Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fejezet 20

2013.02.03

20. Vissza a valóságba

 

Füstszag csapta meg az orromat, az erdőt járva. Valahonnan a közelből jött, és mivel nem láttam lángokat a fák lombjai között, sem pedig feketén gomolygó füstöt, így azt sejtettem, hogy valaki lehet a közelben.

Az ösvényt már rég elhagytam, s miután átevickéltem a burjánzó erdei gazon, büszkén elmondhatom, hogy kéz és lábtörés nélkül értem ki a főútra.

Az aszfalt helyenként megtöredezett, néhol kidőlt fák, vagy azoknak ágai akadályozták a keresztülhaladást. Az időjárás, bár állandóan a ködöt cserélte fel a nedvességgel, most mégis úgy nézett ki, mintha egy komoly vihar söpört volna végig a vidéken. Az egész hely olyan csendes, szinte már néma volt. Csupán a messziből lehetett madárfüttyöt hallani.

Végül is, lehet, hogy Mihael szárnyas fenevadai riasztottak el minden létező állatot. Amint észrevettem ezt a csendet, jobbnak láttam felgyorsítani a lépteimet. A füstöt követtem, ami egyre közelebbről érződött. Egy éles jobb kanyarhoz értem, s már fordultam is volna be, amikor megláttam valami fehér füstfélét gomolyogni a fák között.

Lehetett akár az emelkedő köd is, nekem viszont nem volt vesztenivalóm, tehát letértem az útról, újból be a rengetegbe. Szerencsére arrafelé nem nyúltak szerteszéjjel a bokrok, egyszerűen végig lehetett menni a fák között.

Az avarban többször éreztem, ahogy roppant a gally a talpam alatt. Ez azonban megnyugtatott, mivel a zajtól megmoccant az avar, és akár a kisnyúl, úgy inalt el egy sárga gyík. Úgy esett, hogy rátapostam a farkára menekülése közepette. A végén azért időben leemeltem róla a cipőmet, így a kis hüllőnek nem kellett megváljon testrészétől.

A közelből vízcsobogást hallottam. Az utam bár nem arrafelé vezetett, tettem róla, hogy arra kanyarodjék. 

Amikor kiértem az erdő sűrűjéből, egyből megláttam a patakot, melyet valamivel távolabb meghallottam. A víz gyorsan áramlott előre, a felszíne pedig barnás színben játszott. Ez is méltón bizonyította a feltevésemet, miszerint zápor, talán zivatar lehetett az éjjel. De az idő láthatóan aznapra is tartogatott csapadékot.

A füst irányába haladtam tovább, mikor egyszercsak egy autó tünt fel. Ahogy közeledett, egy idősebb házaspárt pillantottam meg benne ülni. Gondoltam, megkísértem a szerencsém, és leintettem őket. A pár szemérnyi hezitálás nélkül megállt, és szerencsémre pont a városba tartottak, így már nem volt kérdéses a beutazásom.

Most, hogy szerencsésen beértem Dartonville-be, első utam a parkolóba vezetett, ahol a húgom lakókocsija állt, Tracy azonban nem volt otthon. Onnan az őrsre siettem, ami olyan tíz percnyi sétára volt attól a helytől.

Kicsit aggódtam, hogy vajon miképp reagál majd a húgom a viszontlátáskor, és ahogy számítottam is rá, nem maradtak el a kérdések. Illedelmesen végighallgattam, majd mély levegőt vettem, azután így szóltam:

 

- Elnézést, Lotra, tényleg nem akartam rád hozni a frászt. Tudod, az a helyzet, hogy minden olyan váratlanul történt. Nem voltál semerre, amikor felébredtem, és tudod, jól esett kimenni egy kicsit a szabadba.

- Jó, jó, de mégis hol voltál eddig? És miért nem szóltál.

