Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fejezet 27

2013.03.01

27. Gyilkos öngyilkos

 

Egy meglehetősen nyugodt éjszaka telt el a fejem fölött. A reggel beköszöntével azonban valami jól érezhetően megváltozott. A világ nehezen, de ismét életre kelt, a város pedig olyan zajos lett, mintha soha el sem hallgatott volna.

Jóllehet, sok mindent hallottam, de reagálni semmire sem tudtam. Mozdulatlanságban töltött órák teltek el a fejem fölött, én meg csak feküdten ott, mint egy hulla.

Az ex-szobor jól megmondta, tényleg erőt vett rajtam a fáradtság, de feleannyira, mint amennyire számoltam rá. És, hogy miért mondom ezt?

Igaz, hogy sokáig még csak mozdulni sem bírtam, de amint okom lett rá, egyből a zsebembe nyúltam. Ehhez azonban egy idegesítő, vibrálásszerű érzést kellett éreznem a combomnál. Nem telt bele sok időbe, és rájöttem, hogy a telefonom jelez egy hívást. Mivel rezgésre állítottam, azért riasztott fel.

Az ijedtségtől hirtelen erőre kaptam. Előkapartam hát a telefont, s a kijelzőre nézve Jameson doktornő nevét láttam szerepelni. Azért egy kósza pillantást vetettem az órára is, mielőtt felvettem volna. Reggel kilenc múlt el hét perccel. Bevallom, azt képzeltem, hogy több időbe fog beletelni, hogy magamhoz térjek. Attól még álmosan szóltam bele a telefonba.

 

- Doktornő, üdvözlöm! Miben segíthetek?

- Jó reggelt, Miss Long! Ne értse félre, de tudnom kell. Egyedül van?!

 

Hangja riasztóan komornak tűnt. Már azt hittem, hogy nem hatott rá Darkeyes, majd Mihael „memóriatörlése”. Mielőtt válaszoltam volna, körülnéztem a tetőn, majd látva, hogy egyedül vagyok odafent, így válaszoltam:

 

- Egy árva lélek sincs a közelemben.

- A Prada towni nyomozó sincs?

- Őt már messziről kiszúrtam volna... Egyedül vagyok, Mrs. Jameson. De miért kérdi?

- Tegnap este egy érdekes dologra derült fény. Fel akartam hívni önt, de sajnos... Na, mindegy, magánügy.

- Mit szeretne elmondani? – közben már a szívem a torkomban dobogott.

- Nyomozó... Félek, hogy véletlenül megtaláltam Krimmel professzor gyilkosát...

 

A hírre kipattant mindkét szemem. A maradék fáradtság is köddé lett.

A halottkém mondatának utolsó fele hamarabb eljutott az agyamig, mint az eleje. Figyelembe sem véve az aggódó hanglejtését, máris rákérdeztem, hogy ki volt a gyilkos. A feltételezett tettes nevét csak azután közölte, hogy ecsetelte nekem a tegnap esti észrevételeit.

 

- Hét óra után kaptam egy vadászpuskát. Olyat, amilyenre szükség volt a gyilkos fegyver azonosításához. Ma szerettem volna elvégezni a teszteket, de a fegyver tulajdonosa sürgetett. Amint elvégeztem a kellő vizsgálatokat, arra derült fény, hogy a fegyver, amivel a lövéseket leadtam, nem más, mint a keresett fegyver.

- Tessék? – kérdeztem, felülve.

- Minden tesztet újból elvégeztem ma hajnalban. Az eredmény ugyanaz: Mr. Towerfield puskájából adták le Krimmel professzorra a gyilkos lövést.

- A... a Prada towni felügyelőről beszél...?

- Talán bízott benne, hogy nem vesszük észre a hasonlóságot. Bár a mai technológiával... Őrültség volt a kezünkre játszania. Ó, közben írtam egy e-mailt Weight parancsnoknak, és már megkaptam a választ is. Elfogató parancsot adott ki a felügyelőre. Önnek pedig azt üzeni, amit én is: legyen óvatos, ha találkozna vele.

- Az leszek... és köszönöm, hogy értesített. Ez igen érdekes ügynek ígérkezik. Viszhall, Mrs. Jameson!

