Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fejezet 22

2013.02.14

22. A színjátéknak vége!

 

Két gondolat nem hagyott nyugodni azon a napfényes délutánon. Egyik az volt, hogy vajon mi ég? A másik pedig: hogy vajon nem pont Mihael okozta-e a tüzet. Ekkor egy harmadik is átfutott agytekervényeimen, amiben reménykedtem, hogy nem igaz. Ugyanis, ha tényleg Mihael támadott a lakókocsira és a benne levő Sashára, akkor annak nagy a valószínűsége, hogy az öreg katedrálisszökevény gondolatolvasó, s akkor az én lelkemen száradt volna a dolog.

Miután Lotra jobbra rántotta a kormányt, s a füst távolodni kezdett tőlünk, kezdett felcsillanni bennem egy halvány reménysugár, hogy nem a tesóm volt pasija van veszélyben. Tracy viszont még akkor sem lassított, amikor a bokrok és fák mögül előbukkant a hófehér lakókocsi, aminek láthatóan semmi baja sem esett.

Annyira nem izgatta a sebesség, hogy majdnem autóstól rontott be a lakókocsiba. Épphogy néhány méterre sikerült megállnia az otthona ajtaja előtt. Ha már a bejáratnál tartunk, nos, az sem árt, ha elárulom, hogy az bizony tárva-nyitva állt.

Odabent mindent elfedett a homály, mégis, mintha valami mozgolódás is felfedezhetővé vált volna. Kivenni, azonban nem igen lehetett semmit sem.

Rossz érzés kerített hatalmába, főleg, miután kiszálltam a kocsiból, s elindultam a húgom nyomában. A fegyvertok felé nyúltam. Gondoltam, biztos, ami biztos, nem hagyok semmit sem a véletlenre.

Tracy hófehér hajától közelebb érve sem láttam beljebb, de valahogy nem lepett meg, amikor Lotra az oldalára csatolt övhöz kapott, hogy kirántsa a pisztolyát. Amit aztán nem is félt használni. A lövés láttán és hallatán elugrottam a hátától. Saját szememmel is látni akartam, hogy mi folyik odabent.

Nem értem, hogy nem hallottam belőle semmit, mivel ott bent állt a bál, nem is akármennyire. A bútorok szanaszét hajigálva hevertek erre-arra, üvegszilánkok borították be a padlót. A számítógépasztal is felborulva hevert a „nappali” sarkában. Nem messze tőle pedig valami szalagféle füstölgött, az összezúzott laptop mellett.

Mindez ijesztő volt, de nem rémisztő. Ami ezt a második jelzőt kiérdemelte az a lomok között folyt két... fogalmazzunk úgy: lény között. Egyiküket Lotra is ismerte, másikukat nem. Őt én sem láttam azodáig, csak a fajtáját.

Ez a példány, valahogy a vadon élő gnóm-ördögökhöz hasonlított. Éjfekete szőre csak úgy ragyogott, a szemében talán még annál is jobban lángolt az indulat, amikor elugorva a golyók elől, hátranézett. Nem is csodálom, hogy ideges volt, én sem díjaztam volna, ha hátba lőnek, miközben egy fülsiketítően hangos egyénnel viaskodok.

Nem láttam a húgom arckifejezését, de el tudom képzelni, hogy milyen pofát keverhetett, a lövése láttán. Ami bár célba ért, ugyanakkor észre sem vevődött. Őt még meglepte, én viszont már láttam olyat Dartonville-be érkezésem, mondhatni, első napján.

A cselekményhez visszakanyarodva, jómagam nem nyúltam a fegyveremhez, inkább odakiáltottam a gnóm-ördögnek, hogy hagyja békén Sergiut. Legnagyobb meglepetésemre a bestia felém nézett, majd felénk iramodott, de ahelyett, hogy nekünk támadjon, kiszaladt az ajtón, majd kiérve, kitárva szárnyait, meg sem állt a kéklő égig. Lotra még nézte, ahogy a gnómocska elrepül, én viszont Sashához szaladtam, megtudakolni, hogy nem esett-e baja. A kezein levő karcolásokból folyt a vér, de azt sem engedte, hogy hozzá érjek, ahelyett rám kiáltott.

