Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fejezet 19

2013.02.01

19. Klozett probléma

 

Hideg szél tépázta az öreg fa már szinte teljesen megkopasztott ágait. Messziről esőszag érződött, s ha kint lettem volna az udvaron, biztos éreztem volna az esőszemek láthatatlan csapkodását.

Akkor, ott a nyitott ablakból csak azt a jellegzetes illatot éreztem, ami a mennyei áldás előtt szokott néha érződni.

A szobában már akkor sem volt valami meleg, de még világosabb sem lett az ablaknyitástól, a fejemet viszont szükségesnek éreztem a szó szoros értelmében kiszelőztetni.

A reggeli kábaságtól eleinte fel sem fogtam, hol vagyok, meg hogy egyáltalán mit keresek abban a szobában. Valami hangot hallottam jobb oldalról, s mikor odanéztem, Topust pillantottam meg, aki az ágy szélén csücsült, mancsai előtt egy lappal, amin különböző fürdőszoba felszerelések leírásai szerepeltek.

Nyugodtan üldögélt a lepedőn, hosszában kiegyenesítve a két lábát. Így aztán úgy festett, akár egy napozó macska. Nagy, ébenfekete szemeivel az arcomba nézett.

 

- Jó reggelt, Jacqueline! – köszönt illedelmesen.

- Neked is... – vágtam rá, miközben még mindig képzeletbeli köd terjengett a fejem körül.

- Kérdezhetném, hogy hogyan érzed magad a tegnap este után, de fontosabbnak látom elmesélni, mi történt veled a húgod lakja előtt. Hogy miért feküdtél vérben.

- A vizsgálatok szerint nem az enyém volt.

- Mondhatnánk embernek, de a kobold megnevezés jobban illik rá. Ha ráérsz, majd köszönd meg Őfelségének, hogy megmentett, mert nélküle két napja már halott lennél! A támadódat könnyen legyőzte, de mivel időközben feltűnt a testvéred, Őfelségének magával kellett hoznia azt is. Igaz, hogy már a halálán volt, de azért még mielőtt távozott volna belőle az élet, utoljára még kiszabadította magát a gnóm-ördögök karmai közül, és rátámadt Őfelségére. Az a nőstény ott – mutatott ekkor Orange-ra – ostoba módon felugrott a ló fejére, amin Őfelsége ült, megpróbálva lehúzni az álomhozó koboldot, de a lábával belekarmolt a hátas fülébe, az nem bírta megtartani tovább az egyensúlyát, a végén pedig mind a hárman a gazdámra estek. A drága kis védenced örülhet, ha ezek után Őfelsége megkegyelmez neki.

- Akkor jövök eggyel a gazdádnak... Talán keményen hangzik, de Orange tettei miatt megítélésem szerint nem én felelek. És igen, ez a nem törődömség a Longok kivételes áldása és egyben átka. De azért még a végén Tracy húgomról kiderül, hogy nincs is benne annyi ebből az áldásból. Ó, igen,  mielőtt legurultam volna a lépcsőről, láttam a kertben a te Mihael uradat meg a húgomat. Ezutóbbi  mer...

- A húgod nem tud az itt létedről, én pedig nem tudok arról, hogy ő tegnap itt lett volna. El volt foglalva a kereséseddel!

- De én lá...

- Becsapott az elméd! Az álomhozó koboldok a fajtája legveszélyesebb példányai. Pontosan az ilyesfajta melléktünetek miatt hoztunk ide, a Tűzmalomba.

 

Kinéztem az ablakon, időt mentve magamnak a gondolkodásra, hogy mit is mondjak a majomdémonnak. A metálszürke esőfelhőket nézve rossz előérzetem támadt. Ha tudtam volna akkor, hogy ezt az érzést valójában nem a felhők okozzák, hanem talán csak az a bizonyos hatodik érzék...

Nem maradhattam ágyban tovább, elvégre tudtam, hogy a húgom már javában keres, amikor azonban Topus észrevette, hogy kutakodok valami után, ami jelen esetben a mobilom volt, a makiparádé, bár nem tudom, honnan tudta, mindenesetre közölte, hogy a ricsajdobozkámat elzárta a Tűzmalomtól távolra. Állítása szerint zavarta a gnóm-ördögöket, szerintem meg pont őt!

