Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fejezet 33

2013.04.12

33. A Tűzmalom titka

 

Soha annyira nem féltem, mint akkor. Egyik esemény zúdult a nyakamba a másik után. Fel sem nagyon tudtam dolgozni a látottakat, folyton újabb kalandba csöppentem bele. Mindemellett ez a legutolsó túltett minden ezelőttin. Életemben nem teltek ilyen eseménydúsan a napjaim, de el sem hiszitek, mennyire kívántam már egy szürke hétköznapot.

Az a bizonyos nap, viszont messze állt az átlagos mindennapoktól. Először is soha életemben nem hittem volna, hogy ilyen lánykérésben lesz részem. Mondhatni, mindent vagy semmit. És ezt a semmit a gyűrűsujjam jelentette!

Agyam nem volt már gondolkodni. Segítségként meg csak szájjártatást kaptam. Teljes mértékben ki voltam szolgáltatva egy romhalmaznak, amit meglehet tudtam, hogy talán következő naptól a férjemként tarthatok számon. Avagy mit tudtam én már akkor? Hisz elmenekülni sem hagyott az az átkozott templomdísz!

A szívem akkor készült kiugrani a mellkasomból, amikor a kezemet teljesen elfedte a hidegen tajtékzó hab. A gyűrűsujjamat, ahogy azt már feljebb említettem, csúnyán megsebesítettem, így nem éreztem semmit sem. Mintha jégcsap nőtt volna rajta. Másik kezemet, a lebilincseltre tettem, közben kivert a hideg. Fel voltam rá készülve, hogyha lecsapja az ujjam, én bizony kihúzom a kezem abból a zagyvalékból, ami egyáltalán nem tűnt már víznek.

Sokáig nem éreztem semmit, de ahányszor megmozdítottam az ujjaimat, éreztem, hogy nem enged. A frász kerülgetett már a végén, s akkor, mint a villám, úgy súlytott kezembe a fájdalom. De nem, ez még sem az volt. Egyszerűen elernyedt a leláncolt kezem. Ez pedig annak volt köszönhető, hogy a másikkal nyomtam elég sok ideig. Ez az ernyedtség viszont elviselhetetlen volt.

Egy időn túl, már nem érdekelt semmi, összeszedtem minden erőm, összeszorítottam a fogam, és felrántottam a kezem. Mintha mázsás súlyt emeltem volna. Észbe sem kaptam, és már kint volt. Tenyerembe zártam lebilincselt ujjaimat, s a gyomromhoz húztam mindkét kezem. Térdre rogyva, orral majdnem a földig hajolva, lihegve, a félelem verejtékétől reszketve néztem a padlót. Lotra mellém rohant, jobb kezemet rángatva könyörgött, hogy ernyesszem el a karomat, hadd lássa, hogy mi történt.

Reszketve emeltem fel a fejem. Az előttem levő fal remegett, vagy talán én reszketek ennyire... Nem tudtam megállapítani. Azután csak kiderült, hogy nem a szemem káprázik, a Tűzmalommal történik valami.

Mihael ekkor a hátamhoz lépett, és gyengéden felemelt. Lehorgasztottam a fejem, miközben emelkedtem. A nadrágom véres volt. Hosszúkás csík húzódott végig a lábszáron. Nem mertem elengedni a sebesült kezemet. Nem fájt, hogy leszorítottam, nem is éreztem. De nem, arra még nem voltam felkészülve, hogy lássam, mi történt az ujjammal.

 

- Jacqueline – hallottam Mihael szelíden csengő hangját -, bátorság, vége van. A Tűzmalom átalakul, ez azt jelenti...

Hosszan hallgatott, közben magához ölelt, miközben a két felsőkaromat fogta. Meg se kísérelte szétfeszíteni. Az idő múltával annyit tett, hogy befejezte elharapottnak hitt mondatát. Annyival toldotta még meg: „Gratulálok!”.

Nekem ez felért egy erős rántással, amivel széthúzhatta volna a kezeimet. Pedig nem kísérelt meg ilyesmit. A nehezét rám hagyta.