 

- A közelembe ne merészelj jönni! – ordította.

- Sasha, nem Jacky volt, aki rád támadt – szólt rá Lotra.

- Én nem vagyok benne olyan biztos... Hogy nincs ő is benne a dologban.

- Miben is? És, hogy jössz te egyáltalán ahhoz, hogy gyanúsítgass?

- Dartonville, múlt hónap, huszonharmadikának éjjele, ismerős a dátum? Ha mégsem, mondjak helyszínt is? Dartonville főtere, a katedrálissal szembeni tér. Egy lepottyanó harckocsi, egy vaktában lövöldöző rendőrnő, és végül, de nem utolsó sorban tucatnyi feléledt templomdísz, amolyan díszköpők.

- Vízköpőket akartál mondani?

- Nevezd, aminek akarod, Jacqueline. Azt viszont ne is tagadd, hogy te kérted meg a feléledt szobrot, hogy intézzen el, még mielőtt bármi is kiterülne a kis titkotokból

 

A nyelvemen volt, hogy kijavítsam a „kiterülést”, de valahogy elcsuklott a szavam, amilyen pofával meredt rám a két jómadár. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy nem tudom, Sasha miről beszél, de ahogy az a gnómocska hallgatott a parancsomra, nem feltételeztem a tesómról és az exkedveséről, hogy elhiszik a mesémet. Meghát, úgy égett az arcom, mint még soha életemben.

Úgy éreztem, nem színlelhetek tovább, kész, nincs tovább. Tegyen velem Mihael, amit csak akar, nem falazok neki tovább. Ezt történetem során már hányszor megemlítettem...

Nos, igen, most várható egy bizonyos fordulat, ami vagy kiránt a sárból, vagy még jobban beledöngöl. Én, őszintén megvallva nem tudom, hogy melyik változat is történt meg velem, mindenesetre azt elmondhatom, hogy egyszer az életben Mihael kihúzott a bajból. Igaz, nem volt a közelben...

Ahelyett, hogy feleljek Sasha kérdésére, elővettem a szolgálati fegyverem, és kilőttem a nyitott ajtón. Azt is csak azért, mert szemben álltam a kijárattal, és megpillantottam valami alacsony, de annál vérengzőbb alakot, pont a lakókocsi felé közeledni. A mancsai között  egy szürkés színű, vértől csöpögő, karmokban végződő karral közeledett felénk. Amint meglátta a fejére célzó pisztolyt, megvillantotta a foga fehérjét, sziszegés közepette. Bár nem hittem volna, de egy lövés leterítette. A sikerélményen felbuzdulva odaszóltam Sergiunak, aki a törpe méretű lény nézésével volt elfoglalva.

 

- Ha hiszed, ha nem, én is annyira vagyok sáros a dologban, amennyire te. De ha nem szeretnéd, hogy itt érjen utol a halál, fogd magad, és tűnj el az ajtónyílásból. Tüstént!

Megfogadtam a saját tanácsomat, elsőként ugrottam fedezékbe, majd amilyen gyorsan csak tudtam, megvizsgáltam, hogy mennyi golyó van még a tárban. Ahogy arra számítottam, csupán az az egy hiányzott, de azért jobb volt félni, mint megijedni.

Arra a néhány másodpercre nem figyeltem csak a külvilágra, de mire felnéztem, Lotra hátánál már ott reszketett Topus.

Fogalmam sem volt, hogy mikor jött be a lakókocsiba, de ha ő ott volt, akkor már nem volt nehéz rájönni arra, hogy kinek – jobban fogalmazva: minek – láttam a letépett karját, annak a törpe méretű szörnynek a karmai között.

Első gondolatom az volt, hogy megszólítsam a majmot, de inkább kinéztem, hadd lássam, hogy mi folyik odakint.

