Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fejezet 70

2014.07.09

 70. Az őrület vége

 

Az előző fejezetben arról meséltem, milyen őrült gyorsasággal zajlott le a Főkastélyban töltött utolsó estém. Egyik váratlan esemény jött a másik után, hol az agyam űzött durva tréfát velem, hol a valóság. Úgy dobáltak jobbra-balra, hogy a végén már azt sem tudtam fiú vagyok-é, vagy leány...

Én már akkor tényleg nem tudtam, mi van velem, amikor szembe kerültem a fekete szárnyú gnóm-ördöggel, azzal ami a félig ember, félig kobold Locifán pártján áll, és ami eredetileg Origo, valódi nevén, Farkas, szolgálatában állt.

Őkegyelmével már elég rég nem találkoztam, de valahogy akkor sem igazán vonzott a társasága. Így volt ezzel gazdatestem is, akit abban az idegállapotban, amiben voltam, nem sikerült beazonosítsak.

Épp a mondata legvégére „érkeztem”, de úgy tünt, bejelenteni szeretett volna valakit, csakhogy ez a valaki meg se várta, hogy a gnóm-ördög elmondja, amit akar, ahelyett maga előtt berúgta a szobába Locifánt, majd ő is belépett.

A koboldok királya volt, aki a harcsa bajszos öreget olyan durván eltessékelte az útjából.

Dühösnek tünt, amit nem csodálok, és mellé még a sebei is határozottan rosszabbul festettek.

Őt viszont ez nem izgatta. Egyből a gazdatestem elé igyekezett, akit, miután megállt előtte, egyszerűen arcon köpött.

 

- Á... – törölte le gazdatestem a nyálat az arcáról, aki mint kiderült, nem más volt mint az a rejtélyes alak, akinek már többször is a bőrébe kerültem. – Tehát ilyen egy szent lélek köpete...

- Viccelődsz velem, te szarházi?! – üvöltött az ausztrál.

- Te nem gondoltad komolyan, amikor ide jöttél... Ha ide csődíted az ördögöket, annak nem lesz jó vége.

- A birodalmam a pusztulás határán áll, és mindezért Ti vagytok a hibásak! Ha meg azok a gyilkosok azt a mozgó szobrot lerázzák, akkor nem bánom, ha arany tálcán adom át a fejeteket, a sajátommal együtt!

- Mozgó szobor? Most miről beszélsz?

- Kihúztam a földből, a lekaszabolt koboldok holtteste alól, és nem tudom miképp, de magától életre kelt, pedig úgy tudtam, hogy a lelkem elmaradhatatlan kelléke az életre hívásához!

- Az Arkangyal feléledt? Ez azt jelenti, hogy Arcannak igaza volt... Tényleg van benne mindkettőből egy...

- Hé, akkor ezt most úgy magyarázd el, hogy a koboldkirály is megértse!

- Nyugalom, faszi! – szólt közbe a fekete szárnyú gnóm-ördög. – Ha továbbra is így ordítassz, még a végén felébreszted Szundit, és én nem szeretném, hogy Toppofalerakat legyen belőle! Amúgy is, miért kellett az én jó öreg cimborámat így megrúgni? Nézd, elájult, pedig ez a vén trotty túlélte annó az anyaszült meztelen  Mihael haragját is! Hidd el nekem, ha megtudná, hogy megölted a célpontját, kihoznád a migrénjét! Én annó csak Eper Jankót láttam epermentesen az eperszezonban, de bőven elég volt! Nem vagyok kíváncsi egy ivarérett hím egyed tombolására!

- Na, most hogy megkaptad a kellő időt a gondolkodásra – nézett gazdatestem felé a koboldkirály –, akár elmondhatnád, hogy mi keltette életre Gábriel arkangyalt?

- Gabriel, figyelj, mindegy miként kelt életre, a lényeg, hogy megmentett.

- Nem, Ő nem segített! Egyből rárontott Mihaelre. Nekem kellett kiszabadulnom a fogvatartóim kezei közül!