- Hát ez az. Ezt akartam elmondani. Úgy esett, hogy az utam egy hírdetőtáblához vezetett, ahol megláttam egy nagyon előnyös lakhatási lehetőséget. Amint ott néztem a papírt, egyszercsak jött egy pasi, és letépte előlem a fecnit. Mondom neki, hogy mégis mit képzel, mire közli, hogy ő a hírdetés feladója, és már elkelt a lehetőség. Na, mondom, én azért még megkísértem a szerencsém, és ráalkudtam az árra. Neki tetszett az ötlet, de mondta, hogy már túl vannak a kézfogáson, de ha gondolom, menjek, és beszéljek a lehetséges bérlővel. És képzeld, sikerült megszereznem a lakást. Azért voltam eddig távol, mert a lakásnézés az éjbe nyúlt, a ház az erdőben volt, nekem meg valahogy nem volt kedvem a sötétben gyalogolni. Ugyanis a férfi, aki a lakást hírdette, éjjeli őrként dolgozik, csak erről elfelejtett szólni, mielőtt elindultunk volna a mamájával körbenézni a kégliben. Nem tudtalak értesíteni sem, mert a mobilom lemerült, ott meg amúgy sincs térerő.

- Te aztán tudsz meglepetést okozni...

- És milyen jó fedősztorikkal állok elő. Szerinted állná a helyét egy tárgyaláson?

- Ne grimászolj, nővérkém, mert hülyén nézel ki... Egyébként milyen távolságra van a várostól?

- Gyalog messze van, de motorral harminc perc alatt itt vagyok.

- Örülök, hogy végül sikerrel jártál. De kérlek, a jövőben, ha mást nem, hagyj egy cetlit az asztalon, hogy ne izguljak érted.

- Köszönöm a megértésed...

 

Most, hogy megvitattuk a porblémát, és láthatóan sikerült eloszlassam minden aggodalmát, nyugodtan tudtam a munkára koncentrálni. Közben azért egy másik probléma is foglalkoztatott, egy bizonyos „klozett probléma”...

Délelőtt elmentem a dolgokért az állomásra, előbb viszont még nyitottam egy új bankszámlát egy másik bankban, és átutaltam rá az összes megmaradt pénzt. Azután meg reménykedtem, hogy Mihael igazat mondott, amikor állította, hogy nem lát bele az agyamba. Ennél többet már valóban nem tehettem.

A reggeli és délelőtti órákban amennyire lehetett, kerültem Tracy társaságát. Reggel, amikor összefutottunk a közös irodánk küszöbén elmondtai, hogy a barátja, kivette a városháza főteréről felvételeket rögzítő kamera kazettáját, valamint a tudtomra adta, hogy Sasha most épp a lakókocsiban dolgozik a kazettán lévő videóanyag mentésén. Túl sok reményt nem fűztem az akcióhoz, amellé meg volt úgyis elég dolgom.

Ki is volt ez a Sasha? Egy régi történet, egy számomra egyben kedves emlék s egyben kellemetlen tapasztalat. Erről nincs szándékomban részletesebben beszámolni, a lényeg, hogy barátokként váltunk el, de azért még mindig libabőrös lett a hátam, amikor meghallottam a hangját.

A teljes neve Sergiu Plumbu, a Sasha nevet Tracy aggatta rá, amit azóta is büszkén hordoz. Lotra szívem már csak ilyen volt, a Jack becézést én is tőle kaptam, azóta is rajtam maradt, de legalább nem zs-vel ejtik, mert úgy már határozottan Jacques-nak hangzana...

Visszakanyarodva Sashához, a fiú Kelet Európából származik, ahogy ő mondja, a Prut túloldaláról, egy Dubrava nevű kis településről.

A szülei egy kis gazdaságot vezetnek ott, ő meg hacker lett. Bár nem értem, miért olyan büszke a választott szakmájára, de ha egyszer beleun a számítás technikába, biztos talál magának más szerelmet...