Nem tudom, mi a fene ütött a fülembe, hogy semmit sem hallottam, mivel a kijárattól nem messze ott hevert Mihael harckocsija felborulva. Egyetlen ló volt elé kötve. Az rúgkapálva próbált kiszabadulni, de a szerszámok nem engedték. Végül az egyik gnóm-ördög ugrott rá a kocsira, hogy egy suhintással elvágja a szíjakat. Ezzel viszont saját maga alatt vágta ki a fát, mivel, amint a ló elvágtatott, a gnómocskára ráugrott egy olyan mélynövésű bestia, amit az imént lőttem le, s egy szempillantásnyi idő alatt véresre karmolta.

Lotra nem tudom, honnan érezte, hogy melyiket lőjje, de a lényeg az, hogy a jó célpontot lőtte agyon. Azonban hiába múlt ki a dög, annyi ereje maradt, hogy estében elvágja a gnóm-ördög nyakát. Azután egyikük sem mozdult többé...

Az események ezután az incidens után nemhogy lassuljanak, egyre csak gyorsultak. A jó öreg Topus elhagyta a fedezékét, hogy szépen kislisszanjon a nyitott ajtón. Annyi kellett csak nekem, nem törődve a rám néző veszéllyel, utánaugrottam, és még csodák csodájára, el sikerült kapnom a bal hátsólábát. Hiába kaparta a kocsi alját, csupán a szőnyeget sikerült maga alá gyűrje.

 

- Várjál már egy kicsit! – kiáltottam rá, mire visszafordult, s mancsával az arcom felé csapott, amire én feltérdeltem, és egy méretes pofont osztottam ki a Pöttöm Palkónak. Lett is volna nagy kárálás, ha az első mondata után Lotra nem ragadja meg Topust a szőrénél fogva.

- Mi a fene folyik itt? – méregette az ideges majmot a húgom.

- Ó, kérlek, hadd mutassalak be titeket egymásnak. Ő itt Topus, a seggnyalók királya. Mr. Ego szolgája, hadd mutassam be neked a testvéremet: Tracyt! A másikuk neve Sasha.

- Pontosabban Sergiu Plumbu – vágta rá Topus.

- Ők mindketten fontosak nekem – vettem vissza a szót. – Ha bármi bajuk esik, azon az angol klotyón foglak lehúzni, amit velem fizettettetek ki!

- Ezt a majmot meg melyik cirkuszból szalasztották?! – kérdezte Lotra.

- Nem lehetne ezt később! – vágott közbe Topus. – Ha sokáig maradunk itt, a többi kobold ránk akad.

- Koboldok?

- Igen, Jacqueline! Mit képzeltél? Kevéssel gyengébbek annál a fenevadnál, amitől Őfelsége mentett meg, de attól még életveszélyesek! Egyetlen csapásuk egy halandóra mérve halálos!

- Na és a beszélő makikkal mi a helyzet?

- Ne viccelődj, őszhajú némber! Menjünk már el innen!

- És mégis mi sebzi őket?

- Ó, egy épelméjű kérdés. Drága kelet-európai barátom, ezeket a fenevadakat bármi sebzi, többek között az ólom lövedékek, amiket oly gyakran használtok mostanában, valamint tűzzel is el lehet őket pusztítani. A fejükön a legérzékenyebbek.

- Pazar! Tudtam én, hogy fogom tudni még halászni valamire a papuskától kapott disznóperzselőt! Lotra, babuska, ide tudnád adni a bácsinak a butéliát a gáztűzhely alól.

- Hozd, te halászmester! Jacky, te meg jó lenne, ha beugranál a hálóba. Az éjjeliszekrény felső fiókjában ott van még egy fegyver és némi muníció. Ha ezeknek ólomhiányuk van, hát megkapják, ami kijár nekik! Te meg, majom, kimenet elcsevegünk egy kicsit erről a Mr. Egóról és a rejtélyesen vásárló házinénikről.