 

Gazdatestem már készült a válaszra, azonban egy ajtónyílás belé folytotta a szót. A sísapkás démon lépett be. Amint meglátta, hogy mennyi mindenki van bent, szólt a gazdatestemnek, akit Mikának nevezett, hogy szeretne vele váltani néhány szót, de szigorúan négyszemközt.

 

- Hagyd, Arcan – legyintett a gazdatestem. – Barátok között vagyunk.

- Az ott, a gépekre kötve viszont nem barát! – fejével a szoba széle felé bökött, s mikor gazdatestem odafordult, Topust pillantotta meg egy kanapén fekve. Egy létfenntartó készülékhez volt hozzákötve, pofiján egy oxigénmaszkkal. Nem volt eszméleténél, de látszott rajta, hogy nem esett bántódása. Ha nem abban a helyzetben lett volna, amiben, talán még azt is hihettem volna, hogy jó kezekben volt.

- Barát, nem barát – vonta meg a vállát a koboldkirály –, ha tényleg hallotta, ami ebben a szobában zajlott, akkor már úgyis mindegy. Engem viszont többé nem zártok ki a tárgyalásokból. Egyikőtöknek sem lettek akkora veszteségei, mint amekkora nekem!

- Hallottam hírét az energiaburoknak. Igen sajnálatos, de ügyelj a népedre, mivel az a gázrengeteg mindent megfertőz, ami a határain belül esik, kezdve az ivóvízzel!

- Ó, köszönöm, Arcan, de az a gennyláda Mihael már közölte ezt, egy teljes falu kiírtott lakosságán pöffeszkedve... Mondván, hogy mindannyian megfertőződtek...

- Gabriel – szólalt meg gazdatestem –, ez valóban szomorú fejlemény. Fogadd őszinte részvétem.

- Ahogy az enyémet is – mondta Arcan –, azonban ne értsd félre, amit mondani fogok, de az ördög helyében én is hasonlóan cselekedtem volna. Biztos volt a fertőzésveszély, nem volt más választása.

- Kutya kutyát nem harap... – húzta el a száját a koboldkirály. – Én is védeném a fajtádat, ha a helyedben lennék...

- Koboldok királya – szólalt meg a fekete szárnyú gnóm-ördög –, talán jobb lenne, ha egy kicsit lehiggadnál. Én sem repestem a boldogságtól, amikor az a halandó lány a fejünkre hozta Locifán komám nagy rajongóját, de haraptam le volna a fejét?

- Te csak ne hasonlítsd a helyzetedet, az Enyémhez! Nem a te alattvalóidat gyilkolássza egy elmebeteg pokolfajzat.

- Nincs annak az agyával semmi gond! – vágta rá Mika. – Az lenne a beteges, ha virágot szedne a réten!

- Most már bánom, hogy nem szóltam  egy szót sem Mikae...

 

Az egykori ausztrál egyetemista nem tudta végigmondani, amit szeretett volna, ugyanis Arcan nem bírta tovább hallgatni, és egy ütéssel földre küldte szerencsétlen királyt.

Gazdatestem ölbe tette kezét, a gnóm-ördög meg kuncogott egyet, míg a sísapkás démon ellépett az ájult mellől, majd megköszörülte a torkát, azután szembe fordult gazdatestemmel, és így szólt:

 

- Ha valakinek még hiányzik a királyunk pityergése, várja meg amíg magához tér, Nekem viszont halaszthatatlan a mondanivalóm. Egyenest a Bűnhődés Földjéről jöttem! A millenniumok óta lekapcsolt szintek nem több, mint két órája rejtélyes módon üzembe kapcsoltak. A láva és tűztöbbletre nem voltak felkészülve, így megrongálódott az új szárny. Nyolcvanhét másodpercig volt működésben a teljes felszereltség, de a kár így is tetemes. Ezek a források bizonyítottan a Lángok Templomához köthetőek.

- Ezek voltak az elzárt régiók? – kérdezte gazdatestem.

- Amiket a nemesi család már nem tudott fenntartatni semmi áron – felelte Arcan.

- Majdnem másfél perc... – jegyezte meg a fekete szárnyú gnóm-ördög.

- Nem tetszik ez nekem!