Mellesleg igazi ezermester, csak az a baj, hogy minden pénzét vagy italba, vagy a gépei fejlesztésére költi. Kedves fickó, udvarias és segítőkész is, s talán ezekért a tulajdonságaiért kedveltem meg annyira, de aztán Tracy lecsapott rá, majd ahogy lenni szokott, az útjaik különváltak. Nekem legalább is mindketten ezt mondták. A valóságban, hogy mi van köztük, azt csak ők tudják.

Eleinte azt hittem, hogy nehezen fogok találni egy olyan autókölcsönzőt, ahol rakteres kocsikat is kiadnak, de kellemes meglepetés ért, az interneten egyből egy olyan kölcsönzőt találtam, ahol majdnem minden méretű autóhoz hozzá lehetett jutni. Igaz, az volt a városban az egyetlen kocsi kölcsönző.

Akartam fogadni még pár jó erőben lévő segítséget, de Tracy hamarabb tudomást szerzett a bankszámlaváltásról, mint azt gondoltam volna, azután meg már gyerekjáték volt számára visszakövetni a pénz útját, s mikor már készültem elmenni egy közeli csehóba, kihasználva az ebédszünet adta szabadságot, Lotra egyszercsak betoppant, s meglepő ajánlattal állt elém.

Ez a bizonyos ajánlat minden szempontból előnyösnek számított mindkettőnknek, én mégis visszautasítottam.

 

- Hálás vagyok a segítségedért, hugi, de értsd meg... a házinéninek van egy jóképű fia, egy nagydumás macsó, nem szeretném, ha miattad lemaradnék a lehetőségről... Tényleg köszönöm a felajánlást, hogy Sasha és a haverja segítsenek felpakolni a cuccot, de nem fogadhatom el.

- Na, jól van... a macsód lepakolhatja a furgont, de már megkértem Sashát, szóval nyugodtan bízd rá a munkát. Legalább a felpakolást... Így megfelel?

- Hisz csak most érkezett a városba, mégis hogy kérhettél tőle ilyesmit?!

- Ó, Jacqueline, barátoknak mindent!

 

Sasha hangja vágta félbe a beszélgetésünket. A fiú eddig kint állt a folyosón, s onnan hallgatta a nővérek vitáját, de kezdett beleunni a kék egyenruhások nézésébe, legalábbis szerintem, így aztán ő is elődugta az orrát.

Rég nem találkoztunk, megvan annak már biztos öt, ha nem hat éve is, akkor mégis nagyot dobbant a szívem, amikor belépett az ajtón.

Sötétbarna, raszta haját hátul lófarokba kötötte, a bretonja azonban így is a barna színű szemébe nyúlt, köszönhetően rövid homlokának. Erős izomzatú, de mégsem testes férfi volt. Bal fülében aranyfülbevaló csüngött, borostás álla alatt, a nyakában vékony aranyláncot hordott, amin egy kereszt lógott.  Huszonhárom-huszonöt év között járhatott, s nemcsak arcvonásain, de egész megjelenésén érződött a balkáni beütés.

Vastag, gyapjú pulóvert viselt, fekete, bőszárú tréningnadrággal. A lábbelijére nem nagyon emlékszek, de mivel máskor színes sportcipője volt, gondolom, akkor is ugyanaz lehetett a lábán.

A mosolyától egyszeriben libabőrös lett a hátam. Amolyan kellemes bizsergés járta végig a bőrömet. Aki már érzett erős vonzalmat, ami csupán egyoldalúnak bizonyult, és aminek már csak az emléke él benned, az tudja mire gondolok...

Régi emlékek idéződtek fel bennem, emlékek, melyekhez már nem jártak különösebb testi jelek, mint a heves lélegzés, vagy a natúr arcpír. Annak az ideje már lejárt. S talán a Mihaellel való találkozás egy kicsit érzelmileg is ridegebbé tett. Akárhogyis, ez a találkozás már nem mozgatott meg bennem semmit.