Könnybe lábadt szemekkel, kicsit szipogva eresztettem el végül a sebesült kezemet. Hihetetlen, de fel sem tűnt... Észre sem vettem, hogy gyűrűsujjamnál nem csak a bőrt, hanem egy gyűrűt is fogok. Egy ezüstösen csillogó, köves gyűrűt. Eddig olyan  követ még nem láttam, amilyen ez volt. Hét-nyolc miliméter átmérőjű, ovális formájú, síma felületű és ugyanolyan tapintású darab volt. De ez mind lényegtelen apróság. Az igazán szokatlan jelenség a kő belsejében zajlott. Egy kék és egy piros csík – amolyan vízcsepp forma -, kergetőzött egymással a kő belsejében.

Eleinte, amikor levettem róla a kezem, alig-alig mozdultak, de amint fény érte őket, felgyorsultak, és egyre jobban fénylettek. Gyönyörű látvány volt, mégis egy kis idő teltével egyszerűen megragadtam és lehúztam az ujjamról. A bőr alatta épp volt. Nyoma se látszott a vágásnak, amit a mini-gillotin okozott.

Mindeközben a gyűrű kövében végbemenő mozgás lelassult, és már nem is fénylett egyáltalán. Csak nehezen tudtam felnézni a gyűrűről. Azt is csak azután, hogy megvizsgáltam, a ruhámon még rajta van-e a vérfolt. Sajnos egy közeli nadrág mosás elkerülhetetlennek bizonyult. Ez viszont a legkevesebb rossz volt, úgy véltem.

Nos, ahogy említettem már feljebb is, ezután felnéztem. A húgom tátott szájjal állt, és a kezemet bámulta. Nem lehetett róla leolvasni, hogy milyen érzéseket rejt az arca. Annál jobban árulkodott Sergiu arckifejezése. Ő is a gyűrűt studírozta, de közben átszellemülten állt, nyugodt arcvonásokkal. Látszott, hogy lejjebb adott az izgalomból. Végül a még mindig karomat fogó Mihael felé fordítottam a fejem. Ő volt az egyetlen, aki nem a „jeggyűrű” csodálatával volt elfoglalva. Ahelyett szokásos pókerarcával nézett, egyenesen a szemembe. Összerándult a gyomrom, s valamiféle melegség öntötte el a belsőmet, szólni akartam, de képtelen voltam szavakat formálni. Ennek az lett a vége, hogy ő törte meg a csendet.

 

- Gondolom, most már szeretnél megtudni pár dolgot a vőlegényedről.

- Ne... ne viccelj... Ezzel főleg ne, és főleg nem most!

- Nem viccelek. A Tűzmalom ünnepélyesen megkérte a kezed, és te igent mondtál.

- Na, itt álljunk meg egy szóra! – csattantam fel végre. – Egyik hidegvizes zuhany ér a másik után. Először meghal az a szerencsétlen gyerek, hála annak a disznó Omegának, meg persze neked, Mihael! Azután jön a sorban a koboldkirály meg az a bolond törpe, a beszélő szárnyasával, no, meg itt az est fénypontja: a Tűzmalom „eljegyez”. Kérdem én, hogy a bűnbánatba gondolta, gondoltad?! Nem vagyok senki menyasszonya. Jegyezd meg!

 

Kirohanásomra megmozdult alattunk a föld. Avagy nem is a talaj, hanem a rajta levő építmény. Hatalmas ricsajjal dőltek le a korlátok, s előlről is valami lehullott. Mint később kiderült, a lapátok és valamennyi a faszerkezetből potyogott le.

Mihael ölbe kapott, s egy ugrással levitt a malom hátuljáról. Topus, és Lotráék együtt igyekeztek lefelé. Jó távolságra álltunk meg a széthulló Tűzmalomtól. Lotra rémülten felkiáltott:

 

- Mi történik? Miért hullik szét a malom?

- Nem tudod? – felelte Mihael gúnyosan. - Te se Jacqueline? A jövendőbelidet szíven ütötted. Ez azért nekem sem esett volna jól...

- Tehát Long komolyan a tűzdémon arája lett?

- Igen, Topus, az lett. A Tűzmalom pedig Jacqueline minden érzésére reagál. Ha jó kedvű, a malom is fejlődik, ha kedvtelen, a malom stagnál, ha az arája mélypontra jut... Láthatjátok a saját szemetekkel.

