Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fejezet 31

2013.04.05

31. Mihael nem enged

 

Szorult helyzetbe kerültem, akkor a vonaton. Rosszabba talán ember fia nem kerülhetett volna, nemhogy lánya... Jacqueline Longnak mégis sikerült.

Odakint (vagy talán már bent?) ott voltak a vérszomjas koboldok, a vonaton belül pedig ott álltam én, rajtam kívül az a rejtélyes fekete gnóm-ördög és alacsony barátja, akihez fél nappal azelőtt elvitt „vendégségbe”. Végül, de nem utolsó sorban ott volt még egy illető, aki már önmagában vitte a prímet misztikum terén.

Nem tudtam róla semmi mást azon kívül, hogy gondolat-olvasó, valamint, hogy a köpenyes „ne tudd meg a nevem” törpe királynak tartja, a szó szoros értelmében! Már csak Omega hiányzott volna... Úgy teljes lett volna a kis összejövetel. Ő bizonyoson kint volt, de szerencsére nem került elő.

 

- Kérlek, királyom – siránkozott a törpe, az „ausztrál” előtt térdelve -, légy kegyelemmel felettünk. Nem ártottunk neked! Azok a koboldok...

- Locifán, kussolj végre! – vágott közbe a férfi. – Tudhatnád, hogy nem izgat holmi rühes árulók sorsa! Ahogy a tied sem, vagy bárki másé ezen a kerek világon! Egyetlen népségnek vagyok az ura, amíg élek, ők pedig a népem, azok akik választottak, akik megneveztek királyuknak, akik életük végéig esküt tettek előttem, hogy meghalnak értem, ha kell. Egy ilyenről tudok. A tanítómesterem, a jobb kezem, a szemem, a szám, az orrom, a fülem most halott, és azt kellett megtudnom, hogy pont itt, ebben a városban lelte halálát, és pontosan te voltál az, aki ide hívta. Mondd, Locifán, milyen barát vagy te?!

- Sosem voltam senki barátja... Hogy lehetnék? Hisz azt sem tudom lényegében, mi vagyok... Mégis téged szolgállak, mint egy kobold...

- Mondtam, hogy ne merj előttem hazudni! Megmondtam már azelőtt, hogy kidobtalak a birodalmamból! Nem izgat sem Alfa sem Omega, sem az egész história! Köpök az egészre! Csak egyet akarok tudni: ki végzett a jobb kezemmel?

- Alfa! – szólt közbe az eddig némát játszó gnóm-ördög. Eddig sosem hallottam beszélni sem őt, sem más fajtársait, így igencsak meglepett, de az annál jobban, amilyen pofával meredt rám a térdelő törpe. Nem is az arckifejezése volt szokatlan, hanem az egész képe. Nem volt emberi, de mégis. Hosszúkás arca ráncos volt, orra hosszúkás, a füle és a testalkata ugyan emberi kinézetű volt, másrészt azonban inkább mondtam volna koboldnak.

A fekete gnóm-ördög hangja ismerősen csengett, s ahogy ezt a Locifánt néztem, valami furcsa homály szállt az agyamra. Szürke köd, mely, miközben befedte agyamat, hangokat véltem felfedezni benne. Mintha a gnóm-ördög mormogott volna. Távolinak tűnt, mintha vastag falon át hallanám... mintha csak az agyam szüleménye lenne az egész. De mégsem, tudtam jól, hogy ez nem álom, inkább emlék, nem: biztosan emlék! Vagy mégsem?

Összezavarodtam, de közben a hanghoz immár képek is tartoztak. Egy ismerős szempár villant be, mely párszor az álmaimba férkőzött, főleg az egyszemélyes koboldtámadás utáni időben, amikor lábadoztam. Sokáig nem tudtam hova tenni, de immár tisztán láttam. Azok az emberinek nehezen mondható lélektükrök valóban létező lény szemüregében helyezkednek el.