 

Mika tette ezt az utolsó megjegyezést. Felállt helyéről, de onnan már nem nagyon emlékszem, mi történhetett.

Az emlékeim abból az időből nagyon zavarosak. Azt se tudom, mikor kerültem vissza a saját testembe, csak a látvány égett jóformán bele az agyamba, amint belököm a kandallóba a nyakéket, ami szinte egyből kirobbant a tűzből, kisebb lyukat hagyva a falban.

Kis idő múltán feltünt Tirehn, akinek teljesen elborult az agya, mivel látta a teljes műveletet. Megindult felém, és már emelte a kezét egy pofonra, Orange viszont megelőzte, és leteperte a földre. A világ már addig is keringett velem. A feljebb leírt beszélgetést sem igazán tartottam számon, csak arra tudtam gondolni, hogy Lanka meghalt, és  mindez az én hibám.

A napok óta tartó önsanyargatás, amit magammal műveltem, hogy hitelesebbnek tűnjön az otthoniaknak szánt mesém, megtette a hatását, teljesen elvesztettem a kapcsolatot a külvilággal.

Nem izgatott a testőröm és az idomár harca, közéjük dobtam a gyűrűt, majd kimentem. Nem is figyeltem, hova, csak vitt a két lábam, amerre az ösvény vezetett. Talán követtek, talán nem, csak a zuhogó eső, ami megmaradt abból a sétából, no meg a sötét, amibe jó volt beleveszni. Talán egy gyökér lehetett, amiben megbotlodtam, mindenesetre valamiben hasra estem. S mikor földre kerültem, nem volt többé kedvem felkelni onnan. Valahogy mégis egy fa törzsének sikerült dőlnöm, és csak gubbasztottam ott, ki tudja meddig. Ezek után már csak néhány emlékkocka maradt abból az éjszakából. Egy ismeretlen férfi arca, pár másik ember, két vagy három sátor, egy sárga mentőhelikopter, majd teljes filmszakadás...

A kórházban tértem magamhoz, ideiglenes amnéziával. Az utolsó, amire emlékeztem az a Piros úrral és Weight parancsnokkal és családjával elköltött vacsora volt, de még Kokó valódi azonossága sem rémlett tisztán.

Meg is lepődtem, hogy mit keresek a fehér falak között, infúzióra kötve, de hiába törtem a fejem, a gondolataim nem voltak valami tiszták.

Amint kicsit tisztult a fejem, és körülnéztem, megpillantottam az ágyam szélének dőlve egy ismerős fejet, egy még ismerősebb köntössel, csak épp a kettő kicsit furán festett ott, együtt. Sasha raszta frizurájára ismertem, apám kockás fürdőkabátjával a hátán.

Mocorgásomra felemelte a fejét, majd mikor meglátta, hogy őt nézem, örömében felkiáltott, mire a nagy hangoskodásra belépett Nelly nővér, akit a méretei miatt Loch Nellyként emlegettek, és két bivalyerős karjával visszapenderítette Sergiut a saját betegágyába, ami az enyémtől jobbra a harmadik ágy volt, és ahova Sasha barátom egyáltalán nem akart visszafeküdni. Ahelyett kapta a mobilját, bár Nelly nővér mutató ujjának nem mert ellent mondani, így az ágyán ülve nézte végig, ahogy bejön egy orvos, majd a záródó ajtót belökik lábbal, és besántikál rajta Dr. House, aki valójában se nem doktor se nem House nem volt, hanem Jacob Travis Long nyugalmazott őrmester.

A megtermett, széles vállú ember, aki nevezetesen az apám volt, sétabotjára támaszkodva sántikált beljebb, s kikerekedő szemekkel bámult rám. Az elmaradhatatlan szigor most is ott volt a szemében, a gúnyos megjegyzéseit azonban otthon hagyta. Nem engedett érzelmeket az arcára, de az, hogy ott volt, többről árulkodott, mint amit valaha is szavakba öntött volna.

Nelly nővért azonban nem érdekelte, hogy ki és mi a három lábú úriember, úgy kipakolta apámat a kórteremből, mint a sicc. Az orvos ezek után megvizsgált, és megállapította, hogy a kiszáradás veszélye, amivel behoztak, elmúlt, valamint még elrendelt pár fontos vizsgálatot, amik után majd felállítja a legfrisebb diagnózist, de a doki szerint valószínűleg másnapra már kiengednek.