A Topushoz intézett szavaiból többet nem sikerült elfüleljek. Pedig elhallgattam volna még egy ideig. Ahelyett azonban inkább a háló felé kúsztam, magamhoz venni a stukkert és a töltény utánpótlást.

Ez így leírva olyan egyszerűnek tűnik, pedig élőben nem volt piskóta.

Kivert a hideg a gondolattól is, hogy bármelyik percben rám támadhat egy bestia, és nekem nincs mivel védekeznem, mivel voltam olyan ostoba, hogy odadobtam Sashának a szolgálati fegyveremet. Ezen felül nem elég, hogy fegyvertelenül mászkáltam odabent, de amint kinyitottam a fiókot azt kellett meglássam, hogy nincs semmiféle tár vagy fegyver annak mélyén.

Idegesen téptem fel a többi rekeszt is, mire a fehérneműi alatt megláttam kivillanni valami feketeséget. Elsepertem minden ruhadarabot, és szerencsémre megleltem a fegyvert, a tölténydobozzal, valamint két tárral együtt. Miután magamhoz vettem mindet, letöröltem homlokomról az izzadtságot, és elindultam kifelé.

A szívem csak úgy zakatolt, de legalább egyetlen porcikám sem remegett, aminek külön örültem. Hisz bajosan tudtam volna célozni úgy.

Amennyire óvatosan csak lehetett, úgy mentem ki a szabadba. Odakint Sasha éppen a perzselőt illesztette hozzá a gázpalackhoz. Amellé meg rinyált, hogy túl könnyű a palack. Lotra mindezt azzal jutalmazta, hogy exkedvese fejére dobta a majmot, valamint felvilágosította a fiatalembert, hogy merre menjen, ha ki akarná cserélni a félig kihasznált gázpalackot. Istenem... Sasha milyen tüneményesen kivágta a magas cét, amikor Topus megkapaszkodott a raszta hajában. Azóta sem sikerült neki hasonlót produkálni...

Viccet hátratéve, pont a trillázása volt az, ami a nyakunkra hozta a többi vérszomjas koboldot. Épp csak annyi időnk maradt, hogy beszálljunk Lotra autójába, és elhajtsunk onnan. A kíséret sem maradt el. A kis dögök, amilyen aprók, olyan gyorsak voltak. Fél tárat biztos elhasználtam, mire leszedtem egyet. Idővel jutott csak eszembe, hogy jobb lenne nem elpazarolni a töltényeket. Ki tudja, mi vár még ránk a későbbiekben.

A kocsi egyre beljebb vitt a sötét erdőben, s ahogy én nem figyeltem azt, hogy merre tartunk, valószínűnek tarthattam volna, hogy Lotra sem nézi... Hiába ült a vezetőülésen.

Úgy hiányzott, hogy eltévedjünk a végtelenben, mint púp a hátamra, no de a hab a tortán mégis csak az volt, amikor az autó leállt alattunk. Nem is csodálom, már miért is látogattunk volna meg egy benzinkutat, mielőtt bejöttünk volna az erdő mélyére?

Egyik baj jött a másik után. A főprobléma meg csoportostól közeledett felénk, hogy végezhessen mindannyiunkkal.

Az ütő majd megállt bennem, s ott kaptam kis híján szívinfartust, amikor egy lángcsóva csapott fel mellőlem, ami szabályos tűzoszlopot formázva elzárta az utat köztünk és a bestiák között.

Ha már nem jöttem volna rá magamtól, hogy kinek köszönhetem az életem, Sasha telitorokból üvöltve (azt is az anyanyelvén) forgatta kezében a begyújtott perzselőt, ami csak úgy ontotta magából a lángokat.

Leengedtem a fegyvert, de Lotra nem követte a példámat. Továbbra is csőre töltött piszollyal állt, és figyelt. A koboldok szép lassan visszavonulót fújtak. Igen sok társuknak kellett odavesszen, hogy elkotródjanak a közelből, de végülis időnk annyi volt, mint a tenger... Épp csak a lángokat tápláló gázért imádkoztunk, hogy ki ne fogyjon félúton. Szerencsére az is kitartott, és egyikünknek sem esett semmi baja.

