Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fejezet 43

2013.06.12

43. A megfélemlített


 

Köd borult a városra, mellé az esőcseppek igencsak csúszóssá tették az úttestet, de a kíváncsiság egyre csak hajtott előre. A házak absztrakt formákban suhantak el mellettem, az égi áldás pedig egyre csak áztatta az aszfaltot.

A kórházba beérve, a recepción információt kértem Weight parancsnok apósa állapota felől. A kék köpenyt viselő, barna hajú, igencsak törékeny teremtés néhány másodpercnyi pötyögtetés után közölte, hogy a keresett személyt még a műtik. Ezt követően gyorsan azt is közölte, hogy a hozzátartozói a folyosó végén lévő váróteremben várják az operáció végét. Nem tudtam, miért hisz a rokonának, de ha már ilyen közlékeny volt, hát kinyögtem egy köszönömöt, és már szaladtam is az említett terembe.

A plafon közepén, egy magában árválkodó neoncső meglepően jól bevilágította a termet, de ez a dolog volt az utolsó, amire odafigyeltem abban a pillanatban. Az arcok között a húgomét kerestem, akit hamar meg is találtam. A falnak dőlve állt, lehajtott fejjel. Fáradtnak tűnt, és valahogy szokatlan látványt nyújtott a határozatlanságával. Mellette ott guggolt Sasha is, ő a mobiljával volt elfoglalva. Tracy másik oldalán az a fiú ácsorgott, akit ők ketten mentettek meg az úgymond „barátaitól”.

Odaléptem a húgom elé, közben a legelső gondolat, ami átment az agyamon, egyből el is hagyta a számat.


 

- Tracy, igaz, hogy téged ért eredetileg támadás?!


 

Lotra erre felnézett, majd valami olyasmit tett, amire egyáltalán nem voltam felkészülve... zokogva a nyakamba borult.


 

- Ha téged talál az őrsön, biztos megölt volna... – mondta, könnyekbe lábadt szemekkel, mégis tisztán érthetően.

- Mégis ki tette ezt a szegény öregemberrel? – kérdeztem.

- Towerfield – felelt Sasha.

- A mocsokja – magyarázta Tracy – egyszerűen csak feltűnt a parkolóban, azt se nézte, hogy milyen a haja színe, annak aki háttal áll neki, rám fogott egy fegyvert, és ha Sasha nem veti rám magát, biztos agyonlő. Egy egész tárat eresztett felém. Ha nincs Weight apósa szerintem mind a hármunkat kilyukasztotta volna. Az igaz, hogy megtorpant egy pillanatra, de mi másért cserélte volna ki a tárat a fegyveréből?

- Örülj neki, Jack, hogy nem voltál a közelben, annak a pszichopatanák nem volt könyörület a szemében. Szerintem puszta kézzel is neked ment volna, még azután is, hogy bokron lőtte az öregembert

- Gyomron, Sasha, gyomron!


 

Tracy hisztérikus ordítása bejárta az egész termet. Sokan felénk fordították a fejüket, szigorú és egyben szúrós pillantásokkal korholva le szegény lányt. A tömegből egy férfihang kiszólt, hogy talán mégis jobb lett volna, ha a húgom elfogadja a felajánlott nyugtatót. Tracy olyannyira maga alatt volt, hogy meg sem hallotta a talán nem is olyan rossz májú megjegyzést.

A figyelem középpontja hirtelen egy, az ajtó előtt elsuhanó fehér köpenyre terelődött át. A doktor véres kezében ott volt a kék maszkja, látszott, hogy nem rég jött ki a műtőből. Columbino felesége, amint észrevette, elvált anyja társaságától, meg sem állva a megizzadt férfiig. Az apja állapota felől érdeklődött. Valahogy rossz előérzetem támadt, hisz egyikünk sem látta, hogy kitolták volna az öreget a műtőből. A doktor mindenek előtt mély levegőt vett, s csak azután szólalt meg. Elmondta, hogy milyen sebesülésekkel hozták be, közölte a pontos diagnózist, majd a végére hagyta a lényeget, állítása szerint, a beteg állapota, a korára figyelemmel léve instabil, de azért túl van az életveszélyen.

Mondhatom, jobb hírt nem is kaphattunk volna, főleg, hogy bár azután tudtam meg, de az öreg túlesett előtte egy hirtelen szívleálláson. A dokik szerint nem volt infarktus, csupán a kor velejárója, ebben a rohanó világban.

A váróterem szép lassan kiürült. Én még viszont maradtam, főleg a húgom állapota miatt. Kevésszer láttam ilyen zaklatott állapotban, de semmilyen nyugtatószerrel nem akart hallani. A végére még a parancsnokunk is betoppant, aki azért volt ilyen sokáig távol, mert személyesen tette hűvösre Towerfieldet. Nem akarta, hogy egy véletlen elírás miatt még a végén megússza az apósa elleni támadást.