Most, hogy már tudtam, merre ne keressem a tulajdonom, a szekrényhez léptem valami váltóruhát keresni. Ahogy ott kutakodtam a többnyire ismeretlen ruhadarabok között egyszercsak megjelent mellettem Topus.

 

- Hogy tetszenek a ruhák? – kérdezte.

- Ha nekem szántátok, köszönöm, ámbár igen furcsa, hogy egy helyen vannak az elpusztítottnak hitt cuccaimmal.

- Személyesen szedtem össze a romok közül a szagodat árasztó rongyokat. Amit lehetett helyre hozattam a gnóm-ördögökkel, és azok alapján szereztem be a többi ruhát.

- Még a végén elpirulok... Köszönöm, Topus, de kérlek, sose kösd az orromra, hogy honnan valóak a hozott rucik.

- Nem is szándékoztam! Hisz tudod, ajándék lónak ne nézd a fogát... Öhm... ebből a gondolatból kiindulva, beszereztem három szobának elegendő bútorzatot, óh, és még mielőtt elfelejtem, ha lehet, ma menj ki a vonatállomásra, mivel ma délben kell megérkezzen a fürdőszoba felszerelés, amit Őfelsége rendelt... Öhm... Már ki van egyenlítve a számla, szóval csak egy furgont kell szerezz, amibe belefér egy tusoló, két kagyló, pár méter cső, egy vécécsésze és még pár apróság.

 

Úgy vigyorgott közben, mint a vadalma, és mellé állandóan kerülte a szemkontaktust. Mintha titkolt volna valamit. A kiváncsiságom aztán nem hagyott nyugodni.

 

- Figyelj, Topus, én nagyon örülök, hogy ennyire belejöttetek a beköltözésbe, de nekem ehhez mi közöm?

- Öhm.... Talán csak annyi, hogy nem az én két havi fizetésemet pakolták fel a vonatra pár órája...

 

A drága majom ezután úgy elinalt, hogy még levegőt venni sem maradt jóformán időm, nemhogy rákérdezzek, mire céloz.

Nagyjából egy sóhajtásnyi idő alatt összeállt a kép, és akkor már én is rohantam kifelé, de sem a majmot, sem pedig Mihaelt nem találtam semerre.

A körülöttem serénykedő gnóm-ördögök között szlalomozva visszamentem a szobámba, összeszedtem a ruháimat, amit követően gyorsan átöltöztem.

Azután lerohantam az udvarra. Odalent első dolgom a hidegtől való megborzongás volt. Irgalmatlanul hideg volt, akkor pedig sapka nélkül alig vártam, hogy a kabátom kapucniját a fejemre kapjam. Nos igen... a fejem mindig sapka-párti volt, ezt nem tagadom.

Az arcomon közben esőcseppek hűvös nedvességét éreztem, alighogy kiértem a kertbe. Hogy miért mentem pont oda? Egy élő lelket kerestem, akiből kiszedhetném, hogy merre találom a többi cuccomat. De sajnos egy köteg rőzsét cipelő gnóm-ördögön kívül nem találkoztam mással. Azzal meg még ha activizni próbáltam volna, sem jutottam volna előrébb, ugyanis egyből elvágta a fejét, amint meglátott. Nem akartam követni az istálló felé, helyette - amint azt már említettem - a kert irányába fordultam.

Túlérve a két egymásra boruló lombú bükkfán, olyan látványban lett részem, amitől egyből elmúlt a rámtört fáradtság, és vele együtt elhagyott minden kósza gondolat. Egyetlen dolog érdekelt csupán, még pedig az, hogy mi a fészkes fene folyik ott.

A kert közepén egy erős törzsű, öreg fa állt. Akörül állt vagy egy tucatnyi gnóm, egy példányt kivéve, aki a fához volt kötve. Eleinte nem lehetett megállapítani a kilétét. Ez főleg annak volt köszönhető, hogy a fa felé volt fordulva, pofáját a kéregnek nyomva.

Sem Mihaelt, sem pedig Topust nem láttam sehol. Ettől függetlenül valamire szemmel láthatóan készültek a bestiák, és valószínűnek tartottam, hogy nem a saját fejük után mennek.

A nagy talány akkor világosodott meg előttem, amikor a kert túlsó feléből a fához vezették Mihael egyik lovát. Hamarjában előkerült egy kötél is, aminek egyik vége a megkötözött gnóm-ördög jobb szárnyára, míg a másik, a ló hátán levő szerszámra került.