Egy baráti ölelés, és az ilyenkor szokásosan elhangzó kérdések után elindultunk hármasban a parkoló felé, ahol már várt a furgon.

Odakint, a szemetelő esőben állt egy férfi, Sasha barátja, aki mint kiderült kőművesként dolgozott a szigetországban, de boldogan elvállalt más kisebb-nagyobb munkákat.

A munkát a két fiú seperc alatt elvégezte, és bár nem hittem volna, de pont ezekenk sikerült leakasztani a nyakamról a húgocskámat. Sasha barátja pakolás közben elpanaszolta a barátjának, hogy mióta itt tartózkodik a „főnöke” elvette a személyi igazolványát, és fogalma sincs, hogy mitévő legyen. Kutyaszorítóba került, de nem tudta, kitől kérhetne segítséget.

Sasha gondolkodás nélkül elmondta Tracy-nek a hallottakat, a húgom pedig szorgalmában gyalog ragadta fülön a két férfit, s ment vissza velük a rendőrégre. Pontosan nem ismerem a részleteket, de az a lényeg, hogy estére az a bizonyos személyi már a jogos tulajdonosa kezében volt.

Nem csak a férfinak, de nekem is hasznomra vált Tracy igyekezete, könnyebben megszabadultam a társaságtól, mint azt előre göndoltam volna.

Az erdő mélyére hajtottam, de akármyennyire is igyekezhettem, még félútig sem értem el. A Tűzmalom még messze volt, én pedig hirtelen egy elég komoly akadályba ütköztem. Ennek megoldásán gondolkodtam éppen, amikor a fák homályából egyszercsak előtűnt Mihael.

Habár látott, azért levegőnek nézett egészen addig, amíg körbe nem lovagolta a szállítmányt. Miután megbizonyosodott afelől, hogy leszállítottam minden megrendelt árut, odaszólt a lábam mellett ácsorgó Topusnak, hogy vihetik a felszerelést.

Be kell vallanom, hogy nem emlékszem arra, mikor került mellém a majomdémon, de az mái napig az eszemben van, ami képpen elszállította a gnóm-ördög csapat a nehéz szállítmányt. Egyik percről a másikra szinte fekete lett az ég a szárnyas bestiáktól, és már csak azt láttam, hogy van rakomány, nincs rakomány. Ezek bizony még a tusolófülkét is könnyűszerrel elröptették.

Enyhén szólva dühített a viselkedésük, főleg Mihaelé. Ő, mint azt már említettem, egész idő alatt figyelmen kívül hagyott. Alighogy a szárnyas szolgái elvitték a hozott felszerelést, őkegyelme már sietett is utánuk.

No, ha már ő így látta a dolgokat jónak, engem dühített ugyan, de autóval követni a fák közt képtelenség lett volna, gyalogszerrel meg szintúgy veszett ötlet lett volna. Azonban ott maradt Topus, nagyjából karnyújtásnyira. A majom viszont direkt lett ott hagyva, ez pedig már az első másodperctől kezdve nyílvánvaló volt számomra.

Legszívesebben autóba ültem volna, és áthajtottam volna azon a szőrös kis nyakán, a józanész azonban mást diktált:

 

- Topus, add át a következő üzenetet a gazdádnak. Megkapta, amit akart, de nem ingyen tettem neki szívességet. Nem izgat, hogy mit csinál az elkövetkezőkben, de a húgom, a saját és a város védelmét követelem tőle! Ne nézz úgy rám, jól hallottad, követelem! Most pedig viszlát!

- No-no, ne olyan gyorsan! – kiáltott utánam Topus, én viszont nem vártam meg, amíg a körömpiszok utolér.

Alighogy kormány mögé kerültem, elsiettem az erdőből. Várt a munka, és ami azt illeti, azt jobban kívántam, mint  a majom kárálását. Mert hát abban biztos voltam, hogy meg volt a válasza, vitákat azonban egyelőre nem akartam. Kapjon egy kis ízeltőt a saját viselkedéséből...

