirehn, Anger vagy Mihael sem látszott.

A malom körül még jól látszottak a két féldémonnal való csatározás jelei. A méretes krátereket elnézve arra gondoltam, hogy benézek a szobámba, vetek Mikaelre egy pillantást, azonban jobban belegondolva, rájöttem, hogy jobb lesz, ha nem húzom tovább az időt. Tegyem inkább, amit tennem kell, aztán meg irány az Arkangyal. Így aztán megindultam inkább a malom háta felé, de megtorpantam, mikor eszembe jutott, hogy nincs miért felőgyelegjek a pulpitusig, nincs már többé ujjamon a gyűrű.

Topus nem bírta megállni, hogy ne tegyen egy epés megjegyzést arról, hogy már épp szólni kívánt, hogy a szobám felé vegyem inkább az utat, ha gyűrűvel szeretném megnyitni a kaput.

Figyelmen kívül hagytam a megjegyzését. Elmentem inkább a kapu elé, miközben arra gondoltam, hogy Florra területére szeretnék átmenni. A kapu alól vékony sávban víz kezdett szivárogni, azután egy pillanattal később lángba borultak a lapátok, és a szemem láttára megnyí1t a kapu.

Annak előtte hasonlót nem sikerült figyelemmel kövessek, így aztán annyira meglepett a látvány, hogy elvesztettem a koncentrációt, a kapu pedig alig három másodpercnyi idő múlva bezárult.

Topus a hátamnál erre ismét járatni kezdte a száját, mondhatni gúnyolódott, és az sem hallgattatta el, amikor hátranéztem, egyenest a pofikájába.

Olyan lazán ült a fehér kanca fején, féloldaltasan, az állat szerszámán könyökölve, mintha csak egy olyan jó fajta atyai verésre várt volna...

Égette a belsőmet, hogy elmondjam mindannak, aminek gondoltam, a Tűzmalom azonban valami furcsa oknál fogva, jóformán anélkül nyílt meg újult erővel, hogy egyetlen gondolatot is intéztem volna felé. És ha már egyszer a kapu megnyílt, gyorsan be is mentünk rajta.

Odabent a már szinte szokásosnak mondható nedves félhomály fogadott. A víznek csupán a hangját hallottam a távolból, a közelben viszont csak iszap látszott, ahogy visszahúzódott a barlangban a víz.

Felszálltam hát gyorsan a ló hátára, mivel nem szerettem volna megkockáztatni, hogy túl sok időt töltsünk ott, nehogy a víz még a végén visszaáradjon.

A kanca is gondolt erre, így bizony elég nehezen lehetett csak a helyes irányban tartani. Mind a négy végtagom jócskán el is zsibbadt, mire átértünk a túloldalra, ott ahol a kijárat már várt reánk.

Szerencsére, amint kiértünk a ló is abbahagyta a makacskodást. Őhelyette Topus lett újra a probléma forrása. Nem elég, hogy a barlangban csendben kapaszkodott belém, anélkül, hogy bármiben is segített volna a lóval való könnyebb utazás érdekében, most, hogy észrevette, hova érkeztünk, olyan kárálásba kezdett, hogy abba még szerencsétlen albínó paripának is belefájdult a feje. Egy éles horkantással adta tudtunkra, hogy elege van a majom nyavajgásából. De persze Topus koma nem tágított, továbbra is ugyanolyan hévvel pattogott nekem, hiába mondtam, hogy fejezze be az őrjöngést, majd meglátja, hogy miért vagyunk ott, ha elértünk a célhoz...

Bevallom, akkor és ott nem a majom volt az egyedüli problémám. Igencsak aggódtam, mivel tudtam, hogy az Ilka testét vezérlő terem elpusztult, és nem tudtam, hogy Mikaela képes-e fenntartani a bolygó időbefagyasztását. Ahogy viszont egyre beljebb és beljebb értünk az erdőben, meggyőződtem arról, hogy az a világ mit sem változott, mióta utoljára láttam: a vár fölött a füst ugyanúgy tornyosult, ugyanolyan mozdulatlanul, a madarak ugyanúgy az éghez voltak fagyva, a ló pedig mintha csak egy szilárd díszleten vágtatott volna keresztül, úgy ment át a patakon.

Csakhamar elértünk a várhoz, és szerencsére mire leszállhattunk a nyeregből Topus is abbahagyta a fennhangon való kérdezősködést, bár az igaz, hogy továbbra is duzzogott.