A torkomban éreztem verni a szívemet, amikor felfogtam, mire készülnek. Hát még, amikor kinyitottam a számat, és a lekötözött gnóm felém fordította a fejét. Akkor néztem ám igazán nagyot! Mivelhogy Orange szomorú pofikájára ismertem.

Nem hagyhattam, hogy véghez vigyék azt a barbárságot, amire készültek. Teljesen egyedül azonban nem jelentettem ellenfelet tíznél is több gnóm-ördög számára. Az igazat megvallva, el sem értem odáig. Két megtermett díjbírkózó erejű szörnyeteg felém futott, s elém érve, a magasba ugrottak, hogy két oldalt a vállamat elkapva, kipróbáltassák a hátammal a zöld fű kártékony erejét.

Meg kell valljam, fájdalmas talákozást sikerült összehozzak az anyatermészettel, de ami annál is idegesítőbb volt, az nem más volt, minthogy a két agyalágyult minden erejét beleadta, hogy én fel ne kelhessek a földről.

Hiába rúgkapáltam, ordibáltam, vagy épp köpkösődtem, nem sikerült elhesegessem őket. Ha nem épp a két dögöt figyeltem volna, biztos észrevettem volna, mikor érkezett meg a főtrágyakeverő, hogy szebben ne fogalmazzak...

Két hisztis ordítozás közti levegővételnél hallottam meg a hangját. A szövegelését nem értettem, de anélkül is rájöttem, amikor felnéztem, hogy Topusal tárgyalt. Hogy megláttam, neki kezdtem óbégatni, amire eleinte oda sem figyelt. Azonban, miután túlordítottam a majmot, úgy tűnt, végre felkeltettem a figyelmét.

Felém nézett, és teljes lelki nyugalommal vízsszintesen végighúzta mutatóujját a nyaka előtt. Egyértelmű fenyegetésére én még feljebb vettem hangszálaim láthatatlan hangerejét, s úgy rikácsoltam tovább, olykor-olykor lábammal telibe találva egyik-másik lefogóm képét.

Épp csak azt nem tudtam, hogy a jel nem nekem, vagy inkább a fogvatartóimnak szólt. Ahogy ott rúgkapálóztam, a kezemre vörös színű folyadék csapódott. Ideje sem maradt végigcsorognia az ujjaim között, nem messze tőlem fájdalmas üvöltést hallottam.

Más korombeli kisasszony biztos túlsikoltozta volna szerencsétlen párát, nekem viszont elakadt a szavam, és vele együtt a lélegzetem is egy pillanatra. Épp csak annyira, hogy elfedje szemem a végtelen sötétség. Persze ez maszlag!

Az igazság az, hogy egyik percben még a vért bambultam, a következőben pedig már a plafonon csüngő pókhálót, ahogy lengedezik ide-oda. Oly szabadon, mégis a plafonhoz tapadva. Talán csak egy légyre várt, ami talán leszakítaná abból a magasságból, ha beleszállna.

Elképesztő, miken képes járni az ember agya, ha túl sokat „pihen”. Nekem kijutott belőle, bár az igaz, hogy inkább nevezném gyógyulásnak, mintsem lazításnak.

Fogalmam sem volt arról, hogy mi folyik körülöttem, de nem szerettem volna sokáig abban az állapotban maradni. Épp ezért összeszedtem magam, de most már komolyan.

Összeszorítottam a fogam, nem érdekelt, hogy honnan veszek hozzá erőt, egyszerűen fel akartam kelni. Kicsit beleszédültem a hirtelen mozdulatba, de azért elértem a célom. Ugyanazzal a lendülettel, amivel felálltam, vissza is huppantam az ágy szélére.

A szoba ajtóval szembeni széléről minden holmi arrébb lett pakolva. Helyére egy nagy fadoboz volt téve, bőségesen kibélelve mindenféle rongydarabkákkal. Abban legutolsó álmom legrosszabbul járt szereplője feküdt. A legrémisztőbb ebben az egészben az volt, hogy úgy tűnt, az álom nem az agyam szüleménye volt, hanem egy emlék.

A ruhadarabokon Orange feküdt. A fél szárnya hiányzott. Látszólag ájultan feküdt a hasán. Az egyik vízköpő ápolgatta. Felém nézett, amint meghallotta, ahogy felkelek az ágyból.

