Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fejezet 37

2013.05.03

37. A barlang túloldalán


 

Amíg a szem ellátott a barlang alját víz borította. Mintha egy föld alatti tó lett volna, ami mélyen Dartonville és erdeje alatt húzódik. Ebből azonban a felszínen semmi sem látszott, ugyanis sem Dartonville, se nem egész Nagy Britannia területén nem volt megtalálható ez a barlang. Lényegében nem is az volt, hanem egy titokzatos átjáró, amit egy még titokzatosabb démon hozott létre, hogy azon keresztül járkáljon ide-oda, mint tolvaj a sötétben.

Ez az óriási méreteket öltő barlang-rendszer egy falatnyi része volt annak, ami a szemembe ötlött, ami után kitöröltem a könnyet belőle. De csak és kizárólag háttérképet alkotott, ugyanis Mihael megdöbbent képében mélyülhettem el egy falatnyit.

El tudom képzelni, hogy abban a pillanatban miket gondolhatott rólam. Csak épp arra nem jöhetett rá, hogy milyen keservesen megizzadtam én azért az aprócska kis ketyeréért, amit ő olyan egyszerűen tönkretett. És még csak nem is bánta. Mintha csak egyszerű port törölne le a kezéről, úgy vált meg egykori mobiltelefonom hamvaitól.

Láttam, hogy a nyelvén van egy kérdés, de végül nem tette fel, ahelyett fogta magát, és bárminemű kommentár nélkül visszaszállt a kocsijára. Nálam azonban túlcsordult a pohár. Odaléptem mellé, hogy utána rázúdítsam a haragom. Elmagyaráztam neki fennhangon, hogy mi csalt könnyeket a szemembe, valamint azt is, hogy így végleg elzárt bennünket a külvilágtól. Ő meg válaszol ennyit mondott: „Felszállsz, vagy gyalogolsz?” Ezután gondolom, már felesleges lett volna tovább a további papolás. Leintettem hát, s visszatartva a belsőmet égető szitkokat, felültem a kocsira.

Topus most középre szorult, de nem egyedül, valahogy sikerült Orange-nek is helyet csinálni, igaz, a szárnya az én hátam mögé került.

Mindegy volt már nekem, egyetlen dolog érdekelt csupán, hogy mihamarabb kikerüljek abból a hátborzongató barlangból. Pedig akkor még csak a bejáratnál voltunk.

Nem álltunk ott tétlenül, alighogy elhelyezkedtünk, Mihael jelt adott az indulásra. A tucatnyi gnóm-ördög két részre oszolva védték a kocsit.

A lovak valamiért megbokrosodtak, amint a víz közelébe értek. Még Mihael sem bírt velük, pedig általában tőle akármilyen bánásmódot eltűrtek. Akkor viszont túl csökönyössé vált mindkettő.

Végül két gnóm-ördög gázolt egyedül a vízbe, kideríteni, hogy mitől riadtak meg annyira a lovak. Mihael egyre idegesebben markolta kezében az ostort, látva, hogy két szárnyas szolgájának semmi bántódása. Mindhiába, a lovak csak azért sem voltak hajlandóak megmártózni.

Nem csodálom, engem is kivert a hideg, ha a távolba néztem. Így esett, hogy pontosan én voltam az első, aki meglátta, mi folyik a vízben.

A két gnóm-ördög közül az egyik, amelyik közelebb volt a barlang falához, teljesen váratlanul elmerült. A társa hamar a segítségére sietett, de csak annyit ért el, hogy ő is eltűnt a víz színéről. Néhány gnóm-ördög elindult a segítségükre, de mielőtt esztelenül fejest ugrottak volna ők is, Topus rájuk kiáltott, mire mindannyian a levegőben maradtak. A víz, ahol elsülyedt a két bestia, zavarossá vált s vörössé. Odafent a többiek csak köröztek és köröztek, közben várták a következő parancsot. Mihael hidegvére azonban újfent hatott rendesen.

Percekig jöttek fel a levegőbuborékok a víz alól, miközben a víztükör elsímult. Nyoma sem volt a vízfenéken harcnak, a bizonytalanság pedig egyre elviselhetetlenebbé vált.

Nem bírtam tovább idegekkel, odafordultam Mihaelhez, és feltettem neki azt a kérdést, amit más nem:


 

- Mi folyik odalent?

