Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fejezet 30

2013.03.14

30. Hátraarc

 

- Long nyomozó... helyettes. Miben állhatok a szolgálatára?

- Szeretnék kivenni egy hét szabadságot. Haza szeretnék utazni.

- A tegnap történtek után nem is csodálom... A társát, avagy a testvérét azóta sem sikerült értesítenem.

- Én sem találkoztam vele, de úgy őszintén, tudom, hogy megoldja. A főbb ügyünk úgyis lezárult.

- Az akta lezárult, de egy másik kinyílt.

- Towerfield ellen nem tanúskodok!

- Pedig erre a tárgyalásra kötelessége eljönni. Két és fél hét múlva lesz, szóval lesz ideje bőven összeszedni a gondolatait.

- Hát jó... – szorongattam az imént kezembe nyomott bírósági behívót. – De attól kapok kimenőt, igaz?

- A pszichológus, aki kezelte önt, épphogy ezt javasolta. Otthon könnyebb lesz feldolgoznia mindezen szörnyűségeket.

- Köszönöm, főnök!

- Viszlát, Miss Long. Egy hét múlva várjuk vissza.

 

Elköszöntem én is, és már vége is szakadt a Columbinóval esedékes párbeszédünknek. A kilincs után nyúltam, fél kézzel pedig elsüllyesztettem a félbe hajtott papírdarabot a táskámban.

Úgy, ahogy voltam, egy szál farmerben, pólóban, kiskabátban, valamint egy divatjamúlt táskával a vállamon mentem végig az üresnek mondható utcán, ami egyenest a vasútállomásra vezetett. Néha elment mellettem néhány gyalogos vagy autó, de nem igazán érdekelt. Csak mentem, mendegéltem, megannyi kitartóan kavargó emlékből csemegézve.

A jegyvásárlás után még vagy másfél órát kellett várnom, mire befutott a vonatom. Aközben megszólalt egyszer a telefonom, de anélkül kikapcsoltam, hogy a kijelzőre pillantottam volna. Nem akartam senkivel sem beszélni. Főleg nem Lotrával. Ha meg a szüleim voltak, hát gondoltam, majd közlik velem a mondanivalójukat személyesen, ha hazaértem.

A vonat füttyével én is távoztam Dartonville-ből... Titkon remélve, hogy mindörökre.

A hazaút, nem is gondoltam volna, hogy ilyen hamar esedékes lesz. Szép, hosszú karriert képzeltem abban a városban, erre minden összeesküszik ellenem. Elsősorban ott az „első szerelmem”, akiről kiderült, hogy egy zsarnok, ha nincs bronzba öntve, másodsorban a testvérkémet szükséges megemlítenem, aki elmehetne színésznőnek... Jolie néni biztos sokat tanulhatna tőle. Az előkelő harmadik helyen meg nagy versengés dúl. Ott van az az anyaszomorító Topus, de talán őt is leteperi az az átkozott Omega. Nem akartam bevallani még magamnak sem, de pont, hogy ő volt az, aki miatt farokbehúzva szeleltem el a városból. Szívből gyűlöltem, pedig két szót nem váltottunk négyszemközt.

 

- Szabad?

Ez a kérdőszó és egyben mondat volt az, ami kirántott zavaros gondolataim közül. A fülke ajtajában egy férfi állt. Félhosszú, barna hajú, leginkább ausztrálnak kinéző figura. Göndör hajának egy tincse a szemébe lógott. Egyszerű átutazónak, talán turistának tippeltem. Csomagjai nem voltak, csupán a tréningfelszerelés volt rajta egy egyszerű tornacipővel.

Kérdésére igennel feleltem, mire leült velem szemben. Sokáig az ablakon keresztül néztem a tájat, de ahányszor magam elé néztem, az ő bámuló tekintetébe szaladt a sajátom. Kicsit idegesített a dolog, főleg, hogy el sem csapta a fejét, ha felé néztem.

Legalább vett volna napszemüveget – gondoltam. Ő viszont csak ült ott, és nézett. Végül, nem bírva tovább a bámulást, megszólítottam.

 

- Először járt Dartonville-ben?

- A munkám ideszólított.

- Á, tehát üzleti ügy.

- Ön idevalósi?

- Én is a munka miatt utaztam Dartonville-be.

- Most tölti a szabadságát?

- I-igen... Fogjuk rá. Az az egy hét biztos hamar eltelik majd.

- Megtudhatom a foglalkozását?

- Én pedig azt, hogy miért kíváncsi rá?

- Ha nem kívánja közölni velem, nem kérdem többet... Tudja, maga különleges...

- Hogy érti?

- Nekem van egy különleges adottságom. Kicsi korom óta el tudom csípni a legtöbb ember gondolatait. Maga azon kevesek közé tartozik, akik agya számomra rejtély. Ó, most biztos flúgosnak tart.