A városba visszaérve legelőször a járműt szolgáltattam vissza a kölcsönzőnek, de ki sem tettem az irodából a lábamat jóformán, amikor az út túloldaláról rám dudált a húgom. Mély levegőt vettem, tudtam, hogy óvatosan kell megfogalmaznom a fedősztorit, de Tracy meglepő módon az egész témát kivesézte egy: „Ilyen hamar ki is pakoltátok a cuccot?” kérdéssel, a bólintás után pedig inkább egy másik témát dobott be: a Krimmel gyilkossági ügyet.

Összegezte a bizonyítékokat, amiből sajnos azt vontam le, hogy semmit sem haladt még előre, pedig ezt az ügyet már én is szívesen láttam volna inkább lezárva, de nem hanyagul összecsapva, annál sokkal személyesebben érintett a dolog.

Alig vártam, hogy pontot tegyünk az ügy végére, mégis azon kaptam magam, hogy a következő félórában céltalanul teszek-veszek az őrsön.

Tudtam, hogy rengeteg a munka, de valahogy nem találtam a helyem. Ahogy azt sem, hogy mivel kezdhetnék. A téblábolás akkor ért véget, amikor az alagsori raktár felé menet utánam kiáltott a kedves társam.

 

- Jack! – kiáltotta. -  Ha végeztél az egérlyukban, gyere a macskamobilhoz. Teszünk egy gyors látogatást a tett helyszínén.

- Egy perc...

 

Bólintottam, majd gyorsan még elvégeztem a raktárban, amiért lementem, majd kivonultam a parkolóba.

A „macskamobil”, ahogy Lotra nevezte, már beindított motorral várta cica helyettesét, s amint beszálltam, már robogtunk is kifelé a főútra.

Átszeltük a fél várost, hogy a végén egy sötét sikátorral szemben álljunk meg. Ebben a szűk utcácskában most az átlagosnál több ember tartózkodott: kettőnkön kívül még egy fő. A fiatalember az utca túlsó oldala felé nézett, a napszemüvege mögül. A kerekek csikorgására még nem, de húgom torokköszörülésére felénk nézett. A szemüvegét akkor sem volt hajlandó levenni.

 

- Jó napot, hölgyeim! – vetette oda flegmán.

- Magának is szintúgy, Towerfield nyomozó. Ő itt a társam, Jacqueline Long. Az úr pedig Robert Towerfield, Prada Town-i felügyelő.

- A nyomi ikr... az ikernyomozók. Örvendek a szerencsének.

- Akor tegyük, amiért ide jöttünk – vetettem oda a húgomnak, közben direkt kikerültem a pali felém nyújtott tenyerét.

 

Nem volt kedvem vele jópofizni. Nem ismertem, csak a hírét, de az egyáltalán nem volt jó. És ez a kedvesnek éppen nem mondható megjegyzése sem vetített rá jó fényt. Nem is kívánok róla semmiféle leírást adni. Mindenki képzelje el olyannak, amilyennek akarja. A következőkben inkább arról szeretnék írni, hogy miért is rángatott el arra a helyre a húgom.

A sikátor, ahova bementünk semmilyen jelét nem adta annak, hogy egy bűncselekmény feltételezett színhelye lenne. A környéken még sárga színű tárgyat sem talált az ember, nemhogy egy rendőrségi kerítőszalagot. A hely sem tűnt másnak egy átlagos, sötét sikátornál. A talajon sem mutatkoztak menekülési vagy vérnyomok, bár ki tudja, hányszor esett már a Krimmel haláleset óta. Én valahogy nem számoltam a napokat. Ezt, tudom, hogy hiba megemlítenem, de így van és volt. Az a kábítószemű démon, vagy mi a csoda, egészen rendesen kiütött. S, bár magam sem hittem, azért mestermunkájának még megvoltak a mellékhatásai.