Előttem szaladt fel a lépcsőn, és bár a feje szinte végig hátrafelé volt fordulva, ő igyekezett elől.

A vöröskárpittal borított lépcsősoron felérve már megvolt a terv, amivel hatástalaníthatom a majmot. Első ottlétemkor emlékeztem az emeleten egy sötét könyvtárra, aminek az ajtaja alig volt résnyire megnyitva.

Lassan mentem hát, és mint kiderült, nem csalt az emlékezetem, az ajtó akkor is résnyire engedett betekintést a könyvespolcokhoz.

Topus már jócskán továbbszaladt rajta, és csak arra kapta hátra a fejét, amikor meghallotta az ajtó csikorgását.

 

- Mi van odabent? – kérdezte, majd gyors iramban megelőzött, és befutott a sötét terembe.

Nekem sem kellett több, gyorsan becsuktam az ajtót, elfordítottam a benne lévő kulcsot, majd a biztonság kedvéért még elé húztam a fal mellől egy vitrint. A majomdémon közben odabent vadul cibálta az ajtót, és azután is jól lehetett hallani a hangját, hogy otthagytam, és elindultam valós célom, Ilka hálószobája felé.

Akár a könyvtárban, ahova Topust zártam, úgy ott is hasonló fényviszonyok voltak.

A félhomályban, a hintaszékben ott ült bíbor színű nemesi ruhájában a világ úrnője, a test, melyben most Mikael lelke rejtőzött.

Mozdulatlanul nézett ki félig lezárt szempillái alól, és akkor sem mozdult, amikor az árnyékom fölé esett.

Egyik kezemben ott volt a bezacskózott csontdarab, másik kezemmel a haja felé nyúltam, de mielőtt hozzáértem volna, mondhatni az utolsó pillanatban, meggondoltam magam.

Nagyon úgy tünt, mintha őmaga is abban a furcsa stázisban lenne, féltem kiolvasztani, nem tudtam mit tenne Mikaelával, no meg főleg Florrával.

Körbenéztem inkább, és ahogy nézelődtem, megpillantottam az öltözőszekrényen néhány kefét és fésűt.

Közelebb menve hét darabot számoltam össze egymás mellett. Mind nemesfémből készült, s az egyik kefében szemmel jól kivehető hajszálak látszottak. Hosszú szálak lévén biztos voltam benne, hogy Ilkáé lehetnek azok a hajszálak.

Pontosan azokra volt szükségem, és legalább azt a kefét bármi veszély nélkül megérinthettem. Felemeltem hát, és levehettem a fogak közül néhány hosszú, sötét szálat.

Most, hogy elég mintának való bizonyítékot szereztem, nem volt miért tovább maradjak ott.

A kiváncsiság azonban nagy úr, és hát ha már az előbb odamentem, és nem történt semmi, gondoltam még utoljára megnézem egy kicsit közelebbről Florra „lelketlen” uralkodónőjét.

Ülőhelyzetben nehéz volt megsaccolni a magasságát, de azért így is látszott rajta, hogy nem lehet alacsony, én mindenesetre olyan egy méter nyolcvan centi magasnak símán néztem.

Hosszú haját csigaformába szedett kontyban hordta. Ovális arca, hosszú szempillái alól sötétben is jól kivehető, csillogóan kék szemei, pisze orra és vékony mégis telt ajkai voltak. Kinézetre olyan harminc-harminchárom évesnek tünt, de mindent egybevetve egyetlen ránc vagy szarkaláb sem látszott az arcán. Én az akkori huszonhárom évemmel is idősebbnek tüntem nála...

Mint azt feljebb írtam, öltözetéből rendesen kilátszott a nemesi pompa. Bíbor színű bársony ruha volt rajta, ami a cipőjét is takarta. Felső részéről nem hiányozhatott Florra birodalmának emblémája sem, a szivárványdíszítés. Ez azonban annyira izlésesen volt beleszőve, hogy nyakéket helyettesített. Így ilyesfajta ékszert nem viselt. Egyetlen ékszere az ujján látható pecsétgyűrű volt, no meg ha hozzászámoljuk a fejéről a koronát, amely első ránézésre egy szivárványszínű Tiarának látszott.