Agyam jól elrejtett emlékkockákat elevenített fel, azokból az időkből, amikor megtaláltam az első gnóm-ördög csapatot, abban a bizonyos barlangban, ahol elvesztettem a Mihaeltől kapott laptopot, s ahova visszatérve már nem emlékeztem arra, hogy miképp is kerültem ki. Addig a pillanatig nem, de onnan kezdve már világos volt, mint a nap... Jobb lesz, ha az elejétől kezdem, onnan, hogy azok a vadon élő pokoli szörnyek Orange-t és engem behúztak a barlang mélyére:

Kétségbeesés lett úrrá rajtam. Reszkettem, verejték borította be egész testemet, és ami a legrosszabb, biztosan emlékszem, hogy mindenért magamat okoltam. A pusztítás éjszakájáért, a Mihaellel szembeni gyöngeségemért, a testvérem megvetéséért, az elvesztegetett életemért, egy szóval mindenért! Azt se bántam volna, ha meghalok, ha agyonütnek, megesznek, a bőrömből pedig tam-tam dobot csinálnak...

Egy valamire nem gondoltam, az pedig a másik túsz volt, Orange. Az ő szabadulására nem emlékszem, de biztos nem bántották, ahogy engem sem. Bár ezt akkor nem volt honnan előre tudnom.

Ahogy feljebb azt már leírtam, nem érdekelt a sorsom, hagytam, hadd sodorjon az ár, bárhova visz. Végül egy teremben találtam magam, egy könyvtárhoz hasonló szobában, egy most már ismerős heverőn. Igen, Locifán lakhelyén voltam.

Amikor megláttam a fekete gnóm-ördögöt, ijedtemben behunytam a szemem. Erre léptek közeledő zaját hallottam meg. A szememet viszont kinyitni meg sem próbáltam. Valaki mégis megtette. Hideg tapintással, finoman nyúlt a szemhéjamhoz. Az első dolog, amit megláttam, azok Locifán nyugalmat gerjesztő, mondhatni, macskaszemei voltak. Ekkor hallottam először gnóm-ördög cimborája hangját.

 

- Jellemző – mondta irónikusan -, igazi rendőri jellemző. Úgy belövi magát küldetés előtt, hogy az anyját se ismerje fel.

- Barátom – jött a válasz -, ez Mihael vagy a szárnysegéde műve. Ez nem kokain műve, se nem más partydrogoké. Ennek a gyermeknek most ürül ki a szervezetéből a plukoko. Szerencsére kevés mennyiséget kapott, különben napokig így vonaglana.

- Hát én nem tudom megkülönböztetni egyiket a másiktól. Máskülönben is egy kutya a kettő. Drog vagy mi a csoda!

- A plukoko veszélyesebb, vagy épp veszélytelenebb, s azt hiszem, ennek a lánynak az esetében pont az utóbbi.

- Pft... A lényeg, hogy holnapra jobban lesz.

- Szerencséjére. De azt nem tudom, hogy miért jött.

- Azt akarod mondani, hogy nem tudsz olvasni a gondolatában?

- Mintha ezt már nem tárgyaltuk volna meg egyszer...

- Megyek, kifaggatom a kiscsajt. Azután ellátom a nyomorult sérüléseit és szabadjára engedem.

 

Véget ért a beszélgetésük, majd trappolást hallottam, azután csönd... Kevés ideig volt ugyan, de ahhoz elegendőnek bizonyult, hogy még jobban kétségbeessek. Összeszorítottam a szempillámat, s jóformán vakon ugrottam fel a kanapéról. Rohantam volna arra, amerre a lábam visz, ha Locifán nem tart vissza, ha nem fog le, és magyarázza el, hogy nincs mitől tartsak.

Szavai siket fülekre találtak. Csak azért is menekülni akartam onnan. Hirtelen kicsapódott az ajtó, mire a szemem is kinyílt. Megláttam a bestia mancsai között a laptopot, s gondolva egyet, odarohantam, és elvéve tőle, menekülőre fogtam.