- Semmi különös... – jött a szokatlan válasz. – Ha akarsz, menj, segíts nekik.

- Ha már a gazdájuktól nem kapnak csak frászt... – feleltem vissza, s már szálltam is lefelé. Pár lépésnél nem jutottam tovább, ugyanis Mihael elém hajtott, utamat elzárva.

- Ne kapkodj! – mordult rám, majd kinyújtotta a kezét felém, amit én készségesen éppenséggel nem, de azért elfogadtam.


 

Arrébb sem kúszott, úgy ahogy volt, felhúzott az ölébe. Kínos egy szituációba kerültem, de még mielőtt egyáltalán megkíséreltem volna elpirulni, egyik kezével átkarolt, a másikkal pedig az elsülyedt gnóm-ördögök felé mutatott.


 

- Ezért mondtam, Jacqueline, hogy ne siess! – mondta, miközben észrevettem a vízen átívelő földnyúlványt, ami híd módjára emelkedett ki a habokból. A két bestia ott feküdt rajta. Épp akkor térdeltek fel, amikor feléjük pillantottam. Nem volt komolyabb bajuk, inkább csak megijedtek, már amennyire ki lehetett venni az ábrázatukból.


 

Apróbb karcolásokat szenvedtek, de attól hamar talpra ugrottak. Morogva fürkészték a vizet, aminek felszíne sejtelmesen tiszta volt. Elméletileg zavarosnak kellett volna maradnia, hisz harc dúlt alatta, no meg az a földsáv is kiemelkedett belőle, erre meg olyan síma és tiszta volt, mint a tükör. Az alja azonban olyan sötét volt, hogy egyáltalán nem lehetett a fenekére látni.


 

- Mi-mi folyik odalent? – kérdeztem bátortalanul, ahogy a kocsi rátért a nyúlványra.

- Ki tudja – vont vállat Mihael.

- De a szolgáid biztos tudják! – szóltam vissza, de szememmel már majomuraság kobakjánál tartottam.

- Hallgatnak... – mondta Topus, elcsapva a fejét.

- Akkor kérdezd meg!

- Vagy tedd meg te! – kiáltott rám Mihael, nem tűrve, hogy parancsolgassak első számú talpnyalójának.

- Tudod jól – majd gyorsan pontosítottam -, tudjátok jól, hogy mi támadott a két gnóm-ördögre. Azt is tudhatnátok, hogy nem lettem felvilágosítva a Tűzdémon által, hogy mi vár ebben a barlangban. Azt se tudtam, hogy hova kerülünk! Azt hittem, hogy egy gyors féregjárat, vagy mi lesz. Mintha csak átlépnék egy küszöbön. Az agyamon át nem ment, hogy...

- Jól van, Jacqueline, értem én – vágott közbe Mihael. – Topus nem hazudik, a gnóm-ördögök hallgatnak. Ha nem biztosak a mondanivalójukban, nem közölnek semmit.

- Akkor kérjétek meg őket, hogy mondják el, amit láttak.

- Őfelsége már elmagyarázta! – szólt közbe Topus. – Mit nem értessz rajta?

- Akkor majd én...


 

Dühömben kihajoltam a kocsiból, hogy a kezemet belemártsam a vízbe. Orange azonnyomban visszarántott. Cserébe pedig kapott egy nyaklevest a gazdájától, mivel gyorstempójú mentőakciójában majdnem sikerült kiszúrja Mihael szemét. A kapkodásommal végeredményben csak annyit értem el, hogy Orange le lett hajítva a kocsiról, majd kis híján haleledel lett. És talán pont én okoztam volna a vesztét, ha Orange nem kaszabolja le időben a két vérmes halacskát.

Viccet hátratéve, elég hamar megtudtam, hogy mik okozták majdnem a két előhírnök vesztét. Harcsa nagyságú és cápa alakú halak ugrottak ki a vízből, amiknek a hátán levő uszony helyett két oldalról nőtt ki egy-egy karmokban végződő mancs, amivel megkapaszkodhattak, ha kedvük úgy tartotta.

A szájukban tűhegyes fogak csattogtak, és harapásuk mély nyomot hagyott úgy a kabátom ujján, mint a lovak nyakán. A csődör testéből egész nagy darabot harapott ki az egyik hal, és biztos megölte volna, amikor megkapaszkodott az állat combjában, de kétségbeeséstől vezérelve előbb kaptam el a fedezékbe bújt Topus lábát, és csaptam a lónak.