Igencsak meglepődött, amikor meglátott, hisz ő még úgy tudta, hogy a szülővárosomban töltöm a pihenőmet. Nem váltottunk túl sok szót, neki is sietős, no, meg rám is hárult még egy kis munka.

A fiúról volt szó, aki hosszú órákon át ott volt mellettünk, az a srác, akinek a bőrében elsőkézből megtapasztalhattam a fulladást. Szegény, annyira félt még akkor is, hogy moccanni sem mert Sasha mellől. Ha már Fraia előtt majdhogynem lebuktam az erőmet illetően, a kórházban már jóval óvatosabban kezdtem puhatolózni a fiú után. Szerencsére Sashának az agyán át sem ment, hogy talán ismerem valahonnan a fiút.

Miután végighallgattam a hivatalos történetét, felajánlottam, hogy hazaviszem. Azt azért bevallom, nem értettem elsőre, hogy miként lehet, hogy még mindig ott van, miért nem jött érte senki?

Ezt a gondolatomat jóval később osztottam meg vele, miután már négyszemközt voltunk a kocsiban. Előtte azonban más dolgom akadt. Elkértem a húgom noteszét, mondván, hogy szeretnék meggyőződni affelől, hogy mindent törvényesen végigvitt-e, valójában viszont az egyetlen elfogott támadó pontos címe érdekelt. Alig kellett pár másodperc, és már meg is jegyeztem a külvárosi címet. Azután intettem a fiúnak, majd elhagytuk a várótermet.

Úton, a fiú lakcíme felé, mint ahogy azt már feljebb említettem, megkérdeztem tőle, hogy miért nem jött utána egyik szüleje sem. A srác lehajtott fejjel felelt: az apja három éves korában meghalt, míg az anyja három váltásban dolgozik az egyik gyárban, de a munkáltató nem ismeri a nyolc óra munkaidő fogalmát. Az anyukája értesült a fiú elleni támadásról, de nem tudott elszabadulni, hogy hazavigye a gyerekét. A fiú nem is kérte, sőt Tracy-től sem akarta elfogadni a fuvart, de az olyan makacsul érvelt, hogy utána már a - mint megtudta -, rokonának, avagy nekem, már nem mert ellent mondani.

Valóban nyámnyila fiú volt, de megvolt rá a maga oka, ha jobban odafigyelt a hátterére az ember.

Akárhogy és akármint, valamiért felüdülést éreztem, amikor a fiú a kivilágítatlan ház felé mutatott, miszerint az az otthona.

Az aprócska kertesház jól illett a külváros csendes környezetébe. Már majdnem a ház előtt, a szomszédságban valami hihetetlenre lettem figyelmes, a szomszéd ház előtt egy családi autó állt. A férj épp az utolsó szatyrot emelte be a csomagtartóba, a feleség a kaput zárta, az egy szál, tinédzserkorú poronty meg az apját sürgette, hogy menjenek már.

Ez a fiatalember éppenséggel pontosan az volt, akit Sergiu sikerült nyakoncsípjen.

Mellettem a fiú majdhogynem belesüppedt az anyósűlésbe, miközben a jobb kezével próbálta eltakarni az arcát. Mindkét fiatal feszültnek tűnt, egyik sürgette a szüleit, hogy menjenek már, a másik meg teljesen beleizzadt a félelembe.

Rövid töprengés után úgy döntöttem, hogy nem hozom kellemetlen helyzetbe a fiút, inkább lassan továbbhajtottam. A srác megnyugvóan sóhajtott egyet.


 

- Köszönöm, rendőrnő – szólalt meg, a hangja közben alig hallatszott. – Ha most megállt volna, soha nem mosom le magamról, hogy a rendőrség hozott haza.

- Az rossz dolog?

- Bűnözőket szoktak zsaruk kocsival háziőrizetbe vinni. A szomszéd haverok legalábbis biztos azt híresztelnék rólam...

- Miért mondanának ilyet, rólad? Talán kicsapongó életet élsz? Vagy talán nem mondtál el mindent a húgomnak az esettel kapcsolatban?

- Maga nem olyan idős, csak emlékszik, hogy milyen volt, amikor még korombeli volt.

- A korodban marha sok amerikai akciófilmet néztem, abban mindig a jó útra tért bűnözők voltak a zsaruk. A való életben viszont príusszal rendelkezőket nem vesznek fel rendőrakadémiára, és ha akarsz, te az érettségi után bátran beiratkozhatsz egybe. Nincs mitől tarts a rendőrségtől, én itt vagyok, ha akarod, szívesen meghallgatlak.

- Ott jön az anyám. Kösz a fuvart, jó éjt!