- Nyomozó, várjon! Kérem, értesítse a nevemben is a kedves társát. Nézze el, nekem, de ma nem vagyok olyan hangulatban, hogy elviseljem a testvére stílusát.

 

Megnyugtattam, hogy elintézem helyette a testvérem felvilágosítását, majd ismét elköszöntem tőle. Alig szakítottam meg a hívást, amikor jött a következő. Columbino parancsnok volt, akivel közöltem, hogy már hallottam a fejleményekről. Ő közölte, hogy nem tudja elérni a húgomat, közben vagy kétszer közbevágott valami sípolás. Azután én kértem meg rá, hogy még próbálkozzon a testvérem hívásával. Amint elhallgattam, a telefonom is elnémult.

Azért annak örültem, hogy legalább addig kibírta, hogy végigmondjam a mondókámat. A megtudtak után még pihentem volna, de hajtott a kíváncsiság.

Elindultam, megkeresni a tűzlétrát, de nem jutottam túl messze. A tető szélén, a Mihaelszobor egykori helyén, megláttam valakit. Háttal állt nekem, a mélybe nézve. A mérete egy gyereké volt, de az esti kalandom után nem igazán mertem fegyvertelenül megtudni az illető kilétét.

A pisztolyomhoz nyúltam, csak épp nem voltam elég figyelmes ahhoz, hogy nesztelenül húzzam le a kabát cipzárját. A zajra aztán hamar hátrafordult az ismeretlen egyén. Ráismerve, elengedtem a pisztolyt, de bár ne tettem volna! Az illető ugyanis egy kisgyerek volt, pontosítva Towerfield fia. Az, akivel az őrs előtt találkoztunk.

A gyerek kisírt szemekkel állt a csatorna  mellett. Alighogy felismert, tett egy lépést hátra, majd rám kiáltott:

 

- Maradj ott, ahol vagy!

- Oké! – nyitottam ki a tenyerem, jelezvén neki, hogy nem szándékozok semmi elhamarkodottat tenni. Álmosságom közepette, viszont nem tudtam semmi normálisat kiötleni. – Mit csinálsz idefent?

- Na és te? Követtél?

- Én idefent éjszakáztam. Jó muri volt...

- Ne viccelődj itt velem. Menj le!

- Arra készültem. De látom, te is... Csak te a gyorsabb utat választod?

- Ne vi... Tudod mit? Igazad van! De semmi közöd hozzá!

- Nem tűnsz emósnak. Akkor mi vitt rá erre a bolondságra?

- Neked bolondság, nekem a helyes megoldás!

- Öcsi, én nem követnék el a helyedben egy ekkora baklövést. Ha apád miatt csinálod, akkor megnyugtatlak: ma estétől talán már Charlie barátodnál alhatsz.

- Baromság! Mit hadoválsz itt össze-vissza?!

- Tudok valamit az apádról, ami biztosan hűvösre teszi egy időre. Ha miatta, ha ő az oka a kétségbeesett döntésednek, akkor megnyugtatlak... Nincs mitől félj... Ez az ember nem éri meg, hogy eldobd az életed.

- Mi? Hogy? Bolond vagy... Nem az a gerinctelen patkány a bajom...

- Akkor mi?

- Közöd?

- Figyelj, komám, ha nem mondod el, legalább nekem, hogy miért vetsz véget az életednek, akkor még az is megeshet, hogy engem fognak megvádolni a meggyilkolásoddal. Amúgy sem akarom végignézni egy ilyen egészséges fiatalember halálát.

- Akkor menj... Tűnj el innen... Azért meg ne izgulj, hogy bármivel is megvádolnak. Mindent leírtam a búcsúlevelemben.

- Látom, tényleg komolyan gondolod. De attól még elmesélhetnéd, hogy mi az okod. Ugyanis az én kezemben biztos nem fog megfordulni a leveled. A dartonville-iek pedig szeretnek minden szót kifordítani. Ha meg nem ismerik az igazságot, hát szárnyra kapnak a pletykák. Gondolom, Prada Townban sem más a helyzet... Az utolsó vallomásoddal sem lenne ez másképp.

- Elmondom, ha nagyon akarod. De félek, hogy nem hiszed el egy szavamat sem.

- Tégy egy próbát.