Ha rajtam múlt volna még biztos elnézegettem volna órákig azt a különleges szépséget, de attól tartok, ha még vagy öt percig méricskéltem volna, biztos megevett volna a sárga irigység.

Ideje volt lassan indulni, főleg tudva, hogy Topust bezárva hagytam abban a szobában. Nem szerettem volna, hogy véletlenül kárt tegyen magában, miközben menekülni próbál onnan.

Ezzel érveltem, hogy gyorsabban haladjak, közben mégis csiga tempóban lépkedtem a folyosó azon pontja felé.

Jól elvoltam a saját gondolataimmal, és bizony beletellett egy kis időbe, amíg rájöttem, hogy nem hallom a maki koma hangját. A kőpadló figyelését nagyjából akkor hagytam abba, és mikor felnéztem, azt láttam, hogy alig öt lépésnyi távolságra előre van borítva valami.

Gyorsabb tempóban folytattam utam, és ahogy közelebb értem, bebizonyosodott a félelmem, miszerint azt a vitrint látom felborítva, amit az ajtó elé húztam, hogy azzal is akadályozzam Topust.

Odamentem, de hiába néztem be a szobába, majd fürkésztem végig szememmel a folyosót, Topusnak nyomát sem találtam.

Mély levegőt vettem, hogy a nevét szólítsam, de hirtelen tompa csörömpölésre lettem figyelmes a lépcső irányából. Odamentem, mire megláttam a makit a legfelső lépcsőfokokon feljönni. Egy üveg alkohol volt az, ami leesett, és a zajt csapta. Az üveg alja hiányzott, de mivel az idő állt körülötte, a tartalma még mindig az üvegen belül volt.

Ez azonban azt hiszem, hogy olvasómat nem igazán izgatja, ahogy engem sem igazán, abban a pillanatban, Topust néztem ugyanis, aki tátott szájjal, és remegő orral baktatott felfelé. Bal mancsa meg volt sérülve, valószínűleg azért hozta magával az alkoholt.

A hátamon végigszaladt a hideg, ahogy a pofijába néztem.

 

- Sajnos, van egy rossz hírem: valószínűleg nem lesz elég a huszonnégy óra, de mondd csak, jól vagy?

- Add ide! – hallatta rekedtes, de annál határozottabb hangját, ami főleg azért hozta rám még jobban a frászt, mert bizony az már egyáltalán nem tünt Topuszosnak.

- To... Topus, most mégis miről beszélsz?

- Ne játszd itt nekem a hülyét!

 

Az a hang ekkor már egyáltalán nem hasonlított Topus hangjához... Ó, nem, ami megütötte a fülemet, az már nem egy makimajom hangja volt, hanem egy főemlősé, aközül is egy főnemesé...

S ha véletlenül nem akartam volna hinni a fülemnek, a kis majomdémon a szemem láttára alakult át Mihaellé.

Ahogy ott emberi magasságúra és alakúra nyúlott, elhullajtotta útközben testéről a szőr nagy részét, én meg kikerekedett szemekkel bámultam rá. Azt is főleg azért csináltam, mert nem követtem figyelemmel a teljes átalakulást, és bizony a szemem a maki magasságában maradt, ott meg már Mihael más testrésze volt látható. Igen, a bokája! Főleg azért pirultam fülig...

Ezért is történt, hogy majdnem hanyatt estem, amikor egyszercsak közelebb lépett, és kivette a bal zsebemből a nejlonzacskót a csont és hajmintákkal.

Annyira meglepett ez a csavar, mondhatni, sokkoltak a körülmények, hogy képtelen voltam bármit is tenni, vagy mondani, csak álltam ott, és néztem, hogy mi fog történni.

A nejlon pedig, mint ahogy arra számítani lehetett rá, kettészakadt, persze kis rásegítéssel, a benne lévő összes minta pedig Mihael kezébe került.

Mély levegőt vett, kezében közben megremegett a benne tartott összes dolog.

 

- Ez... – sziszegte a fogai között, majd egy pillanatra összezárta ujjait, ami alól tűz ütött ki. A lángok elporlasztották a hajszálakat, nem maradt más csak a kormossá vált csontdarab. – Ezt magyarázd el nekem, Jacqueline... Hogy lehet, hogy ez a darab csont egy gyerek csontja, de egyben mégis Ilkáé is!

 

Válaszra nyitottam a számat, de hang nem jött ki a torkomon.