- De a Tűzmalom fontos! Ha összedől...

- Topus, fogd már be... Csak egyszer az életben kussolj, és tűnj el a szemem elől. Sőt, mindenki kotródjon!

- De, Jack – mormogta Sasha -, velem mi bajod? Mi Lotrával a pártodon állunk.

- Ne idegesítsetek tovább! Csak menjetek el, hagyjatok már végre nyugton. Sőt! Még jobb ötletem támadt, én megyek el, és ti nem követtek. Ez a legjobb. Sem két, sem kétszáz lóerős kocsival. Capish?

 

Mihael elengedett, Lotra pedig elállt az utamból. Sasha kérdően nézett hol egyikükre, hol másikukra. Topust hallottam, mintha szólni kívánt volna, de valamiért mégse tette végül. Én pedig elmentem.

Ahogy megmondtam, gyalog hagytam el a Tűzmalmot, és úgy tűnt, senki sem követ. Még egy gnóm-ördögbe sem futottam bele. Látszólag nem is követtek. Bevetettem magam az erdőbe. Kietlen csapásokon vezetett az utam. Fáradt voltam, kétségbeesve bandukoltam, és legjobban sírni szerettem volna. Csak mentem, egyenesen előre, mígnem egy ponton túl elszakadt a cérna. Könnybelábadt szemekkel, vízcsobogást hallva, nehéz lett volna elkerülni az esést. Éreztem, ahogy elterülök a sáros földön.

Nem mozdultam, csak feküdtem ott, szipogva. Lehunytam a szemem, de hamar kitöröltem belőle a könnyeket, és utána megkíséreltem talpra állni. A csúszós talajon viszont megbicsaklott a lábam, és már csak arra emlékszem, hogy nem emlékszek semmire...

Arra nem, ami velem történt, viszont hamar felébredtem, vagy mégsem? Ugyanis rövid időn belül kiderült, hogy megint visszatért az a furcsa álomszerű nyavaja, amikor valaki más testében találom magamat.

Csak futottam az erdőn keresztül. Akár a saját bőrömben is lehettem volna, ha nem ment volna össze a világ körülöttem. Attól függetlenül olyan sebesen járt a lábam, amilyen gyorsan csak lehetett.

A Tűzmalom felé vettem az irányt. Az épület felé loholtam, de hirtelen irányt változtattam, oda se figyelve a csúnyán leromlott épületre. Az udvar szélére igyekeztem, ahol egy igen népes társaság állt. Pontosan azok, akiket nem rég faképnél hagytam. Mihael egy kövön ült, nagy gőgösen, Sasha és Lotra Topusszal beszélgettek, míg nem oda nem értem. Amikor az orosz fiatalember meglátott, fancsal vigyort húzott a szájára. Lotrára rá se néztem, ahogy a főkolomposra sem.

Topushoz vezetett az utam. Furcsa mód térdre rogytam előtte, s csak azután szólaltam meg, hogy a majom uraság engedélyt adott rá.

 

- Azt hiszem, baj van – járt a szám, számomra ismeretlen hangon -, ittam a patakból... Vér ízét éreztem benne... Valaki megsebesült.

Senki sem felelt, hanem Mihael felállt, majd miközben elment mellettem, szinte az agyamban éreztem egy eltorzult hangon való parancsot, miszerint kövessem. Ezt követően Topus is rám parancsolt, hogy kövessem őket. A hátamnál valamiféle érthetetlen karattyolást hallottam, majd megelőzött a húgom és annak expasija. Hihetetlen volt számomra, de az ő beszédük volt az, amiből egy szót sem értettem.

Nem voltam ura önmagamnak, bár ez azt hiszem, már kiderült. Mentem utánuk, egészen addig, amíg a patakot szegélyező ösvényre nem értünk. Ott Topus rám parancsolt, hogy keressem meg a vér kiindulási pontját. Nem volt nehéz dolgom. Fogalmam sincs, hogy milyen egy kutya szaglása, de az enyém felülmúlta abban a percben. Belegázoltam a vízbe és áramlattal szemben szimatoltam.