- Tudom ám, hogy mi a terved, de ha egy lépést is mersz felém tenni, sosem tudod meg, hogy miért kell bűnhődnöm...

- Ne beszélj így! Mégis miért kéne...

- Csak ígérd meg, hogy nem jössz közelebb!

- Szavamat rá...

- Tehát az ok izgat, ami ide zavart.... Legyen.

 

Vártam a meséjét, ami olyannyira nem érdekelt, hogy majdnem elaludtam. Erre a beszédszünetre viszont akaratom ellenére is odafigyeltem. A fiú ugyanis hátat fordított, és a mélybe nézett. Ez kitűnő alkalomnak igérkezhetett volna, hogy felékapjak, de túl fáradt voltam gondolkodni, mellé pedig csupán egy pillanatra nézett félre. Talán pont azért nem tett semmi meggondolatlant, mert látta, hogy tartom a szavam: nem mozdultam...

 

- A nagy pusztítás előtt történt... – kezdett bele történetébe. – Nem sokkal előtte. Délután, egy kicsit sötét és hideg délután... Charlie-hoz akartam menni, de lekéstem a Pradába tartó buszt, ezért végül Robert dartonville-i kérójában kötöttem ki. Dög unalmas volt. Robert sehol, a házban csak ennivaló meg pia... Szóval haláluncsi... Kimentem az udvarra, ahol az egyik szomszéd épp a kutyájával játszott. Úgy eldobta a frizbit, hogy az a kerítésen túli fán landolt. A fickó ütötte a százat, szóval inkább felajánlottam a segítségemet. Gondoltam, jó muri lesz, ha felmászok a játékhoz, és megkaparintva, fejbevágom a pocakost, hátha a blöki visszahozza. Jobb lett volna, ha úgy teszek! De felérve, túl Davis kocsimosóján, megpillantottam valakit. Olyannyira felkeltette a figyelmem, hogy lemondtam a nagy tervről. Helyette levittem a frizbit, majd elmentem. Meg akartam keresni azt a fickót. Nem lett volna szabad, ma már tudom... Egy utcával lejjebb találtam rá. Mintha már várt volna... Amikor szembekerültem vele, nem tudom, miért, de inamba szállt a bátorság. El akartam menni mellette, de mintha megérezte volna, hogy meg akartam szólítani... Felém nézett, pont, amikor egymás mellé értünk. A hideg futkosott a hátamon, amikor megszólított. Ugyanis tisztára olyan volt, mintha a gondolataimban olvasott volna. Azt mondta, hogy megmutatja nekem az „állatkáját”, ha bebizonyítom neki, hogy van vér a pucámban.

- Milyen állatkáról, és egyáltalán milyen emberről beszélsz?

- Nem tudom a fickó nevét... Sajnos nem. Különben már küldtem volna egy csokor vírust a gyökér számítógépére. A képe mindenesetre olyan volt, mint Till Lindemanné..

- Bocs, nem vagyok otthon a celebvilágban...

- Öhm... te honnan jöttél, a Marsról? Hogy még a Rammsteint sem ismered.

- Ő az énekesük?

- Ja! Mint mondtam, frankón hasonlított rá. Az a hosszúszőrű plüssmajom, mert gondolom, az volt, határozottan úgy nézett ki, mint az a gülü szemű akármi a Madagaszkárból.

 

A hallottaktól egy percre a szavam is elakadt. A helyzet kezdett világossá válni, és csak remélni tudtam, hogy az Omegával való találkozásából nem az fog kisülni, amire abban a percben gondoltam.

Az, ami viszont igazán felkeltette a figyelmem, az nem más volt, mint a maki, amiről a gyerek beszélt. Omega mellett semmi fajta maki-utánzatot nem láttam, de ahogy a fiú mondta, kellett legyen még egy példány. Erről viszont nem tudtam eszmecserét futtatni saját magammal, a gyerek ugyanis folytatni készült a történetét.