Pofájáról gyűlölet sugárzott, és ami még rémisztőbbé tette a már így is indulatoktól izzó helyzetet, az az volt, hogy meg se próbálta elrejteni a dühét. Abban a helyzetben pedig nem éreztem magam biztonságban egy olyan vérszomjas fenevad mellett. El se hittem, amikor becsuktam magam mögött az ajtót, hogy egyben értem ki a szobából.

A sötét folyosó kongott az ürességtől, nekem pedig eszem ágában sem volt tovább maradni a Tűzmalomban. Elindultam kifelé, de alig félúton eszembe jutott, hogy nincs nálam semmi más, a rajtam levő ruhákon kívül.

Azt igaz, tudtam, hogy Mihael volt, aki visszavitt - durván fogalmazva – otthonába, arról azonban fogalmam sem volt, hogy a többi nálam levő csecsebecse (értem azt a: mobilra, szolgálati fegyverre, jelvényre meg a csomag papírzsebkendőmre), merre található.

Első dolgom az volt, hogy körbenézzek a Tűzmalomban. Azért azt be kell valljam, hogy hátsó szándék is vezérelt. Bármilyen gyerekesen is hangzik, valami azt sugallta, hogy az álom, amit láttam nem a képzelet szüleménye.

Biztosan éreztem, ha most nem járok utána a dolognak, később meg fogom bánni. Meg hát ott lapult bennem a kíváncsiság, amit csillapítanom kellett, még hamarabb, mint az éhséget, ami a háttérben kínzott.

Elindultam az épület nyugati csücskébe, keresztül a romos folyosón, le a lépcsőn és láss csodát, minden a helyén volt... Akárcsak az álmomban.

A pince két oldalán börtöncellák sorakoztak, ugyanolyan elosztással, mint amilyenre én is emlékeztem. Annyi különbséget említhetnék meg talán, hogy minden kissebbnek tűnt, s egy árva szál lélek sem volt a közelben. Libabőrös lett a hátam, amikor megláttam egy,  a cellák egyikében csüngő láncot. Eleget láttam a helyből, idejét éreztem távozni.

Felszaladtam a lépcsőn, egyenest balra kanyarodva, a kijárat felé vezető folyosóra. Képzeletben már a szabadban szárnyaltam, a lábaim azonban még a Tűzmalom kőpadlóját rótták. Most gondolom, az olvasó azt várná, hogy a folyosó egyik sötét szögletéből előkerül Topus (Mihael semmi esetre sem, ő saját magasztos dicsfényében úszkál), de hát az élet nem mindig úgy alakul, ahogy arra az ember számítana. Lassú, nyugodt léptekkel értem ki az udvarra, és még egy hajam szála se görbült, aminek külön örültem.

Odakint legelőször az udvar szemközti oldalán akadt meg a szemem. A lenyírt pázsiton Mihael egyik fehér szőrű lova feküdt. Amint észrevett, felemelte a fejét, de nem állt fel. Nem úgy a fülei, azok tűhegyes kardként emelkedtek az ég felé. A nyakán széles heg húzódott, egészen a szügye alatt, érintve a bal lábát is. Komoly pofával nézett, de félig sem tűnt veszélyesnek. Mindenesetre nem mentem a közelébe. Valami más terelte el az állatról a figyelmem.

Ismerős melódiát fújt fülembe valahonnan a szél. Nem kis munkába került, mire ráakadtam a hang forrására. Mindamellett még két árgus szemet is kaptam a hátamhoz, amit eleinte észre sem vettem. Ahogy sétáltam a kertben, véletlenül vettem észre a reccsenő galy irányából elsuhanó fekete árnyat. Méretéből és gyorsaságából következtetni mertem volna rá, hogy egy gnóm-ördög.

Gyanakvásom akkor igazolódott be, amikor elértem egy vastag törzsű, dús, rozsdabarna lombozatú fát, aminek az egyik erősebb ágán ott ült az egyik szárnyas bestia. Biztos voltam benne, hogy ő volt az a példány, amelyik követett.

A félelmetes teremtmény pattanásig feszült idegekkel nézte, ahogy közeledek felé. Szerencsére nem mozdult, még akkor sem, amikor karnyújtásnyira kerültünk egymáshoz. A hang, ami a fához vonzott, mindeközben elnémult. Féltem ugyan a fejem fölött figyelő rémtől, de éreztem, hogy cselekednem kell.