- Szuper! Csak azt ne mondja, hogy egy démonnal ülök szemben, mert menten kiugrok az ablakon...

 

A következő percben az ajtó nyílása zavarta meg a beszélgetést, aminek már olyannyira vártam a végét. A fejemet a belépni kívánók felé fordítottam. Két iskolás korú lány tűnt fel, de mindketten megtorpantak, amikor megláttak. Az egyik csupán azért, mert a másik megállt.

Ez az első csak állt ott, a száját tátva rám. Nem értettem a reakcióját. Már készültem megkérdezni, hogy mi baja, miért bámul úgy, amikor váratlanul odafordult a barátnőjéhez és súgva, de úgy, hogy én is tisztán értsem minden szavát, ezt mondta:

 

- Te, ez nem az a zsernyák, aki azt az öngyilkos kölyköt letámogatta a tetőről?

- Hé, ne olyan hangosan... – súgta vissza a barátnője, majd gyorsan karon fogta a rám bámuló lányt, s elvezette, át egy másik vagonba.

 

Nagyot nyeltem, ezt meghallva. Én segítettem le volna a Towerfield kölyköt? A „drága” papája ilyesféle maszlaggal eteti a népet, én meg farkam behúzva menekülök anyuci szoknyája alá...?

Ezt végiggondolva már nem találtam olyan jó ötletnek az utazást, majd hirtelen a mobilom felé nyúltam, ami kikapcsolva szunyált a táskám mélyén. Mielőtt azonban használhattam volna, a rejtélyes férfi velem szemben egyszerűen hozzám szólt:

 

- Elnézést, de akaratlanul is elcsíptem a hölgyek szavait... Ön rendőr?

- Igen, és amint befutott a vonatom a londoni pályaudvarra, veszek még egy jegyet, vissza Dartonville-be. Ez a Towerfield nem ússza meg ennyivel. És én még segíteni akartam rajta...

- Nem hallotta a másik lányt? Azt mondta, kimenet, hogy...

- Hallottam, lecsitította a másik csajt!

- Nem-nem, azt mondta, hogy maga volt, aki a gyerek apját megmentette, és nem, aki azt lesegítette odafentről. Olvastam az újságban az esetről. Komolyan valami démonmegszállásról csacsogott a kissrác?

- Kérem, hagyjon békén! Nem magával fogom megosztani a fent tapasztaltakat. Felejteni akarok. Az a gyerek komolyan a hibámból ugrott le... Az apjára figyeltem, ahelyett, hogy utána ugorjak. Többet komolyan ne várjon az esetről, főleg nem tőlem!

- Értem... Ne haragudjon, a kíváncsiságomat nehezen tudom féken tartani.

 

Válaszolni erre már nem akartam, helyette felálltam, s távoztam a kabinból. Jó öt percet bolyonghattam odakint, de annyira nem bírtam lehiggadni, hogy visszamenjek a férfival egy helyre, inkább egy másik fülkében kerestem menedéket. Ott végre elveszhettem a tömegben, s végre megkaphattam azt, amire már olyan rég vágytam... a magányt. A kényelmes ülésen később az is megtörtént, amire végképp nem számítottam, elnyomott az álom.

Nem aludtam túl sokáig, az órámon viszont nem tudtam megnézni, hogy mennyit pihentem, legfőképpen azért, mert eszembe sem jutott. Helyette más dolog foglalkoztatott, még pedig az, hogy kiderítsem, hogy mi történt körülöttem...

A vonat ugyanis megállt, vele együtt a körülöttem levő emberek sem moccantak. Nem értettem, mi történt... Miért állt meg jóformán minden? Beleértve az élet is. Csak jártam ott közöttük, de senki sem mozdult, nekem pedig nem jött ki hang a torkomon... Pedig Isten bizony meg akartam szólítani valakit. Valahogy ez azonban elmaradt. Ez főleg annak volt köszönhető, hogy időközben elértem a kocsi végét, s valahogy úgy jött, hogy kinéztem az ablakon.

Odakint, az ablakon át legelőször egy felröppenő madarat pillantottam meg. Mintha odafestették volna, úgy nézett ki. Szárnyait szétterpesztve szállt volna felfelé, de mégsem tudott. Nem moccant, mintha oda lett volna festve. Közelebb mentem hozzá, s láttam, hogy nem érzéki csalódás, a kép vagy háromdimenziós, vagy megállt az idő odakint és odabent egyszerre.