Az ötágyas kórteremben, ahol feküdtem egyébként mellettem csak Sasha volt, bár akkor még nem emlékeztem arra, hogy miért kerülhetett oda, mindenesetre később, amikor bevillantak sorra az emlékek, igencsak fellélegeztem, tudván, hogy Sasha jól van.

Őt egyébként Nelly nővér két órán belül kilakoltatta mellőlem. Ebben a két órában viszont annyi csokor virágot kaptam, hogy a végén már nem fért az éjjeliszekrényre, de még köré sem. Az orvosi vizit után beengedték a családomat, de csak őket. Anyám kisírt szemekkel ölelt magához, s el sem engedett hosszú perceken keresztül.

Az öcsém nem érzékenyült el ennyire, de Tracy sem. A kisasszony arcán látszott, hogy örül az ikertestvére előkerülésének, de a fáradtság és a kialvatlanság még jobban megfigyelhető volt rajta. Öcsém felajánlotta neki, hogy dőljön le az egyik kórtermi ágyba, de Nelly nővér mormogására sem lett volna szükség, ismertem Lotrát, Ő jól csak a saját kis kuckójában, a lakókocsiban tudott pihenni.

A találkozás öröme után jött a fekete leves, avagy a rendőrség, abból is a Prada Towni fajta surmó kopó, McRidge felügyelő.

Teddy maci húsvér megfelelője teljes beszámolót várt az elmúlt napok eseményeiből, és sehogy sem akarta megérteni, hogy a sors jóvoltából nem emlékszek valóban semmire. Végül a kezelő orvosomnak kellett a felügyelőt kitessékelnie, de ahogy láttam még a vizsgálatok pontos eredményei sem győzték meg a kollégát az amnéziámról.

A látogatási idő letelte után végre elcsendesedett egy kicsit a szobám, leszámítva Nelly nővér csoszogását, dehát ő a munkáját végezte.

Estig elaludtam, amiután viszont felébredtem, már nem bírtam tovább az ágyban maradni. Az ablakhoz mentem, kinéztem az utcalámpáktól megvilágított járdára, de járókelőket már alig lehetett látni, mivel a kórház az utca végén volt található, ami után már csak legelők voltak.

Miközben ott álltam, furcsa, bizsergető érzés szaladt át a hátamon, olyan mintha állna valaki a hátamnál. Hátrafordultam, mire Mihaelt látom magam mögött. Ölbetett kézzel állt, és nézett rám.

 

- Megijesztettél... – mondtam.

- A Nagy Doktorral kicsit elszaladt a ló, amikor visszaküldött a Földre, de ha jól emlékszem, nekünk van még egy lezáratlan ügyünk.

- Nagy Doktor? – néztem rá, hisz nem értettem semmit a szavából. – Vissza a Földre? Mégis hol voltam ezidáig? És ki ez a bizonyos Nagy Doktor?

- Amnézia?

- Remélem, nem végleges.

- Sajnos az agyad gerjesztette amnéziát nem tudom megszüntetni, ahhoz bele kellene lássak a fejedbe, de mint tudjuk, az nem megy. Az emlékeid minden valószínűség szerint idővel visszatérnek. Addig viszont legelőször most pihenned kell. Ha a szüleid elmentek, örülnék, ha eljönnél a Tűzmalomba.

- Várj! – nyúltam a keze után. – Nem mehetsz el csak így, egyetlen szó nélkül. Válaszokat akarok!

- A válaszok a fejedben vannak!

- Akkor legalább arra válaszolj, hogy miért vetted el tőlem a gyűrűt?

- Ne engem okolj, te lökted el!

- Tessék?!

- Jól hallottad. Te tudod, hova dobtad, ha meg akarod találni, emlékezz!

 

Ahogy tőle azt már megszoktam, megint egyetlen kielégítőnek mondható válasz nélkül hagyott magamra. Dehát ez már tőle megszokottnak számított.

Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy milyen kellemetlen napok elé néztem. Az emlékeim nagyjából még olyan másfél hétig nem jöttek vissza.

Az alatt az idő alatt még két teljes napig „élveztem” a családom féltő gondoskodását. Hiába mondtam anyának, hogy jól vagyok, ő olyannyira féltett, hogy el sem mozdult mellőlem. A végén már kínosan éreztem magam, de csak nehezen sikerült meggyőzzem a testvéreimet arról, hogy segítsenek rábeszélni a szüleimet a távozásra. Anyám még maradt volna szerintem egy hónapot is, de Timnek végül csak sikerült beszélnie a fejével, Tracy pedig vállalta, hogy felügyel a lábadozásom alatt. Holott nem is volt ilyesmiről szó, a Főkastélyban teljesen felgyógyultam, és bár én erről akkor nem tudtam, az orvos azért megnyugtatott, hogy helyes táplálkozás mellett néhány nap alatt teljesen rendbejövök.

Ezt mondta a memóriámra is, és mit ne mondjak, kicsit hosszúra nyúlott a várakozási idő, csak épp arra nem számítottam, hogy ez az esemény pont szilveszter éjjelén fog bekövetkezni.

Emlékszem, ott ültem a rendőrségen, a karácsonyfa alatt, és míg mások jó hangulatban partiztak, én az emlékek súlya alatt őrlődtem.

Meglehet, jobban örültem volna, ha az amnézia kitart új évig, akkor legalább úgy élvezhettem volna az óév búcsúztatót, mint a karácsonyt, de sajnos ez a luxus nem adatott meg nekem.

A kellemetlenebb az volt, hogy egy valaki vette észre, hogy a fa alatt gubbasztok, ez a valaki pedig Anger volt. Ő aztán értette a módját az emberi elme összekuszálásának. Úgy volt, hogy huszonnyolcadikán visszautazott az Államokba, de azért harmincegyedikén megjelent, és mindenki úgy fogadta, mintha el sem ment volna. Persze másnap Tracy már nem emlékezett rá, hogy ott lett volna, csak az tünt fel neki, hogy egyetlen fotó vagy videó sem készült a buliról, ami hát kicsit furcsának hatott.

De térjek vissza a lényegre, mint említettem, Anger volt, aki beült mellém. Talán kiolvasta a hangulatomból, mozdulataimból, mindenesetre nem köntörfalazott, egyből rátért a lényegre.

 

- Mikor múlt el az amnéziád? – kérdezte.

- Úgy nagyjából tíz perce – feleltem.

- Ne hagyd, hogy a rossz kedv tönkretegye a hangulatod.

- Könnyű azt mondani, mikor most jutott eszembe, hogy a hibámból meghalt két személy.

- Ne hibáztasd magad! Nem te voltál, aki átjárót nyitott a közvetlen közeledben, amin keresztül az a majomivadék a színem elé került. A hibás megkapta méltó büntetését, és még csak nem is kellett végighallgatnom a pártfogója védőbeszédét sem, intézkedett a sors.

- Tehát Lanka tényleg...

- Nem értem, miért kötődtél annyira hozzá, hisz az árnyékod volt, akárhányszor használtad az erőd.

- És ez az árnyék mentett meg az Arkangyaltól is. És mit mondok majd Topusnak? Hisz a testvére is odaveszett.

- Quera él. Az Arkangyalok nem ölnek, csak ha nincs más választásuk.

- Akkor mit akart tőle? Miért vette üldözőbe?

- Az Arkangyaloknak van egy tulajdonsága... Megérzik az úgynevezett „kísérőlelkeket”.

- Tehát így nevezik a telekinézis során más testbe átkerült lelkeket?

- Természetes helyzetben a kísérőlélek egy test nélküli lélek. Gyakran, ha ikerterhességnél az egyik embrió életképtelenné válik, a lelke a testvére kísérőlelkévé válik. De volt olyanra is példa, hogy a nagyszülő pontosan az unoka világrajöttekor végezte be földi életét, de olyannyira szerette volna látni felcseperedni, hogy a lelke az újszülött mellett maradt. Sok más eset is létezik, a lényeg az, hogy az Arkangyalok az ilyen lelkeket képesek magukhoz hívni. Belőlük táplálkoznak, amíg a föld felszínén járnak, s ha a küldetésüknek vége, a lélek örök megnyugvásban részesül.