Nem üldöztek, utamat sem állták. Csak az a fránya medve ne lett volna. Hatalmasat botlottam benne. A laptopot viszont annyira féltettem, hogy nem izgatott volna, ha eltaknyolok, csak annak ne essen baja, végül aztán mindketten megúsztuk esés nélkül. Az elkövetkező emlékkockák egyre jobban elhomályosodtak előttem, majd hirtelen felébredtem abból a tranzszerű visszaemlékezésből.

Ott álltam a térdelő Locifánnal szemben, akit már nem tudtam ellenségként elkönyvelni, sem temperamentumos gnóm-ördög cimboráját. Ezutóbbi még mindig a széttépett koboldból falatozott az ajtónál. Látva, hogy felénézek, elhajította a lerágott csontot, majd hogy a vallatást sikeresen félbeszakította, nyelt egy nagyot, s ismét megszólalt.

 

- Koboldkirály – kezdte, az „ausztrál” felé fordulva, különösebb tiszteletadás nélkül -, tudom ám, hogy nem vagy te különösebb erőkkel megáldott nemes, szóval ne próbálj itt nekem fennhéjázni! Hisz csak egy ausztrál egyetemista voltál, amíg el nem raboltak a koboldok.

- Hogy mered....? – sziszegte a férfi.

- Könnyen, öcsém – válaszolt a bestia. – Jobban tartok az árulók urától, Omegától, mint tőled. Téged viszont jobban kedvellek. Kihajítottad ezt a derék öregembert, vissza a pajtásaihoz. Ezért hálás vagyok. Most viszont engedd el ezt a lányt ott a balodon. Mint mondtam, Alfa ölte meg a szolgádat, és ő azért tette, mert a bolond mestered a lányra támadt. Alfának fontos a lányka, hagyd hát, hadd játszon vele.

- Tehát, Locifán... – kezdte a koboldkirály, majd elhallgatott, hogy akcióba léphessen. Tett egy lépést a térdelő törpe felé, majd meglendítette a jobb lábát, hogy belé rúgjon, de amikor a cipője orra már majdnem elérte Locifán szaglószervét, a fekete gnóm-ördög odaugrott a törpe hátához, és hátrarántotta, így a férfi csupán a levegőbe rúghatott.

 

A fekete gnóm a következő percben már a koboldkirályt döntötte le a földre. Ezzel egy időben Locifán sem tétlenkedett. Mellém szökött, s karon fogott, hogy utána kivezessen a szabadba. Olyannyira el voltam foglalva az emlékeimen való merengésen, hogy eszembe sem jutott az irhámat menteni.

Mindazonáltal lett volna néhány kérdésem hozzá, de mire észbe kaptam, én már kint álltam, a törpe meg már sehol sem volt. Egyetlen másodperc elégnek bizonyult számára, hogy elnyelje a föld. Odakint azért nem volt olyan nagy nyugalom, szóval megengedem, hogy ügyesen eltűnt a tömegben.

Igaz, állt az idő, de azért a nem átlagos, természetfölötti erővel megáldott lények nem fagytak meg. A vonat előtt meg amúgy sem halt bele senki sem az unalomba, maximum a halálos sebesülésekbe...

Akár egy csatatér, úgy nézett ki az erdős terület, ahol a vonat megállt. Koboldok harcoltak egymással és gnóm-ördögökkel egyaránt. Ezutóbbiból nem egy vadon élő példány is volt. Ők csak akkor támadtak, ha már más esélyt nem láttak. Mihael szörnyei viszont találomra írtották a népet. Ahol lecsaptak, ott bizony egy élő lélek nem maradt.

Beleszédültem egy pillanatra a nagy kavalkádba. Senki sem vett még csak figyelembe sem, de azért ügyelnem kellett rá, nehogy valamelyik véletlenül engem kaszaboljon le. A vonat széléhez dőlve araszoltam kifelé abból a pokolból. Túl sok mindent nem láttam a viaskodó fenevadakon kívül.