A majomdémon ügyesen megkapaszkodott a szerszámban, majd egyet lendült, s beleharapott a halba. Ettől az egytől ugyan megszabadította a reszketve vágtázó paripát, de két másik hal újult erővel karmolt bele az állat húsába. Ezeket Mihael csapta le az ostorával, de ezen gyorsító eszközétől és egyben fegyverétől már a következő percben megszabadította egy vérmes, mancsos cápa. Lehet, hogy csak a képzeletem járatta velem a bolondját, de meg mernék rá esküdni, hogy még vigyorgott is az a fránya szörnyeteg, amikor kettétörte az addig szilárdnak látszó ostort.

A fent ecseteltek csupán néhány esemény volt, néhány röpke perc terméke, de számomra az egész út abban a barlangban, a cápák támadásától kezdve, még annál is kevesebb időnek tűnt. Csak arra emlékszek, hogy egy adott pillanatban a kocsi megállt alattam. A körülötünk levő gnóm-ördögök végeláthatatlanul rikácsoltak. Furcsa mód, ők voltak az egyetlenek, akiknek nem esett bántódásuk. Bár, meg is értem, hisz a golyók sem fogták őket, akkor néhány mutáns hal, hogy tehetne bennük kárt?

Miután jól szemügyre vettem mindent, és rájöttem, hogy a barlang végénél tartunk, szemben egy kőbe vájt kapuval, leugrottam, s meg sem álltam a kapuig. A falban egy pecsétlenyomat volt látható, ugyanolyan mintával, amilyen a gyűrűm köve is volt. Már meg sem lepett, amikor belenyomtam a pecsétgyűrűt, és az tökéletesen illett bele. A fal hirtelen megremegett, de akkor már annyira szökni akartam onnan, hogy elővettem minden bátorságom, s egész addig tartottam a gyűrűt a mélyedésben, amíg a kapu ki nem nyílt.

Egy pillanatra elvakított a kintről beáramló fény. A gnóm-ördög sereg meg se várta, hogy teljesen kinyíljon előttük az átjáró, amint ki tudták magukat préselni a résen, ők már özönlöttek is kifelé. Bent csak hárman maradtak, egyikük közülük Orange volt, aki a kocsi háta mögött várta a sorát. Addig, amíg Mihael ki nem hajtott, hiába kerestem a szerény kis bestiát, de amint a kordé eltűnt a kapun át, Orange is előkerült. Két társa is távozott, de ő csak állt ott a kijárat előtt. Láthatóan engem várt. Megkértem, hogy menjen ő is, mivel nem tudtam, hogy mi történik, ha kihúzom a gyűrűt, de a gnómocska maradt. Belefáradva a szám hiábavaló jártatásában, elhúztam a kezem a faltól. Az érdekes hangokat hallatott belülről, de a kapu nyitva maradt. Nem időztem tovább azon a helyen, én is kimenekültem.

Odakint a csend volt az első, ami hatalmába kerített. A gnóm-ördögök folytonos rikácsolása és annak visszhangzása bizony teljesen bedugították a fülemet. Most ez a nagy csend szinte már meseszerűnek tűnt.

Lehet, hogy valamivel nyugodtabb percek vártak odakint, de az igaz, hogy nem sokáig élvezhettem a csendet. A barlangból kilépve, a szemem láttára tűnt el a kapu, amin kimentünk. Csupán egy kőbe vájt lenyomat maradt a helyén, ami a gyűrűmre éhezett.

A fal nem rejtett más, számomra érdekesnek ígérkező meglepetést, szóval elfordultam felőle. A hely, ahova érkeztünk nagyon hasonlított Dartonville erdejéhez, de abban a percben nem tudtam volna elárulni, miért, de volt benne valami furcsa. Az egyik első érdekességet akár meg is említhetném: alig léptünk ki a Tűzmalom barlangjából, Mihaelnek és a nyergesnek is használt lónak nyoma veszett, Topus meg játszotta, hogy alszik. Persze engem egy ilyen sekélyes színészi tudománnyal nem csapott be. Azonban akármit tehettem, ő bizony nem méltóztatott felkelni, de még csak felelni sem. Na jó, azért ez nem teljesen igaz, ugyanis nekem nem volt kedvem ott üldögélni, amíg a testvérem és annak expasija egy olyan fenevaddal voltak együtt, mint amilyen Fraia volt. Inkább fogtam magam, és miután biztosítottam egy kevés orrvakarásra okot úgy Topusnak, mint „feneséges” gazdájának, egymagam elindultam az erdőbe. Erre már volt szíves Topus is felemelni a buksiját.