 

Jóformán kiugrott a kocsiból, majd szapora léptekkel a ház felé indult. Ki sem nyitotta a kaput, egyszerűen átugrott a rövid kerítésen, amiután már nem láttam. Előrefordítván a fejemet, a kocsi elé ért a nő, akit a fiú az anyjának mondott. Az alacsony, erős testalkatú, elég ápolatlan nő rövid időre az arcomba nézett, de hamar elkapta a fejét. A visszapillantó tükörből követtem az útját. A ház előtt megállt, majd egy rövidke keresés után elővette a kapu kulcsát a táskája mélyéről.

Összehasonlítva a két fiú családját, ég és föld volt a különbség. Tudtam, nem tehetek ott már semmit, de valahogy mégis mindvégig csak a háromtagú család házát kémleltem, miközben csigatempóban elhaladtam előtte. Nem láttam riasztóra utaló jelet, és akkor eszembe villant egy ötlet. Gyorsan gázt adtam, és elhajtottam az utcából.

Utam a szántóföldön keresztül vitt, igaz, letértem a főútról, és a kivilágítatlan parlagföldön parkoltam le, egy vaskosabb fa árnyékában. Mielőtt kiszálltam volna, a hátsóűlésen kezdtem kutakodni. Találtam egy pár szövetkesztyűt és egy sötét sapkát.

Sasha kötött sapkáját hamar kidekoráltam, a két nagy lyukkal a közepén pont megfelelt a célra. Ezek után már csak annyi volt a dolgom a réten, hogy lezárjam és ott hagyjam a kocsit.

A kertek alatt közelítettem meg a kiválasztott házat. Szerencsére az a terület nem volt, csak egy drótkerítéssel körbevéve, az alatt is könnyen átmásztam, és már bent voltam a veteményes között.

Hamar rájöttem, hogy miért nem volt szüksége a családnak riasztóra... két megtermett keverék farkaskutya ugatva közeledett felém. Nem hazudok, úgy megijedtem, hogy már rohantam volna kifelé, ha nem érzek égetően forró érzést a jobb gyűrűsujjamon. Az egész egy pillanatig tartott, és bár nem látszott belőle semmi, de a kutyák valamiért mégis farkukat behúzva rohantak el a közelemből. A gyűrűre hiába néztem, az egy egyszerű bizsunak tűnt, a ying-yangot idéző kővel a közepén. Végülis jó ötletnek bizonyult, hogy nem húztam le az ujjamról, hanem inkább ráhúztam a kesztyűt, amikor téliesre fogtam az öltözködést azon a késő őszi éjjelen.

A házba Sasha tolvajkulcskészletének segítségvel jutottam be. A hátsóajtón keresztül a szobákig a kamrán és a mosdón keresztül vitt az út. Az illemhely mellett egy nappaliféleség volt, az vezetett át a szülők, és mellette a csemetéjük hálójába.

Az autós poszterekkel teleaggatott, videójáték lerakatot idéző kupleráj eredeti tinédzser-barlang volt. A számítógépasztal melletti bőrűléses irodai széken ott találtam a fiú hátizsákját. Elméletileg iskolatáska szerepe lett volna, de eredeti funkciója helyett csak az uzsonnája maradékát, valami csokiszelet papírját, három üveg energia italt, egy füzetet, egy öngyújtót, egy mp3 lejátszót és egy tábla PC-t találtam. Ezutóbbi olyannyira megtetszett, hogy a kabátom alá rejtettem, nehogy még a végén károsodjon valamelyik áramköre a nagy hidegben...

A házból ott távoztam, ahol bementem. A kutyák bár láttak, kimerészkedni nem mertek a biztonságos kutyaházuk mélyéről.

A kerítésen túlérve a hátsóutca is néptelen volt. Anélkül visszajutottam a kocsihoz, hogy bárkibe is belebotlottam volna.

A város forgalma az éjjeli órákban viszonylag elég gyér volt. A kocsit a fekete masnikkal lengedező szomorúfűztől nem messze lévő parkolóban hagytam, én pedig afelé a sikátor felé indultam, ahol délután a fiút érte a támadás.

A magammal hozott tábla PC-t letettem a porba, az ugyancsak magammal cipelt benzines kanna tartalmát pedig a vashordóba öntöttem, amiután abból kiöntöttem a vizet.

A benzingőz bűzében jó sokáig ültem, mire mozgolódást hallottam. Nem néztem meg, hogy hány óra lehet, de még nem volt hajnalhasadta.

A sötétből valaki egy zseblámpával világítva közeledett. Én a falhoz támasztott lomok alatt jól láttam az illetőt, de ő engem nem vehetett észre, hiába világított felém.

Hamar felismertem, a magát barátnak kikiáltó támadó jött a ketyeréjét felkutatni. Hallottam sutyorogni a benzinszag miatt, de a cifra káromkodássorozatot sehogy sem értettem, amit hallatott, miután ráakadt az elveszettnek hitt kincsére.