 

- Miért nem válaszolsz?! – kérdezte vöröslő szemekkel, majd dühében egyszercsak újra alakot váltott, és egyszeriben ördög formájában állt ott előttem.

A frász ekkor már cifrán kerülgetett, és akkor hirtelen egy újabb lapáttal került rá, amikor a hátamtól egy árnyék vetült ránk.

Mihael átnézett a vállam fölött, mire a szája is tátva maradt.

Nem tudom, honnan vettem az erőt, de nekem is sikerült hátrafordítani a fejemet. Ilkát pillantottam meg a hátamnál.

 

- Két okot mondok – szólalt meg, lágyan csengő hangon –, amiért jobb lesz minél hamarabb eltűnnöd innen, Bűnhődés Földjének trónörököse! Egy: a bébi a test méhében felébredt, ha tovább tartom ébren, világra jön, és képtelen leszek fenntartani a stázist, kettő: ha nem tudom tovább fenntartani a stázist, akkor Florra pozíciója a potyalesők tudtára kerül, és mire gatyát húzol, ez a csinos kis váracska már lángokban fog állni, a két védőűrhajó pedig a kertben fog csillagszórót játszani.

- Űrhajót mondtál? – tűnődött hangosan az ördögfi. – Tehát ezt titkoltad előlem, Jacqueline? – nézett felém.

- Szerintem nem ez a legideálisabb alkalom most az eszmecserékre – mondta Ilka bőrében Mikael.

- A nejem valójában csak egy távolról irányított humanoid volt, és most beleköltözött egy imposztor?

- Ja, talált! – húzódott grimaszra az „úrnő’ szája. – De az a bibi, hogy a baba benne valódi, és egyre erősebb késztetést érez arra, hogy napvilágot lásson. Szóval ideje lesz menni, mert különben nagy baj lesz!

 

Mikael ezen gondolatmenetének végighallgatását követően Mihael visszavette emberi alakját, az erek a homlokán azonban szemmel láthatóan egyre jobban duzzadtak. Látszott rajta, hogy forr a haragtól. Mondani azonban már nem mondott többet, ahelyett egy szempillantásnyi idő alatt kámforrá vált.

 

- Ez meg hova lett? – hagyta el a számat az első gondolat, miután az ördögöt keresve körbenéztem.

- Elment... – felelt Mikael egyszerűen. – Már pont ideje volt...

 

A hangja ekkorra furcsán megváltozott. Még mindig Ilka hangján beszélt, de az eddigi nyugodt, kimért hang helyett, fáradtabban beszélt, és némi félelmet is ki lehetett venni a szavaiból.

Ahogy felé néztem, láttam, hogy a hasát fogva a falnak dől. Ijedten odaszaladtam, de nem engedte, hogy hozzáérjek.

 

- Ne! – És nem csak szóval, de tettel, avagy az ujjával is nemet intett. – El ne feledd, hogy milyen erőt birtokolsz! Amint hozzám érnél, Florra életre kelne, és akkor célponttá válna, ahogy már a trónörökösnek is említettem.

- De... De akkor is tennünk kell valamit.

- Még nem folyt el a magzatvíz, szóval aggodalomra egyelőre még nincs ok. De a baba már ébren van, és ez azért elég nagy baj...

- Ezt jól összekutyultam... Tudhattam volna, hogy nem Topus... Hisz egyetlen Őfelsége sem jött ki a száján, Topusnak meg szinte az minden második szava...

- Halasszuk későbbre az önsajnálatot. Most nekem azért egy picivel nagyobb a gondom...

- Ó, bocs... Igazad van...

- A f-fenébe... – káromkodott igen visszafogottan a női testben rejlő férfilélek.

- A baba...

- Nem, az apja... Úgy tűnik, hazaért, és a testemen akarja levezetni a feszültséget. Nem tudom, hogy tudja-e, bár szerintem biztos... Ha végez a testemmel, én ebben a testben ragadok, de akkor neki nem lesz szerencséje... Mivel szemet szemért elvvel élek... Ha ő engem kinyír, nem fogom kímélni én sem a kölykét...

- Akkor visszamegyek... Ezt én okoztam...

- Ne, várj! Azért én nem adom olyan könnyen a bőrömet... Ott szunnyad bennem az ördögi felem is, akit nem szerettem volna bemutatni a világnak, de most a trónörökös ismerkedni akar... Nekünk meg van más, fontosabb dolgunk.