 

- Hé, kölyök, el ne menj! Őfelsége megtiltotta, hogy elcsatangoljunk!

- Nem izgat Topus gazdája, sem a parancsai. Ha már egyszer megnyitottam egy átjárót, tán van jogom megnézni, hogy hova vezet!

- De ez a környék veszélyes!

- Ne viccelj! – fordultam felé, közben fél szemmel megláttam, ahogy a sebesült csődör lefejeli Orange-t, amikor a fél szárnyú nőstény megkísérelte felcibálni a földről. A ló önkényes pihenőt tartott, és ahogy elnéztem, nem is csodáltam, és még csak nem is sajnáltam szegény kis pártfogoltamat.

- Mi lenne ebben veszélyes, te nyavalygók királya? – kérdeztem.

- Mit mondtál nekem...? – fehéredett el Topus már így is világos pofikája.

- Ez a hely csak annyira veszélyes, mint a cipőmön levő por! Nem értettem, hogy miért olyan fura itt, de már értem. Ugyanaz a helyzet, mint a vonaton, amiről a drágalátos gazdád lerángatott. Áll az idő!

- Ne butáskodj – próbált kioktatni a kesztyű alapanyag.


 

Őszintén megvallva, nem izgatott, hogy miket hord össze-vissza. Volt két szemem, és minden kétséget kizáróan megbíztam bennük. Az állításomra pedig kapásból több bizonyítékot is fel tudtam hozni. Egyik a szélcsend volt, de ez nem csak Topusnak, hanem a legtöbb embernek is kevés lett volna, azonban a levegőbe „ragadt” sólyom már más tál tészta volt... De ha az sem lett volna elég meggyőző, akkor ott lett volna a messziből felszállni látszó füst, ami úgy festett, mintha egy óriás plakátot tettek volna be háttérnek.

Hirtelen ennyivel tudtam szolgálni Topus elhallgattatására, és még össze is jött a dolog, aminek külön örültem. Sikerült beléfojtsam a szuszt, és mire észbekapott, már bottal üthette a nyomomat.

Akkor én még nem tudtam, de a gnóm-ördögök a befagyott időben képtelenek tájékozódni, és valamiért repülni sem képesek. Kérdeztem már több hozzáértőt is erről a furcsaságról, de senki sem adott rá konkrét magyarázatot. Ezzel viszont nem tukmálnám az olvasót, ahelyett hadd folytassam a történet ecsetelését.

Forró fejűen váltam ki a csapatból, és mire rájöttem, hogy nem követ senki sem, addig már megtörtént az elkerülhetetlen... Eltévedtem. Előre az út egyszerűen vezetett, de visszafelémenet állandóan azon kaptam magam, hogy körbe-körbe járok. Amikor már harmadszorra kötöttem ki a megfagyott vízből kiugró szintúgy megdermedt békával szemben, kezdtem elveszteni a türelmem. Dühömben viszont nem feledkeztem meg az önbecslésemről, szóval szóba sem jöhetett még csak a gondolat sem, hogy segítségért kiáltsak.

Rajtam ne szórakozzanak sem hülye nevű majomdémonok, sem pedig holmi meglógott templomdíszek – gondoltam magamban, hogy utána körülnézzek. Kis idő múltán úgy döntöttem, hogy inkább folytatom az utam, hátha ráakadok a nagy Mihaelre. Ha megállítani nem is tudnám, a nyomán haladva visszatalálnék a csapathoz.

A füst felé vettem az irányt, mely egyenesen szökellt volna az ég felé, ha az idő meg nem fagyasztja, mint körülötte minden mást. Én az időt vádoltam, holott tudhattam volna, hogy az képtelen ilyesmit művelni, dehát akkor, olyan körülmények között kinek jutott volna eszébe esetleges felelősök felől tanakodni. Volt nekem jobb dolgom is...