- De... De akkor kinek a lelke hívta életre az Arkangyalt? Láttam, mire készült a koboldkirály, de végül mégsem áldozta fel magát, az Arkangyal viszont feléledt. Biztos nem Quera volt, és nem is Lanka, aki glóriát formált az angyal feje fölött.

- Így van. Egyikük sem volt... Akkor, abban a helyzetben, az Arkangyal rád vadászott.

- Tessék?

- Ne nézz már így! A nyakék a ludas az egészben. Úgymond kísérőlelkeket tartalmaz.

- Úgymond? Beszélnél kicsit világosabban?

- Teljesen világosan beszélek. De most tényleg jobb lenne, ha hagynánk ezt a témát. Élvezd a pillanatot, és ne búslakodj tovább ez alatt a halálra díszített fenyőtetem alatt.

- Te és az egyértelműség...

 

Válasz helyett a fejembe nyomott egy party sapkát. A papírsipka az ölembe hullott, s mire lelegyeztem a combomról, Anger elment. Belegondoltam abba, amit mondott, és rájöttem, hogy nem is tévedett... Teljes mértékben igaza volt, nem érte meg azt az estét elrontani olyan dolgokkal, amiken már úgysem tudok változtatni.

Dacára minden pozitív gondolatnak, képtelen voltam teljes mértékben a szórakozásra koncentrálni. Azok után már valahogy másként láttam mindent. Nem volt többé kedvem a mulatozáshoz. Pedig még Anger is megpróbált a kedvemben járni. Columbo hadnagy nagypapás táncát nem lehetett száraz szemmel végignézni, engem viszont akkor inkább dühített a látványa, mintsem mulattatott volna.

A munkatársakat és családjaikat viszont annál jobb hangulatra derítette. Nehezen tudtam elviselni a látványt, ezért inkább, meg hogy a végén nehogy akaratlanul megsértsek valakit, fogtam magam, és kimentem a szabadba.

Az utca a kései órák ellenére is hangos volt. Már javában készültek a szilveszteri tüzijátékra, és a közeli hotel éttermében is szilveszteri összejövetel folyt. Szóval tagadhatatlanul zajlott az élet. Én pedig egyáltalán nem sajnáltam volna, ha egy nappal térek újra teljes mértékben az öntudatomra.

Miközben ott búslakodtam magamnak, egyszercsak felkapaszkodott a lépcső melletti korlátra egy maki majom, eper formájú cumival a szájában. Eleve oda se figyeltem volna rá, ha nem csámcsogott volna olyan jó ízűen azon a cumin...

 

- Hogy a fene... – jött ki belőlem. – Na, már csak Te hiányoztál...

Kokó nem felelt. Cuppogva megforgatta szájában a cumit, majd elém ugrott, és a kezembe nyomott egy darab papír lapot, ami után zerge módjára szökdécselve visszaigyekezett az őrsre.

Utána akartam menni, de előtte még megnéztem, mit tartalmaz a cédula: „A fákylák fényében találkozzunk holnap, a delelőre hágó napsütésben. M.L.”.

Az üzenet tartalma egy órával azelőtt még komoly talány lett volna számomra, akkor viszont már értettem, mire céloz a majom. Később már hiába kerestem a majomuraságot, többen is modnták, hogy látták, de senki sem tudta, hogy pontosan merre lehet, én pedig hiába kerestem, nem akadtam nyomára.

Így ért véget az év, mely annyi meglepetést tartogatott: kezdve a Dartonville-be szóló kihelyezésemmel, folytatva egy megkövesedett lény feléledésével, és bevégezve több erővel, amit egy rejtélyes lánglélektől kaptam örökbe. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Archívum

Naptár
<< Augusztus >>
<< 2020 >>
Ke Sze Csü Szo Va
          1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31            

Statisztika

Online: 6
Összes: 146974
Hónap: 9323
Nap: 337