Legyűrtem hát a torkomban levő gombócot, és belenyúltam a fa odvába. Mélyre hatolt a kezem, de végül is megérte, mivel megtaláltam azt, amit kerestem. Valami szövetet éreztem ujjaim alatt, amit amikor felhúztam, éreztem, hogy kicsúszik belőle valami.

Elengedtem gyorsan, és még mélyebbre nyúlva, a fa széléhez nyomtam a puha tapintású anyagot, úgy húztam ki az oduból. Ügyeltem, nehogy kiessen belőle bármi is. Amikor végre a szemem elé került ez a valami, meglepődve tapasztaltam, hogy a rendőri egyenruhám kabátja került elő, és én még csak észre sem vettem, hogy eltűnt.

Belecsavarva a keresett holmijaimat találtam meg. A telefonom adta ki a hangot, ami vesztemre pont akkor merült le, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá. Épp csak annyit tudtam megnézni, hogy hányan kerestek, hány üzenetet kaptam, és hanyadika van. Azután végleg lemerült.

Fogaim között kicsúsztattam jó néhány szitkot. Amint kidühöngtem magam, zsebre vágtam mindent, a kabátot pedig bal karomra vetettem. Kissé koszosnak tartottam ahhoz, hogy magamra vegyem.

Eközben a gnóm-ördög, aki követett, egyszerűen eltűnt. Nem találtam semerre, bár bevallom, valahogy biztonságban éreztem magam, amíg tudtam, hogy mellettem van. Azért arra gondolhattam volna, hogy nem sétarepülést fog tartani, amíg én pakolászok. Alig tértem rá a Tűzmalomhoz vezető ösvényre, amikor a fák közül nagy lihegve kirontott Topus. Szerencsére levegő után kapkodott veszekedés helyett. Gondoltam, nem hagyok időt neki vitázni, így inkább én szólaltam meg előbb.

 

- Nicsak-nicsak, kedves majomdémonunk tán nem az elkallódott halandó után indult?

- Ej, de felvágták a nyelvét itt valakinek! – vágott vissza Topus.

- Ennyi telik csak tőled?  Mégis kinek a pénzéből tartassz te nagy bevásárlásokat?!

- Néhány apróságról van szó, a konyhai felszereléshez viszonyítva semmiség... Ennyit igazán megérdemel a jövendőbeli otthonod, nem gondolod?

- Hogy vagy képes így vigyorogni? Elraboltok a húgom lakókocsijából, míg nem vagyok eszméletemnél, megfúrjátok a bankszámlámat és a végén még fenyegetőztök is! A magadfajta ellen tettem le a rendőri esküt!

- Mindent, de mindent csak és kizárólag a Te érdekedben tettünk. Őfelsége talán nem az ízlésednek megfelelően járt el, de a döntései minden esetben az érdekedet is szolgálta! Tehetnél már végre valahára Te is valamit az Ő érdekében...

- Na szép, még a végén egy nagy, lélekreható beszédet fogsz tartani arra vonatkozóan, hogy mit csináljak Mihael távolléte alatt.

- Hogy tudsz ilyen neveletlen lenni?! – visított a maki, én meg egyre jobban kezdtem szórakozni rajta. – Mintha egy anya szült volna kettőtöket, úgy beszélsz Őfelségéről! Szokj le ezen káros szokásodról, mert egyszer előtte fogod elszólni magad, és annak borzalmas következményei lehetnek!

- Ó, én azon gondolkodtam, Orange letépett szárnyának hűlt helyét bámulva, hogy ideje lenne Kegyetlen Miskának elnevezni a vén katedrálisszökevényt.

 

A majom képe egyszerűen leírhatatlanná torzult, szavaim hallatán. Azok a fennakadt szemek egyszerre voltak ennivalóan aranyosak, és csapnivalóan felháborodottak. Az egész fogsorát közszemlére bocsájtotta, úgy nézett fel rám. Homlokán kék erek vastagodtak meg, szőrszálai kiegyenesedtek, megvastagodott bundája csak úgy hullámzott, ahogy végigszaladt rajta a szél.

A megdöbbenés pillanata után, Topus visszanyerte nyugodtságát (vagy inkább jól színlelt), és sarkon fordulva, még annyit közölt, hogy azt a percet bánja csak, amikor megkérte talpnyalásának kevély alanyát, hogy ne pusztítsa el a Tűzmalom nyugalmát megzavaró rikácsoló dobozt. Annak én is örültem. Elég drága ketyeréről van szó.