Sergiu a tűzontás befejeztével a palack mellett guggolt, hogy elzárja azt. Közben, ahogy láttam, azon törte a fejét, hogy miképp öntse szavakba a gondolatait. Lotra azonban megelőzte.

 

- Jól van, miss Long – fordult felém -, most adj egy mindent kielégítő választ!

- Mégis mire?

- Na, most aztán tényleg nem vagyok hajlandó a sületlenségeidet hallgatni!

- Mintha nem látnád a saját szemeddel.

- Én viszont láttam – szólt közbe Sasha. – Az a fickó, aki leugratott odafentről, az ugyanúgy festett, mint a szobor a Dartonville-t bemutató füzetekben, valamint... Akár a Mihael szobor otthon a szülőfalumban, Dubravában.

- Dubrava? – szólt közbe Topus. - Az a koszfészek még létezik?

- Hé, majom, ne szidd az otthonom!

- Ügyelj a szádra, halandó!

- Te meg majom– szólalt meg Lotra -, annak örülj, hogy Sasha ma nem kapcsolt „Ziwa-módba”.

- Az meg mit takar? – kérdezte a szólított.

- Ne is akard tudni... – mondtam az erdőt kémlelve.

- Ez a két nőszemély állandóan azt lesi, hogy mikor rontok el egy mondatot. Esküszöm, úgy viselkednek, mintha ők jobban tudnának románul, mint ahogy én angolul.

- Ja! – világosodott meg Topus elméje. – Megnyugtatlak, halandó, nem te tanultál meg beszélni, hanem a közelben van az én felséges felségem!

- Lotra, Sasha, hozzon valamelykőtök egy vedret.

- Itt folyik mellettünk a patak, oda vidd a majmot, ha végezni akarnál vele.

- Nem annak kell, hugica, hanem mert felfordul a gyomrom, ha ezt a majomparádét hallgatom.

- Na várjál csak! Ha ezt Őfelsége megtudja, nem sokáig maradsz a szolgálatában. De mit a szolgálatában? Ezen a földön nem lesz többé keresnivalód!

- Te, majom... – próbálta átvenni a szót Sasha.

- Félkegyelmű halandó – ordított rá Topus, a vörös minden árnyalatát az arcára véve -, a nevem Topus!

- Jól van, nagy pofájú – mondta Sasha, majd gyorsan keresztbe vetette a karjait -, ne kapd fel a vizet. Ahelyett inkább azt mondd meg, hogy igaz a pletyka? Ez a te Mihael urad komolyan a Pokol urának gyermeke?

- Micsoda? – néztünk egyszerre Sashára a tesómmal.

- Lányok, hát milyen nyomozást végeztek ti, hogy még a keresett tárgy, jelenesetben személy hátteréről sem tudtok semmit?

- Na, és te honnan tudsz róla? Dubravában járva sem vertük nagy dobra Őfelsége kilétét!

- Akkor igaz?! – csillant fel a fiú szeme.

- Őfelsége azon kevesek egyike, akik elmondhatják magukról, hogy elismerte őket az apjuk.

- Akkor igen?

- Sasha, nem érted? – csattant fel Lotra. – A majom helyeselte az állításod! De most van nekünk jobb dolgunk is, minthogy ennek a Pokoli porontynak az életéről csacsogjunk. Ott jön valaki, és ahogy elnézem jóval magasabb és sebesebb is az üldözőinknél.

 

Topus majdhogynem felborította a húgomat, úgy rohant előre, a saját szemével is megnézni, hogy ki vagy mi közeledik. Én nem tudtam kivenni, olyan messze volt, de tudtam, hogy amint elér hozzánk úgyis megtudom annak a valakinek/valaminek a kilétét.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Archívum

Naptár
<< Szeptember >>
<< 2020 >>
Ke Sze Csü Szo Va
  1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30        

Statisztika

Online: 4
Összes: 159092
Hónap: 7770
Nap: 228