 

- A következőkben olyanra kért – folytatta a fiú -, ami első hallásra igencsak érdekesnek ígérkezett. Azt kérdezte tőlem, hogy van-e a szüleimnek lőfegyvere? Kérdeztem, hogy miért? Ő azt válaszolta, hogy a kiskedvence ijedtében elmenekült, amikor egy sikátoron átmenve néhány nagyobb patkány állta az útjukat. Meseszerűen hatott, amikor azt mondta, hogy azok a dögök akkorák, mint Paris Hilton ölebe, de hajtott a kíváncsiság, és az arca is mindvégig komoly maradt, amíg ezt végigmondta. Először bevallom, faképnél hagytam, de mivel elárulta, hogy merre keressem, ha megjönne a bátorságom, estefelé, amikor Robert felhívott, hogy késni fog, gondoltam egyet, és levettem a falról a kedvenc játékszerét... Elmentem a helyre, ahova az az alak hívott. Őt igaz, nem találtam sehol, de a ládák mögül cincogást hallottam. Közelebb érve, megpillantottam a patkányt, amiről beszélt. Akkora volt, mint egy kéthónapos kölyöklabrador, és folyton villogtatta a fogait. Nem ijedtem meg tőle... nem volt miért... Csak rácéloztam, kivártam a legjobb pillanatot, majd...

- Lőttél? És ugye a patkány menekült előled!

- Nem patkány volt! Ha az lett volna, most nem Robertet gyanúsítgatnák. Mert, ha jól értem, azt feltételezitek, hogy ő volt. Hát mondd meg a munkatársaidnak, hogy nem ő, hanem én voltam!

- Nem te voltál! Az a férfi, aki a sikátorhoz hívott, nem ember.

- Ezt mondd Robertnek, vagy a bírónak. Meséld be nekik, hogy egy varázsló undorító tréfájának lett az a szerencsétlen ember az áldozata! És utána azok az izék... Azok a koboldforma valamik, amik a majommal együtt elém szöktek. Az a tróger kurva! Még volt pofája jópofizni! Azt mondta: „Ha elmondod bárkinek is, ami itt történt, sajnos te húzod a rövidebbet. Pedig én mondtam Olgának - vagy, hogy a fenébe mondta -, hogy ne veled végeztesse a piszkos munkát”. Úgy sopánkodott, mint a nagyanyám!

 

A szeméből csak úgy ömlött a könny. Bár minden szavába iróniát préselt, a mozdulatai, az arcmimikája, ahogy minden könnyetcsavaró pillantása árulkodott a kétségbeesettségéről.

Ott álltam előtte, és hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Fájt látni, ahogy ott szenved, és Towerfieldet ismerve, semmi jóra nem számíthatott. A percek viszont teltek, és most, hogy kiöntötte a lelkét, nem tarthattam már túl sokáig tovább szóval. Úgy éreztem magam, mintha utána nyúlva, csupán egy fűszálban kapaszkodtam volna meg, amikor megszólaltam.

 

- Ez, amire te készülsz, nem megoldás. Hiába vonogatod a vállad, ezzel csak magadnak ártasz. Rendőr vagyok, bízz bennem. Hidd, el, ha azt mondom, hogy megtaláljuk a valódi tettest, sem neked, sem az apádnak nem kell bűnhődjetek egy olyan alak miatt, mint amilyen Omega.

- Te ismered?

- Nem egészen. De amit mondtál, és amit tapasztaltam... Igen, hiába nézel úgy rám, nekem is volt már dolgom vele.

- Akkor tudod, hogy nem hazudok! Láttad te is azokat a szörnyeket, igaz?!

- George Towerfield! – hallottam a kifulladt hangot, a kicsapódó szervízajtó felől. – Mégis mit jelentsen ez a firkantmány? Légy férfi, ha már ilyet műveltél! Nem elég, hogy engem üldöz a fél őrs, de a hülye gyerekem még holmi mesebeli figurák háta mögé rejtőzik, miután gyilkolt!

- Mr. Towerfield!

 

A szél már hiába hordta szét a hangom. Hibát hiba után követtem el. Először is hátranéztem, ahelyett, hogy előrerugaszkodjak. A szócséplés is hiábavalónak bizonyult, de mire ráeszméltem, az első meglátásomban ecsetelteknek már meglett az eredménye...

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Archívum

Naptár
<< Február >>
<< 2020 >>
Ke Sze Csü Szo Va
          1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29  

Statisztika

Online: 1
Összes: 120569
Hónap: 1242
Nap: 37