A cselekményhez visszakanyarodva, a Prada Townbeli nyomozó nem húzta sokáig az időt, amint be lettünk mutatva egymásnak, elküldte Lotrát a sikátor másik felébe. Fel a járda egy lejtősebb részének tetejére. Tracy megállt a helyen, ahol a nyomozó ráparancsolt. Ezután a fickó belenyúlt nadrágjának két szélső zsebébe és előhalászott belőlük néhány dolgot. Az egyikből egy felvételt húzott elő, ami a helyszínről készült. A másikból pedig az öngyújtóját vette ki. Egy szokványos, bármelyik boltban kapható darabról van szó, aminek a gyújtóval ellentétes oldalán egy ledes minizseblámpa volt található. Az agyamban már megfogalmazódott egy gondolat a dohányzás káros ártalmairól, de mielőtt még megszólalhattam volna, a nyomozó két lépést távolodott tőlem, ami után maga elé emelte a fényképet, a másik kezével pedig meggyújtotta az öngyújtó lámpáját. A led fénye a sikátor falára esett. Onnan egész addig mozgatta, amíg húgom mellére nem sikerült irányítsa. Ezt az arcátlanságot már nem tűrhettem szó nélkül.

 

- Hol érzi magát, jóember, a dedóban? Ott szoktak a kisgyerekek az óvónéni szoknyája alá lesni...

- Ne irigykedjen, kisasszony, ha kérhetem. De ha nagyon akarja, cseréljen nyugodtan helyet a nővérével. Nekem mindegy, hogy milyen mellméretre világítok.

- Kezdjük az elején: Tracy három perccel később jött a világra nálam, szóval ne nővérezze nekem. A másik dolog meg, amiről úgy látom, hogy nem tud: Krimmel professzort hátulról lőtték le, a golyó a májat súrolta, s a szívig csak később ért el.

- Mint mindig... a kerek popsi a riszálós, a nagy segg meg az okostojás...

- Maga egy méretes vadbarom!

- Long nyomozó! – Játszotta a pasi a süketet.  – Ha kérhetném, lenne szíves megfordulni!

 

Fejem csak ekkor fordult a tesóm felé. Észre sem vettem, hogy amíg én veszekszek, addig a kedves flörtöl. Igaz, a maga módján. Ahogy felé pillantottam, egy kék fénycsóvát láttam kiszűrődni a kezei közül. A fényesség a fickó sliccén ért véget, egy pici kék pöttyben. És még én féltettem...

Egész addig játszottak, amíg a férfi fel nem adta. Ekkor a testvérem is abbahagyta a kivilágítást, és hátat fordított.

Ekkor a mellettem álló nyomozó ismét rávilágított, s bár Tracy eléggé kirívóan riszálta a hátsóját, a lézersáv a hátát célozta. A férfi, miközben a másik kezében lévő fotót studírozta, szép lassan ereszkedett lefelé. Amikor végre megállt, úgy nézett ki, mint egy humorista, aki megjátssza, hogy láthatatlan széken ül. Egyből kapizsgáltam, hogy nem Tracynek imponál. Valamint arra is tippelni mertem volna, hogy mit csinál. Nem bírtam megállni, hogy közbe ne szóljak:

 

- Khm... – Lehetett volna szebben kezdeni? – Mr. Towerfield, most ugye azt vizsgálja, hogy honnan jött a lövés?

- Ha tudja, miért kérdi?

- Az ötlet jó, de nézzen még több CSI-t, Tracy jóval magasabb Krimmel professzornál.

- Ezt tudom, de ha megint oda világítok, maga ismét kiakad...

- Talán, kérje meg egyes számú nyomi nyomozót, hogy guggoljon le kb. fél lábnyit. De a legtökéletesebb az lenne, ha lemérnénk pontosan, hogy mennyit menjen össze a kolleginám.