Észre sem vettem, hogy mikor hagytam le a csapat nagy részét, csak azt tudom, hogy Mihael tudta tartani velem a tempót. S mire ráakadtam a vér forrására, addig Mihael már ott is volt mellette. Igen... Egy „m” betű, onnan a szó végéről hiányzik, ugyanis engem szimatolt ki az a valami, aminek a testében voltam.

Az esésnél bevertem a fejem egy kőbe, azért folyt a vérem. Mihael előtt biztos leborultak volna a hívők, ugyanis a seb fölé emelte a kezét, s két-három másodperc múlva már csak egy heg volt látható az imént még kitartóan vérző homlokomon. Hirtelen az a gondolat ötlött a gnóm-ördög fejébe, kinek a testében raboskodtam, hogy felséges gazdája (megjegyzem, még gondolataiban is ügyelt arra, nehogy rangján alól nevezze az ördögöt) igazán meggyógyíthatná teljesen a halandót... Avagy engem. Válaszul egy alacsony karószerűség ugrott ki a földből, ami elől gazdatestem csak nehezen tudott elugrani. Egész addig nézegette a földnyúlványt, amíg az vissza nem húzódott. Csak azután nézett a testem felé.

Mihael akkor már nem volt mellettem, de én sem feküdtem már félig a vízben. Egy fának támasztotta hátamat, azután magamra hagyott, avagy nem egészen...

Ahogy a gnóm-ördög közeledni kezdett felém, egyre jobban kezdett homályosodni a látásom, majd hirtelen elfeketedett minden előttem. Alighogy ez megtörtént, felnyitottam a szemem.

Váratlanul szemben találtam magam Orange-el. A fél szárnyú gnóm-ördög bociszemekkel meredt rám, és amint észrevette, hogy magamhoz tértem, gyorsan meghátrált. Egészen bele a patakba. Nem zavarta, hogy bokáig gázol a vízben, inkább azért ijedt meg, mert felfedeztem a jelenlétét.

Szegényke, azt se tudta, mit tegyen. Mivel rá nem volt okom haragudni, ezért nem is kiabáltam rá. Hagytam ott, ahol van, inkább széjjel néztem, hátha lelek valaki mást is, akivel veszekedhetek egy kicsit.

Mihael nem volt semerre, és a közelben, Orange-en kívül nem láttam senkit és semmit. Már meg sem lepett az ördög eltűnése.

Bár már lejjebb adott a dühöm, társaságba azért még nem kívánkóztam, így inkább maradtam ott, ahol voltam. Nem zavart az sem, hogy enyhén eláztam. Egyszerűen becsuktam a szemem, és fittyet hánytam a világra. Hamarabb elaludtam, minthogy tízig elszámoltam volna.

Általában keveset álmodok, ha teszem, akkor is legtöbbször más testében élem át a valóságot álmodva, de ez az eset most különbözött. Alighogy elaludtam, valami furcsa helyen találtam magam. Olyan volt tisztára, mintha az erdőben lennék, csakhogy minden lángolt. A fák, a fű, a bokrok is szórták a lángcsóvákat, a levegő még sem volt forró. Csukott szemmel észre sem vettem volna, hogy lángok között állok, de úgy sem vert ki a verejték. Valahogy a víz, melynek habja égett, vagy a fű, mely egy karnyújtásnyira lángolt mellettem olyan volt, mintha úgy nőtt volna ki a földből.

Bolondságnak hangzik, de álmában az emberre gyakran nem hatnak a fizika törvényei. Így lehet, hogy beleléptem a lángokba, és nem lett semmi bajom. Az erdő szélén, az egyik parázsló fatörzshöz dőlve, egy alak állt. Közelebb érve, már biztosan tudtam, hogy emberi alakú az illető. Ember is lehetett volna bátran, ha nem borította volna el egész testét a tűz.

Közelebb érve hozzá, elvállt a fától, hogy tegyen pár lépést felém. Nem látszott az arca, csupán testének körvonalait adta meg a tűz. Éreztem, hogy ki ő, de nem tudtam, miképp kezdhetnék bele a mondandómba. Mintha megérezte volna, mielőtt bármit is mondhattam volna, megköszörülte a torkát, és megszólalt.