A végeláthatalan cserjésnek nehezen, de vége szakadt. Az utolsó bokron, valamint a már sokadik fa mellett elhaladva végül elértem egy várhoz. A hatalmas építmény már messziről látszott, és a kapuja elé érve bevallom, nem látszott a másik vége, pedig a kapu tárva nyitva állt.

A várudvarba belépve, mintha több száz évet mentünk volna vissza az időben. Az utca két oldalán bazárok sora állt, tele mindenféle mesebeli lénnyel. Voltak emberformájuk, de akadtak négy lábon járó, vagy akár csúszó-mászó démonok is.

Bevallom, nem mászkáltam volna azon a helyen olyan lelkinyugodtsággal, ha nem lettek volna mind időbefagyva. Kicsit azért tartottam attól, hogy felélednek, én meg ott találom magam a démonok között, bárminemű fedezék nélkül. Egyedül akkor nyugodtam meg valamelyest, amikor a főépület elé értem. Ott elfogytak a démonok. Helyette csak egy meglehetősen megviselt hófehér lovat pillantottam meg, ami a várba vezető lépcső előtt búslakodott. Hol a megfagyott füvet bámulta, hol rám meredt, tőlem várva a megoldást. Megsajnáltam szegényt, odamentem mellé, átkutatni a nyeregtáskát, de az ötlet már eleve halott volt, ugyanis a nyergen, és az alatta levő pokrócon kívül más nem volt a ló hátán. Sajnáltam, de hirtelen nem találtam neki semmi ehetőt.

Ott hagytam, inkább felmentem a lépcsőn, be a várba. Kint is az az érzésem támadt, mintha a középkorba pottyantam volna, na hát odabent sem volt más a helyzet. A kőfalak szegélyezte folyosó hűvös benyomást keltett, de hidegnek egy fikarcnyit sem volt hideg. Embert vagy bármi másféle élőlényt nem lehetett látni a közelben, de páncélokat, különböző állati trófeákat és más apróságokat annál többet. Voltak olyan dolgok, amiről azt sem tudtam, hogy mi lehet, de őszintén megvallva nem is akartam megtudni.

Átvágtam a sötét folyosó nagy részén, mire a sarokban egy lépcsősort pillantottam meg. Gondoltam, abból nem lehet baj, ha felnézek, mi van az emeleten. Nos, semmi érdekes... Újabb szobák, és mégtöbb páncél, amiktől már kivert a frász. Mindig úgy láttam, hogy a sisak szemnyílásaiból figyelnek. Közelebbről megvizsgálni őket nem volt merszem. Inkább folytattam a nézelődést, egész addig, amíg egy nyílt ajtó elé nem értem. Belülről azt súgta valami, hogy csendben és nagyon óvatosan közelítsem meg a szobát. Talán az ajtó előtt strázsáló megfagyott őrök miatt törekedtem annyira az óvatosságra.

A berendezésből ítélve egy hálószoba lehetett. A padlón perzsaszőnyeg volt leterítve, nem messze az ablaktól aranyozott szekrény állt, mellette ékkövekkel díszített ruhafogassal. Az ablaknak csupán a bal szélét láttam, azt is vérvörös sötétítő övezte, mögötte vakítóan fehér függönnyel. Egy kisasztal szélét is láttam, de többet nem volt alkalmam megfigyelni, ugyanis kirontott Mihael.

Még életemben nem láttam olyan dühösnek. Felém közelített, én meg ijedtemben arrébb ugrottam. Egy pillanatra még benéztem, s akkor megláttam egy hintaszékben ülni egy alakot. Megfigyelni sem tudtam, mivel Mihael elkapta a kezemet, majd a lépcső felé lökött, rám kiáltva, hogy tűnjek el a várból, ha kedves az életem.

Vissza sem néztem, csak elszaladtam. A harmadik-negyedik lépcsőfoknál tarthattam, amikor visszajött a bátorságom. Visszanéztem, hogy nem követ-e az ex-szobor, s mivel nyomát se találtam, visszafordultam. Érdekelt, hogy ki lehet az az illető a hintaszékben. Azt láttam, hogy földig érő szoknyája volt, tehát nő, de hajtott a kíváncsiság. Meg akartam tudni, hogy mit titkol előlem Mihael.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Archívum

Naptár
<< Július >>
<< 2022 >>
Ke Sze Csü Szo Va
        1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Statisztika

Online: 1
Összes: 327902
Hónap: 4568
Nap: 94