Először valami menedék után néztem, de mivel azt csak a fák nyújthattak volna, amik mögött talán Omega várt, máson kezdtem el törni a fejem. Gyorsan kellett eldöntsem, hogy mi tévő legyek, végül aztán arra az elhatározásra jutottam, hogy megkeresem Mihaelt, ha egyáltalán ott van, vagy ha ez egyáltalán lehetséges abban a kavalkádban. Ez a tervem hamar dugába dőlt, amikor az egyik ablakot belülről kitörték, s a koboldkirály kiugrott rajta. A fekete bestia is követte, de amint szabad levegőt szívhatott, elrepült, s egyhamar eltűnt a fák zöldellő lombjai között.

A koboldkirály talán meglátott, talán nem, mindenesetre nem maradt ideje velem törődni, ugyanis a távolból motorzúgás hallatszott, majd tűzlabdák kezdtek potyogni, csak és kizárólag a koboldokra. Valahonnan a távolból hallottam Omega hangját, ahogy visszavonulót fúj, majd az őt követő koboldok kiváltak a tömegből, és menekülőre fogták, miközben a tűzlabdák egyre csak hullotak a nyakukba.

Nem tudom, mikor tűntek el a vadonélő gnóm-ördögök, mindenesetre a koboldok iszkolásánál már nem láttam egyet sem. A koboldkirály is eltűnt, és csak nehezen találtam rá a nyomára, pedig könnyű dolgom volt, a legnagyobb létszámú koboldcsoportban kellett keressem. Azután láttam egy motorost, ahogy elszelel. Omegára tippeltem, de mivel bukósisak volt rajta, nem lehettem biztos a kilétében, mindenesetre a nagy szájú királyfi, lelkes szolgáival együtt üldözőbe vette a motort.

Nem maradt más ott rajtam kívül, csak az időbe fagyott vonat utasai, a lemészárolt szörnyek, s az őket eltakarító gnóm-ördögök, mind Mihael szolgái.

A térdeim reszkettek. El akartam menni. Vissza a vonatba, majd meggondoltam magam: inkább elszaladni, ki a világból.

Talán a világ végén lenne nyugtom – futott át az agyamon a kósza gondolat. Nem hazudok ha azt mondom, hogy komolyan eltűntem volna a Földről, ha akkor legalább nyertem volna pár nyugodt percet. De ekkora szerencsével nem szolgált a sors.

Alighogy kireszkettem magam, s oldalra néztem, a törött ablaküvegen Orange-et láttam meg kiugrani. Hóna alatt egy nagy sporttáskát hurcolt. Akaratlanul a kezemre néztem. A bicska még mindig ott volt benne, kinyitatlanul. Azon kívül más nem volt nálam. Hamar rájöttem, hogy a csomag, amit a narancssárga pofájú szörny visz, az nem más, mint az én táskám. Rá akartam ordítani, hogy nem szép dolog ellopni más dolgát, de inkább utána mentem, hogy elvegyem tőle, ami az enyém. Tudtam, hogy csak megbántanám, ha kiabálnék vele, hisz csak parancsot teljesít.

Már majdnem utolértem, amikor lódobogást hordott felém keleti irányból a szél. Ahogy arra számítottam, az erdő felől előkerült Mihael lovaskocsija. A nyitott fedelű kordét könnyedén rántotta maga után a két ló. A sebesült állat szűgyén már alig látszott a heg. Apróbb horzsolásnak tűnt csupán. Nem először tapasztaltam már magam körül ezeknek a nem evilági lényeknek a gyors felépülését, de azért még akkor is megborzongtam.

Mihael unottan rántotta meg a gyeplőt, amikor elém ért. Nem szólt hozzám, csak bökött a fejével, hogy szálljak fel mellé.

 

- Kösz, nem – vetettem oda neki hetykén.

- Szállj fel, különben feltetetlek! Ismered a szolgáim viselkedését. Nem telne benne örömöd!

- Ne parancsolgass, hanem inkább lökd le a táskámat. Nincs szándékomban visszamenni! Elegem van belőled is, meg a fajtádból is, ahogy a mesebeli lényekből is! Hagyjatok engem békén!