- Nincs rá szükség. Ha csak az elkövető nem egy törpe volt, akkor nem ez a bűncselekmény helyszíne.

- Tudja maga, hogy épp a gyilkosság egyik szemtanújával beszél? Jobban fogalmazva, az egyik fültanúval. Igaz, nem láttam az esetet, de hallottam a lövést. Pontosan nem tudom, honnan jött, de az biztos, hogy a közelből. A sebesült professzor pedig nem hinném, hogy összevissza futkározott fájdalmában. A sikátorba, ahol rátaláltam, ez az egyetlen út vezet. Tehát itt történt valami.

- Jól van, Long nyomozó helyettes, akkor magát ebben a szent percben felfüggesztem. Maga szemtanú, tehát nincs joga nyomozást folytatni.

- Ácsi, nyomozókám! – kiáltott felénk Tracy. – Ne olyan hevesen. Jacqueline az egyetlen ebből a bagázsból, aki még tud is valamit. Vagy vele dolgozok, vagy egyedül.

- Akkor ezen az ügyön egyedül dolgozik!

- Nem láttam a gyilkosságot, csak a haldoklót, nem hinném, hogy emiatt a bíróság eltiltana az ügytől. Netán nem egy a célunk, Mr. Towerfield? Nem szeretné lecsukni a professzor gyilkosát?

- Mindent elkövetek érte. Egyébként, kisasszony, igaza volt. Ez a tett helyszíne.

 

Nem is mondott többet, hanem a bal oldali falhoz ment. Kesztyűt húzott, lehajolt, s az aszfaltról leseperve a port, egy előkészített nejlonzacskóba csomagolt egy töltényhüvelyt. Egy vizsgálatnak még igazolnia kellett a feltevést, hogy a gyilkos töltényt találta-e meg, de nekem óriási volt a gyanúm, hogy mázlink van, s legalább az egyik ügyben előrébb léptünk. Towerfield nyomozóval ezzel be is fejeződött az aznapi közös munkánk.

Be se szálltunk jóformán a kocsiba, amikor a rádión meghallottuk, hogy a tizenhármas számú rendőrautót sürgősen visszarendelik az őrsre. Mondanom sem kell: mi voltunk azok. Azért, valahogy megnyugtatóbb érzés volt végigsuhanni az utcákon, tudva, hogy azon a napon nem csak lézengtem a városban.

Örömöm, mint kiderült, kérészéletűnek bizonyult, amikor is megszólalt Tracy mobiltelefonja. Mivel épp vezetett, kihangosította a készüléket. Sasha volt a vonal túloldalán. A Temze vize nem folyik olyan gyorsan egy heves zivatar után, mint, ahogy az én pólóm háta ázott át a verejtékemtől, amikor a hangja megütötte a fülemet. Keveset mondott, de számomra az is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a torkomban gombócok gyűljenek:

 

- Jó hírem van, Lotra – mondta, kifejezetten jókedvűen. – Sikerült leszedni jó néhány percnyi anyagot a szalagról. Bár még dolgozok rajta, biztosra mondhatom, hogy van rajta éjfél előttről is elég adat. Igaz, hogy még másznak a hangyák, a legvéresebb helyszínről, a katedrális előtti térről lesz bizonyíték. Óh, kedves Tracy, ugye nem bánod, ha a cél érdekében megszegek pár szabályt?

De! – ordítottam magamban. – Már, hogy a fenébe ne bánnám. A legrosszabb helyen és időben készült felvételen dolgozol, amit ha összehozol, nekem annyi!

 

Akkor bántam csak igazán, hogy nem Tracy Longnak kereszteltek el a szüleim.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Archívum

Naptár
<< Január >>
<< 2020 >>
Ke Sze Csü Szo Va
    1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31    

Statisztika

Online: 1
Összes: 119366
Hónap: 1250
Nap: 19