Amint levettem a megrekedt szárnyasról a szemem, más furcsaságot láttam meg. A fák elmosódottan látszottak a háttérben (közelebbről, ahonnan mindennek még tisztábban kellett volna látszania). Érdekes látvány volt, mintha megállítottak volna egy filmkockát, s azt 3D-ben látnám. És mégis, úgy tűnt, minden valóságos... Amikor nekimentem az egyik padnak, a széléről leesett a táska, amihez véletlenül hozzáértem. Gyorsan lehajoltam és visszatettem oda, ahonnan levertem, még bocsánatot is kértem a nőtől, akié volt, de az nem felelt. Mint egy élethű viaszbábu, úgy nézett ki.

Ezután ismét kinéztem, s akkor megpillantottam valamit a távolban. Az elsuhanó, megfagyott erdőség mélyéről furcsa árnyak rebbentek elő. Kisvártatva három vagy négy kobold került elő.

Még messze voltak, de megriasztottak. Immár világos volt előttem a szituáció... Omega megfagyasztotta az időt, hogy becserkészhessen, reménykedve abban, hogy elvezetem Alfáig, épp csak arra nem gondolt, hogy nem fagyok meg, akár a többi ember.

Rohanni kezdtem, vissza a magára hagyott ausztrál felé. Nem tőle vártam segítséget, hanem eszembe jutott, hogy a válltáskám ott maradt, abban a kabinban.

Csakhamar elértem, közben állandóan a hátam mögé néztem, tartva egy esetleges támadástól. Kinyitottam a kabin ajtaját, s gondolkodás nélkül a férfi lába közé léptem... Mindazt azért, mivel a pasi feje fölött volt a poggyász. Bevallom, észre sem vettem, hova taposok, csak feltéptem a cipzárt, majd előrántottam belőle a nagyapámtól kapott vadászbicskát. Alighogy megmarkoltam, hátraléptem, de ekkor valaki megfogott két oldalt. A rémülettől megbicsaklottam, s mire észbekaptam, már a szószátyár férfi karjaiban találtam magamat. Legnagyobb döbbenetemre ő volt, aki megfogott, de csak azért, hogy lesegítsen.

 

- He? – kezdtem nem épp tanult nő módjára, majd folytattam, rendőri tapasztalatomat bevetve. – Na, sokáig tartott ennek a balféknek az ereje... Avagy, mister, bocsánat, de elengedne?

- Megtudhatnám, hogy miért ugrott fel elém? – kérdezte, majd látva a kezemben a bicskát, megválaszolva saját kérdését, legyintett egyet. - Azért megkérhetett volna, hogy álljak fel.

- Bocsánat, de nincs időm erre! – válaszoltam, s már mentem is a falhoz, lehetőleg valami fedezéket keresni. A döbbenet immár nem először ült ki arcomra. A folyosón ugyanis megpillantottam a kalauzt, aki ugyanabban a nyakatekert pozícióban tátotta a száját, fél testével hátrafordulva. Valószínűleg a mögötte visszanéző utasnak mondott épp valamit, amikor az idő megállt.

Ámulatomban még arról is elfeledkeztem, hogy odafigyeljek a másik irányra. Ha a rejtélyes ausztrál nincs, egy vinnyogó kobold a karmaiba kapja a fejem.. Persze a testemtől megszabadítva.

A férfi megragadott, és arrébb húzott, közben még a kabin ajtaját is behúzta. Odakintről irtózatos vinnyogás hallatszott, majd kicsapódott az ajtó, s az első, ami a szemembe ömlött az nem más volt, mint vér. Alighogy letöröltem az arcom, s újra láttam, Mihael egyik hű szolgáját pillantottam meg. Azután hamar rájöttem, hogy tévedtem, a gnóm-ördög ugyanis az a bizonyos fekete példány volt, ami már oly sokszor a segítségemre szaladt.

Ez most sem volt másképp. Jól megnézte a mancsában levő cafatokat, majd a szájába tömködte, s jól megrágta. Erre a látványra félrenéztem, egyből kíváncsi megmentőm arcába.

 

- Ne féljen tőle. Nem látszik, de ő az oldalunkon áll.

- Tudom... – jött a válasz.

- Felséges királyom!

 

A hang tulajdonosa a semmiből ugrott elénk (mondom én, de biztos, a gnóm-ördög hátánál jöhetett, viszont arra nem volt gusztusom nézni). Az alacsony alak köpeny alá bújva suhant elénk. A férfi előtt térdre vetette magát, s összekulcsolt kezekkel könyörgött. Ennek okát hamarosan megtudtam, ahogy azt is, hogy ki is volt lényegében, úgy a kártyavető törpe, mint a kíváncsi „ausztrál”.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Archívum

Naptár
<< Július >>
<< 2020 >>
Ke Sze Csü Szo Va
    1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31    

Statisztika

Online: 3
Összes: 136704
Hónap: 6008
Nap: 258