 

- Üdv, Jacqueline. Bízom benne, hogy tudod, ki vagyok.

- Aki majdnem ujj nélkül hagyott? – vágtam vissza, elfeledkezve iménti félelmemről.

- Akkor fölösleges a bemutatkozás. Zavarban is voltam, ugyanis nincs nevem. De, kérlek téged, bármit is teszel a jövőben, gondold meg, amielőtt idegösszeomlást kapsz, mivel az nekem a véget jelenti. Menyasszonyommá tettelek, ezért te felelsz értem.

- Na, ne! Te ne tegyél nekem szemrehányásokat!

- Félreértesz, Jacqueline! Hálával tartozok neked, hogy az eljegyzésünket szimbolizáló gyűrűt viseled. Tudnod kell azonban, hogy a gyűrű, melyet a Sátán talpnyalója adott neked, amely az ujjadon levő ékszer elődje volt, az nem másé volt, mint a valódi arámé, azé, akiért az életemet adtam. Ha erről részleteket szeretnél megtudni, kérdezd a Sátán fiát, ő ismeri a teljes történetet.

- Talán jogomban áll tőled megtudni a részleteket...

- Jogodban, igen. De ez nekem fájó pont. Ugyanúgy éget a tehetetlenség tudata, akár téged a Towerfield fiú elvesztése.

- Értem... Nem akartam tolakodó lenni. De engedd meg nekem ezt a következő kérdést... Te mindent tudsz rólam?

- Ez csak természetes. Azonban tőlem igazán nincs, miért tarts. Olyan vagyok, mint egy láthatatlan barát. Más nem lát, nem hall, nem érzékel. Te vagy az egyetlen, akitől függök, és akit egy kis részben irányítani tudok. Azonban, még mielőtt félreértések esnek kettőnk között, elárulom, hogy az egyetlen dolog, amit befolyásolni tudok benned, az az agyad.

- Áh, pont a lényeg!

- Nem tudom irányítani a tested, vagy befolyásolni a gondolataidat, cselekedeteidet. Egyedül a memóriád érinthetetlenségét biztosítom, valamint két erővel gazdagítottalak. Egyik, amit már te is észleltél, az a passzív telekinézis. Ha gyakorolsz, de csak is akkor, ébren is képes lehetsz más szemén keresztül látni, fülén keresztül pedig hallani a világot. Most csupán, ha elájulsz vagy képes más testében „ébredni”. A második, amit eddig nem volt lehetőséged kipróbálni, az a malom kapujának megnyitása. Ha majd felébredsz, és elmész a nyughelyemhez... a Tűzmalomhoz, látni fogod, hogy a malom megváltozott. Most, hogy megnyugodtál, újra épülni kezdett. A lapátok alatt lesz három kapu. Mindhármat nyitni tudod, de csupán a középső fog megnyílni. Az erőt, amit kaptál tőlem, még el kell sajátítsd. Az ujjadon levő gyűrű a kulcs. A malom hátuljánál, ahol „eljegyeztelek”, most már ott a nyitószerkezet. Az üres akvárium alján ott egy pecsétlenyomat. Abba kell belenyomd a gyűrűt. Amint az akvárium megtelik vízzel, a középső kapu kinyílik, és ahogy a víz lecsorog, a kapu bezárul. Az ellenségeidet egyedül küldd be, de ha barát megy be, ajánlatos neked is vele tarts, ugyanis nem vagyok vendégszerető, s még az arám kedvéért sem hagyok életben senkit!

- Tehát a Tűzmalom egy átjáró?

- Pontosan.

- De mégis, hova?

- A Sátán hírnöke voltam. Ezer és ezer dimenzióban jártam, de az arám ennél is többet tudott... Ezért kellett vesznie...

- Én egy dimenziót sem ismerek a miénken kívül...

- Jacqueline Long, minden a képzeleten múlik. A dimenziók, melyekben én jártam, mind létezők voltak, de amibe a párom kísért... Volt azok között nem egy, amit ő maga kreált. Te is képes leszel rá, majd egyszer, ha elsajátítod rendesen a gyűrűd hatalmát, de most ne okold magad, ha ugyanott kötsz ki, ahonnan indultál... Avagy lenne egy kérésem hozzád.