- Innen nem hat az erőm? Vajon ha arra gondolok, hogy hagyjon téged békén, a Tűzmalom nem teljesíti a kívánságom?

- Tőlem kérded?

- Hisz tudtad, hogy miként ments meg, amikor három éve majdnem elégetett a tűz, aminek meg kellett volna óvnia!

- Meg kell keresnünk valakit – váltott témát Mikael, és közben nehézkesen elindult lefelé a lépcsőn.

- Fel akarsz éleszteni valakit?

- Muszáj lesz.

- Tiréhnnel és Angerrel jól befürödtem, szóval remélem, hogy tudod mit csinálsz, mert ezért nem vállalok felelősséget...

- Gragar a neve, és nagyon remélem, hogy itt van... – mondta, de közben már leértünk a lépcsőn, és a szűk folyosón elértünk egy csukott ajtóig, ami előtt megállt, és intett, hogy nyissam ki. Odamentem, és a kilincsre tettem a kezem, bár azért legbelül reménykedtem benne, hogy Mikael valóban tudja, mit csinál, mert baj az már volt így is szép számmal.

 

Az ajtó kinyílott, és amint ez megtörtént, Mika a hatámtól egy fellélegző sóhajt hallatott. Odabent egy személyt pillantottam meg. Az íróasztalnál ült, és épp egy holografikus lapot böngészett. Ez volt az első nem középkorra hajazó tárgy, amit Florrán láttam.

Gragar, a férfi, aki ezt a lapot olvasta, florrai uniformisban volt, ami egy kékes-szürkés árnyalatú felöltőből és nadrágból állt. A felöltő keskeny gallérjáról két oldalt két sáv szivárványszínű fonal csüngött, ami méltán bizonyította, hogy a férfi katona és a florrai elit tagja.

Közelebb lépve, szemébe hulló fekete tincsei közül jól kivehetővé vált mustársárga szeme. A haja különben nem volt annyira elnyúlott, csak ahogy lenézett a holografikus lapra, úgy távolról teljesen úgy nézett ki, mintha a bretonja sokkal hosszabb lenne. Különben a haj a fején amolyan gombafej frizurának tünt, míg hosszúkás arcának két oldalán gondosan ápolt oldalszakállt növesztett. Jóvágású fiatalembernek tünt, persze sem fiatal sem ember nem volt a valóságban. Mint megtudtam, Mihaelnél száz évvel volt idősebb és ugyanolyan ördög volt, mint az Ex-szobor.

Akkor ezen információknak nem voltam birtokában, de mivel Tirehn felélesztése örök emlék maradt, ezért megtettem a megfelelő óvintézkedéseket, mielőtt a férfihez értem volna. Legelőször is az asztal másik oldalán maradtam, jó távolságra tőle. A mutatujjam végével érintettem meg az asztalon heverő kezét.

Én bevallom, nem is éreztem semmit a tapintásból, mivel alighogy megláttam a mutatóujját megmozdulni, egyből fogtam magam és az ajtóhoz rohantam.

 

- Jacqueline! – kiáltott utánam Mika. – Ijedtségre semmi ok! Gragar az itteniek közül a legnormálisabb fazon. Őt is ki kellett volna olvasztanod a másik két jómadár mellett!

 

Megszorítottam a kilincset, hogyha kell, máris menekülni tudjak, s csak azután néztem vissza.

Gragar az asztalnak dőlve állt, fejét hol felém, hol az úrnője felé fordítva. Megköszörülte a torkát, majd mondott valamit, Ilkának intézve szavait, de a démongép testében rejlő Mika láthatóan nem értette, ugyanis így felelt vissza.

 

- Nem beszélem az ufók nyelvét – felelt, megvonva a vállát. – De tudom, hogy te érted, amit mondok, szóval inkább váltsunk szépen át erre a nyelvre.

- Mégis mi folyik itt? – tett eleget Mika kérésének Gragar.

- Talán jobb lenne, ha leülnél, mielőtt elkezdeném. – De a baba nem értett egyet, Ilka hasában, újra rúgni kezdett, amihez Mikael még nem volt hozzászokva, így akaratlan is megfogadta a saját tanácsát, és gyorsan keresett egy helyet, ahova leülhetett.