Nem értem miért, de nem káromkodott akkorát, amikor lángra lobbant a hordóban az üzemanyag, csak ugrott egyet ijedtében, közben kiejtette kezéből a zseblámpát.


 

- Fú, cseszed – kezdett bele mondanivalójába a srác, amikor meglátott a hordó túloldalán -, megijesztettél, csöves!

- Nem tetszik a sapim? – igazgattam meg az átfazonált sapkát a fejemen. – Lehet, cseszed, hogy lyukas, de ez a te hibád! Most mit mondjak majd a kelet európai cimborámnak, ha kérdi, hogy mi a franc történt a nagyanyjától kapott csernobili atombirka gyapjújából kötött sapijával?

- Mit akarsz, ribanc?

- Miket tanítanak manapság az iskolákban, kisfiam? Jaj, már tisztára úgy beszélek, mint Misha... Na, szóval, te rühes kis pöcsfej, mit szólnál hozzá, ha a pofádat belenyomnám ebbe a lángfürdőbe, tudod úgy, mint ahogy te meg a geci kis cimboráid csináltátok az osztálytársotokkal, vagyis a szomszédoddal.

- Miről beszélsz, te...

- Nyomozó helyettes, te szarházi, és ne merj még egyszer leribancozni, mert vesszek meg, ha nem pirosítom ki a segged az övemmel, csak próbálj továbbra is sértegetni!

- Hát tán nem akarsz megijeszteni, cseszed? Nyomozókám, inkább menjél alukálni, vagy strihelj a sarkon, de engem hagyj békén, vagy feljelentelek!

- Van bőr a pofádon, mondhatom... De azért egy valamit kijelenthetek: jobb lesz, ha holnaptól messziről elkerülöd a szomszédotokban lakó fiút, különben velem gyűlik meg a bajod!


 

Erre a szemtelen nebulónak volt pofája arcon nevetni. Ennyit tehát a rendőrség iránti tiszteletről...

A srác ezt követően odaslattyogott a hordóhoz, és egy méreteset köpött a lángok közé. A köpet nyomtalanul elégett, de abban a percben, hogy a láng alatta ismét a magasba csapott, úgy festett, mintha egy karrá alakult volna, ami kinyúlt a tűzből, majd egy szempillantás alatt megragadta a fiú kabátjának szélét, és a hordó fölé rántotta. Az néhány másodpercet töltött csupán a lángok fölött, de a nadrágja egyből megtelt. Vicc nélkül mondom, a nadrágja teljesen átázott, és az aljából csöpögött a jellegzetes szagú lé.

A váratlan esemény engem is meglepett, hagytam is a fiút, hadd szaladjon, jóformán mindenét hátrahagyva.

Felmerült bennem a gondolat, hogy talán, útközben a második sokat emlegetett képességet, a Tűz Óvását is elsajátítottam. A gyanúm már majdnem beigazolódni látszott, de hamar kiderült, hogy nem én irányítottam a tüzet... a hordóból nem sokára egy tűzlabdaszerűség ugrott ki, majd a szemem láttára hempergőzött egyet a földön. Ahogy oltotta magáról a tüzet, láthatóvá vált az alakja is. Egy gnóm-ördögre ismertem rá, sőt nem is akármilyenre, ennek a példánynak ugyanis hiányzott a fél szárnya!

Orange, az új hivatásán felbuzdulva, kapva kapott az alkalmon, hogy megmutassa nekem, mire képes, ha valakinek a kedvében akar járni.

Bevallom, eleinte meg is feledkeztem arról, hogy immár ő magát a szolgámnak tekinti. Később nehezen sikerült csak meggyőznöm arról, hogy maradjunk a személyi testőr fogalmánál, mert nekem végképp nem kellettek szolgák, aki pedig mellém szegődik, ne érezze magát annak.

Azon az éjjelen annyi gondom, bajom volt már így is, hogy már nem is csodáltam, hogy kávé nélkül sem voltam álmos, vagy egyáltalán fáradt.

A sikátori „tanácsadás” után elküldtem pocakos kis „védőördögömet”, én pedig visszaindultam a szolgálati kocsihoz.

A kórházba mentem, de a húgomat már nem találtam az épületen belül. Kijövet, a portás megállított, mint megtudtam, Sergiu megkérte, hogy adjon át egy üzenetet nekem, miszerint Tracy-t elvitték a főnököm apósáékhoz, Sasha pedig velük tartott, és engem is oda várnak.

Azt legalább már tudtam, hova induljak, épp csak arról nem volt sejtelmem, hogy mi fog még várni azon az őszi éjjelen...

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Archívum

Naptár
<< Július >>
<< 2022 >>
Ke Sze Csü Szo Va
        1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Statisztika

Online: 1
Összes: 327802
Hónap: 4656
Nap: 112