- Mégis mi? – kérdeztem tőle, a hallottakat emésztgetve.

- Kaptam egy kis segítséget, amikor az álomhozó kobold felnyitotta a tudatod. Amikor Mihael úrfi lezárta az emlékeid, valaki segített felszínre hozni a benned szunnyadó erőt, a passzív telekinézist. Én is megkíséreltem számtalanszor, de egyszer sem sikerült.

- Ki volt az a valaki? Mihael?

- Ő zárta le az elméd, de tudod, neki is van valakije, akiért szembefordult az apjával. Igaz, még nem teljesítette a követelést...

- Milyen követelést?

- Jacqueline, drágám, ha elárulom neked ezt a titkot, Ilka végezne veled.

- Újabb név...

- Ő az, aki segített, aki felszínre hozta a benned szunnyadó erőt.

- Megtudhatom, hogy ki ő?

- Kérdezd Topust. De csak akkor, ha a gazdája nincs a közelben. Na, szóval arról lenne szó, hogy Ilka egyeszséget ajánlott... A passzív telekinézist, Mihaelért cserébe. Ne ijedj meg, a dolgod annyi, hogy megnyitod a kaput, miközben erősen erre a névre: Ilkára koncentrálsz, és utána átkíséred Mihaelt a kapun. Ez nem lesz nehéz, mivel az úrfit is égeti már a kíváncsiság.

- Ki ez az Ilka? Tudom, hogy már kérdeztem, de Mihael engem is megbüntet, ha a jóvoltomból az életére törnek!

- Ilka sosem bántaná egykori gazdám fiát. Ettől ne tarts. Most pedig tedd fel az esetleges kérdéseidet, még mielőtt felébredsz.

- Miért pont én? Miért pont engem választottál?

- Egyszerű rá a válasz. Mert te vagy a megfelelő.

- És ugye... Nem kell tűzbe vessem magam, és persze nászéjszakát sem követelsz...

- Mit kívánhat egy halott... Tőlem bizony nincs miért tarts. Egy halott démon nem kérheti a kelengyédet. És persze, azt sem kívánom, hogy a malom falai közé malterozzanak. Én tőled függök. A malom veled épül, és veled omlik össze.

- Eddig miért nem szóltál hozzám?

- Ezután sem fogok. Álomban érintkezhetünk, de ez számomra nagyon megterhelő. Szóval, ha ezentúl naponta akarnál velem találkozni, akkor készülj fel, hogy átadom a számlát. Reggel, ha felébredsz, fáradtabb leszel, mint amikor Mihael kiszívta az életenergiádat.

- Véletlenül akkor nem léptél közbe?

- Nem. Ő vett el tőled kevesebb energiát. Semmi közöm nem volt hozzá.

- Ó, még egy kérdés. Nem ismered véletlenül ezt a Locifán nevezetű koboldot?

- Ejnye... Túl régen néztem bele az emlékeidbe... Mikor találkoztál vele? Ó, tehát ő  lakik abban a barlangban. Légy óvatos, Jacqueline. Erről a ficsúrról egy szót se Mihael jelenlétében.

- De ki ez a fickó?

- Mihael úrfi? A Sátán fia. De azt hittem, hogy ezt már tudod.

- Locifán! Ki ez a bizonyos Locifán?!

- A fontosabb az, hogy ki az a fekete vadon élő gnóm-ördög.

- Őt is ismered?

- Már hogyne ismerném. A Tűzmalom lapátjai alatt aldta át a haldokló tótündér a három darabra tört Excaliburt a három démonnak. Összesen csupán heten lehettek jelen, engem leszámítva, de végül nyolcan jelentek meg. Az eltévedt gnóm-ördög poronty sírva szaladt a gazdájához, amikor Omega rátámadt.

- Ő is Mihael szolgája?

- Nem, őt Origo nevelte.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Archívum

Naptár
<< November >>
<< 2020 >>
Ke Sze Csü Szo Va
            1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30            

Statisztika

Online: 4
Összes: 174342
Hónap: 7918
Nap: 316