 

Gragar mintha meg se hallotta volna, amit az „úrnője” mondott, odaszaladt a nő mellé. Gyengéden megfogta a jobb karját, közben féltérdre ereszkedett. Mika mély levegőt vett, majd kifújta azt, s csak azután vett egy újabb adagnyi levegőt, ami a beszédhez kellett számára.

 

- Mondd csak, Gragar – szólalt meg, figyelmét a csupasz kőpadló felé irányítva –, képes vagy lefagyasztani az időt?

- Öhm... Úrnőm, erre minden jól képzett ördög képes. De hisz ezt magad is tudod...

- Képes vagy lefagyasztani a magzatot?

- A méhedben lévő magzatról beszélsz?

- Képes vagy rá, vagy nem?! Nincs sok időm!

- Úrnőm, hisz a babát már mindennél jobban várjuk!

- Hát én bizony meg nem fogom szülni... És megmondom rá az indokot is...

- De úrnőm...

- Nem vagyok az úrnőd, Gragar! A nevem Mikaela Long. Két közös pont van csak köztem és az úrnőd között: én is a Földön születtem, meg csörgedezik ördögi vér is az ereimben, de férfi vagyok és mellé amennyi százalékban ördög, annyiban halandó is! Felteszem még egyszer a kérdést, képes vagy lefagyasztani a magzatot?

 

De Gragar nem felelt egyből. Elengedte a nő karját, mire Mika odakapott, megragadta az ördög kezét és közelebb húzta magához.

 

- Mika! – ugrottam közéjük. – Mi a fenét művelsz? Magyarázd el neki a szituációt, ahelyett, hogy letámadod!

 

De mint kiderült, jobb lett volna békén hagyni őket, ugyanis Gragar meg tudta magát védeni, sőt, az úrnőjét meg a trónörököst is egy egyszerű halandótól, így Jacqueline Long szépen arrébb lett hajítva!

Estemben elhasaltam, és egyenest a falig gurultam. Biztos jó erővel neki is estem volna, de még mielőtt ez megtörtént volna, Gragar odaugrott és elkapott, így sem a hátam sem a fejem nem koppant.

 

- Ne haragudj – mondta, miközben felsegített. – Elszoktam a halandóktól. Elfelejtettem, hogy milyen törékenyek vagytok. Főleg, ti, nők!

- Azért ne becsüld alá! – szólalt meg Mika. – Ő a Tűzdémon arája. A legenda igaz, miszerint a pokol tüzét uralja, avagy az védi... Könnyen megtapasztaltad volna az erejét, ha életveszélybe került volna.

 

Mondata befejeztével megmarkolta a szék karfáját, hogy felálljon, ám a hasában szunnyadó baba újra csak ellenkezett. Talán tudta, hogy valami nincs rendben a mamájával...

 

- Ó, hogy az a fészkes franckarika állna beléd, te parazita... – korholta a mocorgó „bennszülöttet”, miközben a székben fészkelődött. – Gragar, utoljára kérdem, le tudod fagyasztani ezt a rohadt kölyköt, vagy kénytelen leszek kiköltözni az úrnődből, itt hagyni, az anyja testében megrohadni ezt a rugdosódó pokolfajzatot! Áh... Már az is jobb lenne, ha az urad egyenként kitépné a körmeimet!

- Mi okom lenne lefagyasztani? Ezt a babát már mindennél jobban várjuk, mint ahogy azt mondtam! Nem tudom, mi történt az úrnőmmel, és nem teszem ki veszélynek a gyereket anélkül, hogy tudomásom lenne minden apró részletről.

- Meddig folytassuk még ezt az értelmetlen vitát? – csóválta meg a fejét Ilka. – Az úrnőd nincs többé, és ha megindul a szűlés, Florrának is vége lesz. Az urad ezt tudta, amikor itt hagyott. Kérdezd meg Longot, ha nekem nem hiszel!

 

A démon rám nézett, mire vettem egy mély levegőt, és én is beszálltam a társalgásba:

 

- Gragar, hiszed-e vagy sem, de hasonló cipőben járunk. Az úrnődben lakozó Mikaela velem is ugyanolyan közlékeny, mint veled. Azonban tartozok neki az életemmel. Kérlek, ha képes vagy rá, tedd meg, amit kíván!