Nem tudom, mi bújt belém, de amikor a démon elhallgatott, egyszerűen kijött a számon, hogy elfelejtette a képembe vágni, hogy Orange az én hibámból lett megcsonkítva. Topus mintha meg se hallotta volna, úgy ment tovább. A felálló szőrével úgy nézett ki, mint egy nagyra nőtt teniszlabda. Ahogy eltűnt a látókörömből, sarkon fordultam, és elindultam az ösvényen lefelé.

Túl kevésszer jártam a Tűzmalom környékén ébren, így nem igazán ismertem még a levezető utat, de abban biztos voltam, hogy nem fogok visszamenni abba az átkozott malomba. Még akkor sem, ha maradt jó pár lezáratlan ügyem ott. Először is egy köszönömöt nyugodtan mondhattam volna a majomnak, de abban a percben valahogy nem éreztem megfelelőnek az alkalmat. Jobban esett a pici lelkemnek vérigsérteni a démonuraságot.

Az avarban óvatosan lépkedtem, nem szerettem volna megbicsaklani. A sötét erdő félelmetes árnyakat vetett, s nekem egyre jobban kezdett inamba szállni a bátorság. Egy pillanatban meg olyat ordítottam, hogy az egész erdő visszhangzott belé.

A bokrok közül, pont a lábam elé ugrott ki egy aprócska lény. Meg sem tudtam figyelni pontosan, mi lehet, csak annyit láttam, hogy két lábon jár, és a térdemig ér. A kiabálásomtól ő talán még jobban megijedt, mint én.

A következmény sem maradt el. Egy perc sem telt bele, és két gnóm-ördög szállt le velem szembe. Ezek láttán is elvisítottam magam, de a végét sikerült elharapnom, úgyhogy nem siketültek meg a drágák.

Komolyan mondom, hogy kedvesek voltak... Úgy nekem rontott az egyik, hogy elterültem a latyakban. A másikat nem láttam, mikor ment el, csak annyit tudok, hogy már nem volt a helyszínen, amikor felegyenesedtem.

A durvábbik gnómocskát sem láttam meg egyből, csak azután vettem észre, miután Topus befejezte az egyik fa melletti munkáját. Amint felém iramodott, megpillantottam a hátánál a vízköpőt kiterülve. A képe tiszta vörös volt, ahogy az orrából kiömlő vér végigcsorgott a pofáján. Ha nem jöttem volna rá, hogy mit művelt vele, a majomuraság felvilágosított:

 

- Még mielőtt azt hinnéd – kezdett kiabálni a maki, amint elém ért -, hogy én egy tehetetlen nyavajás vagyok, nézd meg jól, hogy mi fog veled is történni, ha továbbra sem fogod vissza magad!

- Beleesek a sárba, a gáncsolómnak meg belevered a képét a fába? – néztem rá bociszemekkel.

- Miért játszod a hülyét!?

- Jól van, jól van, ne húzd fel magad. Még a végén szétrobban a koponyád káposztalevében forró agyad. Az uradat pedig nem hívom többet a keresztnevén, sem más becenéven. Egyszerűen csak Topus urának fogom nevezni. Így megfelel?

A makidémon a fejéhez kapta mindkét mancsát, s két oldalt körkörös mozdulatokkal kezdte el simogatni a halántékát. 

- Kihozod a migrénemet... – mondta egyhangúan.

- Topus, őszinte leszek. Nektek hála nyomtalanul eltűntem a húgom szeme elől. Szeretném megkeresni, hogy ne izguljon értem. Ígérem, hogy amint időm engedi, ismét elkezdek dolgozni az urad ügyén.

 

Topus nem felelt. Felvonta a fejét, hogy utána felugorjon, és szinte ugrálva elszökdécseljen a szemem elől. Felálltam, de mielőtt folytattam volna az utamat, visszanéztem, hogy nem követ-e titokban.

 

A lombok árnyéka alkonyati sötétet vetett a tájra, és bár nem voltam abban biztos, hogy egyedül rovom a kihalt ösvényt, senki sem állt az utamba. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Archívum

Naptár
<< Március >>
<< 2021 >>
Ke Sze Csü Szo Va
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31        

Statisztika

Online: 1
Összes: 256706
Hónap: 6750
Nap: 262