- Ha tehetném... Jacqueline Long, te már túl mélyen...

- Na, nem! Nem akarom végighallgatni! Nem izgat a fennhéjázó dumád, sem a meggyőző érveid, ahogy Topus örökké kritikus beszéde sem hiányzik. Menj vissza a kicsiny váradba, és éld tovább a zsarnoki életedet! De nélkülem! Ott van Tracy húgom meg Plumbu. Ők ketten tökéletesen értik a feladatukat. Igaz, tőlük megkapod azt, amit tőlem sosem, ők símán a képedbe vágják, hogy vedd fel a bársonyszékből azt a jól rejtegetett vörös ülepedet és kezdj el nyomozni, ha kell a hülye markolatod! Na, meg a majmot is viszonzásul teletömik mari hónaljával, ha beléjük töm egy gram plukokót is. Bár a húgommal, nem rossz indulatból mondom, de ügyelj, ő minden bizonnyal rosszul reagálna rá! Nem baj, legalább átrendezné azt a romhalmazt!

- Lehiggadtál? – kérdezte Mihael, ugyanolyan fapofával, mint amilyet vágott, amikor találkoztunk.

- Nem, és nem is fogok! Hol voltál hajnalban? Gondolom, Topust nézted, ahogy polírozza a farkát. Jól tetted! Azt is kell nézni!

- Long, túllősz a célon. Ne sértegess, kölyök, mert megbánod!

- Fordulj fel!

 

Legyintettem egyet, majd a kocsijához léptem, de csak azért, hogy levegyem a táskámat. Már eleve rosszul közelítettem meg a dolgot. Jobb lett volna ott hagyni a csomagjaimat, és elszaladni, úgy talán nem jött volna utánam, de így aranytálcán kínáltam fel magam. Ő meg ki is használta az alkalmat. Amikor elég közel hajoltam, odakapott az orrom elé, megragadta a kabátomat, és gallérjánál fogva rántott fel. Végigterültem a térdein, mire pedig feleszmélhettem volna, már a lovak közé csapott, sőt meg is fordult, és már csak körvonalakban láttam a vonatot távolodni.

Dühösen rúgkapálóztam, de végül is sikerült felülnöm. Nem származott belőle túl nagy örömöm... Mihael bár nem gátolt benne, amint sikerült kiegyenesednem, az államhoz nyomta az ostor fejét, és sziszegve rám szólt, hogy még egy mozdulat, és lelök a száguldó kocsiról. Már ott volt a számon a meggondolatlan válasz, de hirtelen két mancs kereszteződött a nyakamon, ott ahova Mihael az imént az ostort szorította. Nem láttam, de attól éreztem, hogy Orange az, aki megpróbál visszatartani. A terve bejött, nem mondtam semmit, csak nekidőltem a bársonyháttámlának, és az ölembe kaptam a táskát.

Nem igazán tudtam, mit tegyek. Beszélni akartam, kifakadni, megmondani a magamét, de azon már túl voltam... Igaz, egyáltalán nem tetszett. Néha, inkább legtöbbször, ha robbanok az idegtől, mindig valami betanultnak látszó szöveget vágok le, sosem azt, ami a szívemet nyomja. De Jacqueline Long már csak ilyen!

És akkor hirtelen megálltunk. Ott a semmi kellős közepén, a lemenő napsugarak tengere alatt, valahol a végtelenben. Hallgattam, Ő is szintúgy. Végül valami sóhaj félét hallatott, majd leugrott a kocsiról.

Megindult előre, átvágva két bozóton, egyenest a kis patak partjára, aminek a csordogálását onnan is jól lehetett hallani, ahol voltam.

Én meg csak ültem ott, a táskával a kezemben, és nem mozdultam. Végül meguntam a semmittevést, és körbenéztem. Egy gnóm-ördögöt vagy más állatot sem láttam a környéken.

Kicsi morfondírozás után végül csak leszálltam, de nehezen indultam a bozótos felé. A lábam inkább az út felé csalt volna.