- Pff... – húzta el a száját a démon. – Mondjátok, el tudjátok ti képzelni, hogy én most hogy érzem magam? Nincs egy napja, hogy Őfelsége elment. Minden megy a saját medrében, én nyugodtan olvasom a napi jelentést, amire egyszerre csak előttem terem az úrnőm testében egy vadidegen, aki a trónörökös lefagyasztását követeli, és egy földi halandó, akinek tömés van a fogában, és mesterséges kenceficék vannak az arcán, az oldalán pedig egy ólomszagú fémalkalmatosság, feltételezhetően egy lőfegyver. Ilyesmik tudtommal a Terrán még nem fordulnak elő.

 

Ezt hallva, egyből a fegyvertokhoz értem. Szememmel azonban Ilka  felé pillantottam, és akkor megláttam...

A bolygó úrnője ugyanott ült, ahol eddig, ám csak nézett maga elé, hasonlóképpen, mint az első találkozásunkkor.

A szám már beszédre nyílt volna, ha Gragar meg nem előz, és egy „Úrnőm!” kiáltással a nő mellett termett.

Lehajolt hozzá, folyamatosan szólongatva, közben finoman meg is rázta, de az ördögasszony csak ült ott, továbbra is mereven bámulva maga elé.

A hideg végigszaladt a hátamon, megláttam ugyanis megmozdulni a hasánál a ruháját. A baba rúgott egyet, Ilka azonban erre is ugyanolyan érzéketlen képpel reagált.

 

- Mika... – léptem én is közelebb. – Mi van veled?

- Eh...

 

Gragar hangja volt, ami elcsukolva felelt kérdésmre. A férfi felállt úrnője mellől, majd tett felém egy lépést.

 

- Mi történt? – kérdeztem tőle, közben azért próbáltam megtartani kettőnk között a megfelelő távolságot. – Mi lelte Mikát?

- Állj már meg végre! – És hiába próbáltam minél távolabb kerülni a férfitől, az a karom után kapott, de olyan gyorsan, hogy már jóformán csak azt vettem észre, hogy a karomhoz ér, és közelebb húz magához.

A frász minden oldalról kerülgetett, ahogy a démon körbeszimatolt, mint kutya a csontot.

 

- Te nem is olyan rég Őfelsége mellett tartózkodtál! – állapította meg, elengedvén a kezemet.

- Hisz megmondta Mika is. Az urad a veszélytől tartva elhagyta a bolygót.

- És téged itt hagyott?

- Rövid időn belül, túl sok szar zúdult a nyakába. Nem rég tudta meg, hogy a nő, aki a gyermekét várja, nem is emb... akarom mondani, ördög, a nő testébe pedig annak a férfinak a lelke költözött belé, aki meg próbálta ellopni tőle a testőrsége lelkét őrző kristálynyakéket.

- Te-Tessék? – kerekedett el a férfi szeme. – Hogy érted, hogy a testőrsége lelkét őrző nyakéket?

- Azt, amit az anyjának adott Florra alapításakor.

- Honnan tudsz te arról?!

- Eh... – próbáltam elterelni a témát. – Nem fontosabb most a baba? Mi történik? Mika megpróbálja lefagyasztani?

- Nem... Arra képtelen. Egy teljes bolygót tart stázisban. Ha megpróbálná lefagyasztani a gyereket, nagy valószínűséggel elvesztené a kontrollt, és minden életre kelne körülöttünk.

- Tudsz rajta segíteni?

- Nem válaszoltál a kérdésemre.

- Okkal! Fontosabb most, hogy Florrát megmentsük!

- Megmentsem... Ahhoz viszont előbb neked el kell innen menned, már ha nem akarsz egy élettel teli Florrán ébredni, ki tudja hány évszázaddal, vagy évezreddel később a te időszámításodhoz viszonyítva.

- Lefagyasztod a teljes világot?

- Igen! Képtelen vagyok csak a babát lefagyasztani.

- Nekem az tökéletes... – szólalt meg Ilka. – A babára koncentrálj, a többit hagyd rám. Kezdhetjük!

- Halandó, menj, hagyd el előbb Florrát!

- A Tűzdémon aráján nem fog az idő! Addig legalábbis nem, amíg a kapu másik oldalán van. Jacqueline, csak arra ügyelj, hogy nehogy tűzre lobbanj, Gragar hűségének aduja már eléggé alám pörkölt. Ó, és még valami, sikerült leküzdenem az ördögi felemet, Topusnak meg Tirehnnek pedig sikerült elcsalják a gazdájukat a közelemből, de azért ha majd ellátnád a trigonjával okozott sérüléseimet, azért hálás lennék... Te meg, Gragar, ne nézz úgy! Nem magyarázzuk el, hogy hogy került át a Földre Anger és Tirehn!

- Sokat fogsz te még nekem elmagyarázni, Mika...

 

Gragar bár morgott, szem előtt tartotta a veszélyforrást, így a beszélgetést befejezve megfogta Ilka két karját, és mélyen a szemébe nézett. Az viszonozta a szorítást, no meg a farkasszemezésbe is belement. Mindketten sóhajtottak egyet, én pedig pislantottam egyet, s ahogy a szempilláim felnyíltak egy furcsa, hűvös érzés járta át testemet, majd azonnal utána úgy éreztem, mintha minden szőrszál felállna rajtam, majd a végtagjaimon elektromosságot éreztem végigcikázni.

Mire ez a furcsa érzés elmúlt, és már az apró tűszúrásokat sem éreztem, a két egymást figyelő természetfölötti lény ott volt egymással szemben, egyetlen pislantás nélkül bámulva egymásra, merev, időbefagyott szobrokká alakulva.

Néhány percig figyeltem őket, amíg meg nem bizonyosodtam affelől, hogy a baba nem rúg már többet, és ők sem mozdulnak.

Fagyos borzongás járta át testem, ahogy kiléptem a kastélyból. A fehér kanca időbe fagyva legelt az udvar azon füves pontján, ahol annó még az első ott létemkor szitát csináltam a ruháimból.

Odamentem hozzá, és elővigyázatosságból amilyen távolról csak tudtam, úgy értem az oldalához.

Szerencsémre óvatosan jártam el, ugyanis szegény párát úgy megijesztette, hogy olyan hirtelen feltüntem mellette, hogy rúgott egyet két hátsólábával, aztán meg ágaskodott egyet, majd elfutott.

Hangomra azért elég gyorsan észhez kapott, és egy fél kör után az udvar körül, visszajött hozzám.

Bocsánatkérően a kezemhez nyomta a pofáját, majd megállt előttem, telivéri büszkeséggel, várva, hogy felüljek a hátára.

Felülve rá amilyen gyorsan csak tudtam, no meg amilyen sebesség mellett meg tudtam tartani rajta az egyensúlyom, visszaügettünk a barlanghoz. Most egyáltalán nem lustálkodott, mint a Tűzmalomhoz menet. Mint a szélvész, úgy szedte a lábait.

Mindez a barlangba való beérésünkig tartott. Akkor megint belébújt a kisördög, és ugyanolyan kínszenvedéssel tudtam csak irányítani, mint jöttünkkor, pedig igazán... még a víz csobogása sem hallatszott, még a távolból sem...

A kijárathoz érve valamelyest megnyugodott. Akkor meg már egyenesen fellélegzett, legalább is a prüszköléséből azt lehetett leszűrni, amikor megnyílt előttünk a kapu.

Sokkal magabiztosabban indult, mondhatni egy rúgásra, de alighogy kitette a lábát, a füleit hátravetette, és hátranézett, vissza a barlang sötétjébe.

Leszidtam, miközben már szinte teljesen elzsibbadt kezeimmel próbáltam visszahúzni a fejét a helyes irányba.

Vesztemre egyszer sem néztem fel a ló fülei közül, ami majdnem a vesztéhez vezetett... Történt ugyanis, hogy az udvar csendjét egyszercsak valami nagyon hangos trappolás megzavarta, s mire felnéztem, már csak azt éreztem, amint valaki a hátamhoz ugrik, és az enyémnél jóval határozottabb mozdulatokkal visszatereli a lovat a barlangba. A kapu pontosan akkor csukódott be, amikor odanéztem. A nehéz, mágikus erővel bíró kőszerkezet megállíthatatlanul húzódott be, ám valami mégis megállította... Valami, ami igen hangosan nyekkent egyet, ahogy a kőajtó szélsebesen nekicsapódott. Az éjfekete ló orrából vér lövellt ki, majd a lökés erejétől teste megemelkedett kicsit, amit követően teljes súlyával a földre zuhant, és csak feküdt ott, nyitott szemekkel, a kapu résébe szorulva. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Archívum

Naptár
<< Január >>
<< 2020 >>
Ke Sze Csü Szo Va
    1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31    

Statisztika

Online: 1
Összes: 119875
Hónap: 1271
Nap: 53