Mihael a tóparton ült, egyik lába teljesen ki volt egyenesítve, a másik térdén pedig a karját pihentette. Ujjai között egy fűszálat csavargatott, de amikor észrevette, hogy odaértem, egyszerűen porrá égette. Azután nem mozdult. Odamentem mellé, és csak álltam ott, egész addig, amíg meg nem szólalt.

 

- Lehiggadtál? – tette fel az első kérdését.

- Le – feleltem, amennyire tőlem tellett nyugodt hangon.

- Nem ülsz le?

- Jó nekem így.

- Te tudod.

- Miért hoztál ide? – vettem át a kérdező szerepét.

- Talán, mert nincs jobb dolgom. Beleuntam Topus kukkolásába.

- Valóban? Egyébként hogy-hogy nem jött ő is, veled?

- Nem tudta, hogy eljövök. Meghallottam a testvéredet, amikor épp a főnökével beszélt, és egy kevéske, a gondolataiban történő séta után megkísértettem a szerencsém. Azután észrevettem, hogy megfagyott az idő, onnan meg már nem volt nehéz kitalálni, merre keresselek.

- Gondolom, mentél a zaj után.

- Tévedsz, a szag után. A „fajtám” hamarabb megérez bármit a legkissebb fuvallatban, minthogy meghalljon egy sikolyt.

- Miért rángattál magaddal?

- Mert töröltem a veled kapcsolatos emlékeket a vonaton utazó emberek elméjéből. Azután meg már minek maradtál volna.

- Nem tudnál törölni mást is? Például a fejemből egy borzalmas emléket.

- Az öregember nem mesélte?

- Milyen öregember, és mit?

- A főnököd apósa, ha jól tudom...

- A könyvtáros?

- Az. Szóval, nem mesélte, hogy az ébredésem éjjelén majdhogynem megöltelek?

- Mint oly sokan másokat... De, hogy-hogy csak majdnem?

- Ami után elájultál, nekiálltam kitörölni az emberek memóriájából az éjszaka történteket. Te voltál az egyetlen, aki nem reagált sehogy. Képtelen voltam az elmédbe férkőzni. Hiába tartottam a kezem a fejeden, hiába mondtam rád varázsszavakat, minden lepergett rólad. De nem akartam fél munkát végezni. Úgy döntöttem, hogy végzek veled, de az öreg erősködött, hogy ne tegyem. Hogy egy ilyen páratlan önvédelmű képességgel megáldott embert nem ölhetek meg. Nem értettem vele egyet, de végül valamiért megnyíltál előttem. Mindent tudok rólad, Jacqueline Long. Ezt viszont azért mondtam el, mert történt, hogy egyszer nekem kellett lezárjam az emlékeidet. Akkor, azon a reggelen történt, amikor az álomhozó kobold majdnem megölt. Ezen is sokat töprengtem. Miért volt olyan lassú? Lehetett volna gyorsabb is, jóval gyorsabb. A lovat hiába hajtottam, nem volt elég gyors, ahogy az a kobold sem. És itt tevődik fel az újabb kérdés: Mit akart tőled a koboldkirály?

- Csak véletlen lehetett... Mit akarhatott volna tőlem?

- Én is ezt kérdem. Nincs kedved megnyílni előttem? Tudod, úgy mint régebben?

 

Alighogy kiejtette száján az utolsó szót, felcsillant a szeme, s már fordult is felém. Nem, a jó szó erre a rám, ugyanis egszerűen lerántott a földre, felém térdelt, két kezét a vállamra szorítva, lábával pedig részben a kezeimet, részben a lábaimat lefogva. A meglepettségtől szó nem jött a számra. Zöld szeme fokozatosan elvesztette a színét, s csakhamar két égetően vörös szemgolyó meredt rám, s én mozdulni sem bírtam már.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Archívum

Naptár
<< Október >>
<< 2019 >>
Ke Sze Csü Szo Va
  1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31      

Statisztika

Online: 1
Összes: 115078
Hónap: 1020
Nap: 33