Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fejezet 18

2013.01.16

18. Ébredés és tervezés

 

Csilingelésre, vagy talán pontosabban fogalmazva kolompszóra ébredtem. Ahogy kinyitottam a szemem ködben találtam magam, vastag, tejködben. Fogalmam sem volt hirtelen, hol lehetek, de úgy tűnt, mintha egyszerűen csak a földön feküdnék. Akkor még egyszer meghallottam azt a hegyek között oly gyakori csengést. Akkor jöttem rá, hogy mit hallok, juhok kolompját.

A fejemben bár nagy volt az összevisszaság, az a hang inkább kellemesnek hatott, mint zavarónak.

Teljesen váratlanul gondoltam egyet, s felálltam. A testem szokatlanul könnyű volt, mintha siklottam volna a levegőben. Avagy a ködben...

Látni még mindig nem lehetett valami sokat, de ekkor már legalább tudtam, hogy hol vagyok. Egy számomra teljesen ismeretlen helyen.

Igaz, hogy ismeretlen, de nem idegen. Régi, visszatérő álmaim színhelye volt ez, ámbár eddig még sosem burkolózott a táj ködbe. Főleg gyerekkoromban „jártam” be gyakran azt a helyet. Mindig ugyanaz volt. A csengőszó, melyet követve a nyájat kezdtem el keresni, majd a meredek földút, hol sötét erdő magasodott egyik oldalt, míg másik oldalt mély szakadék tátongott, de volt olyan is, mintha egy jégvilágban járnék.

Sosem értettem ezeknek az álmoknak a jelentőségét, de nem is kutakodtam válasz után. Ha valami rossz dolog ért, ez az álom megmentőként szállt a szememre, s másnap újult erővel indultam harcba a szélmalmok ellen...

Tinédzserkorom végétől számítva szinte teljesen eltűnt ez az álom, s ha néha előkerült az a táj, nyugtalanul, összezavarodottan ébredtem.

Így történt most is, alighogy a tejköd elfedte előlem az egész vidéket, hangokat kezdtem hallani a közelből, de immár nem kolompokat. Egyetlen hangra ismertem, emberire... Eleinte női sikoltásnak véltem, de rájöttem, hogy ismerem ezt a visongó hangot... Topus vinnyogását rejtette a köd.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy értettem belőle egy szót is. A lényeg viszont nem is ez lenne, hanem inkább az, ami ez után következett.

A köd, ahogy ott nézelődtem, egyszercsak hullámozni kezdett szemeim előtt. Olyan érzetet keltett így, mintha víz alól látnám a világot, de persze ez csak illúzió volt, ahogy az a különös táj is az álmaimból.

Egy karikacsapásra megváltozott minden. Immáron eltűnt az a lebegéshez hasonlatos mozgás, minden a ködbe veszett, sőt, végül még az is megszűnt. A feketeség maradt csupán, majd egy éles hang hasított a fejembe, s végezetül kipattantak a szemeim.

A fejem csak úgy hasogatott, miközben azon kaptam magam, hogy Tracy lakókocsijának ablakát szemlélem.

 

- Jacqueline! – hallottam a közelemből Lotra hangját, s valóban, a húgom az ágy szélén ült, egy homok színű takarót próbálva körém csavarni. – Kihívtam a mentőket, mindjárt kiérnek. Csak addig tarts ki.

- Jól vagyok... – feleltem, de még én sem tudtam hinni a tulajdon hangomnak, annyira halkan, és bizonytalanul szólt.

- Most az egyszer ne vitázz, inkább feküdj vissza.

- Mi történt?

- Ezt inkább nekem kéne kérdeznem, tőled. Vérben fekve találtalak. Volt valaki melletted, de amint elkiáltottam magam, ő felemelt magához a földről valamit... majd vicc nélkül mondom... egyszerűen eltűnt...

- Lehet, hogy engem figyeltél a helyett az alak helyett?

- Akkor még azt sem tudtam, hogy te fekszel ott. De ezt most jobb, ha hagyjuk máskorra. Te csak pihenj, avagy mégse, úgy hallom, hogy megjöttek végre...

 

Nem is szólt többet, helyette felugrott mellőlem, s futva rohant a fények s a szirénák forrása felé.

Vettem egy mély levegőt, majd visszahanyatlottam az ágyra. Az alám gyömöszölt takaró miatt nem feküdtem valami kényelmesen, de időm sem maradt újra felülni. Két mentős belépett a kocsiba, gyorsan megvizsgáltak, végezetül hordágyra tettek, de többre már nem emlékszem, ugyanis nyugtatót kaptam.

Sötét volt már, amikor felébredtem. Egy kórházi ágyban feküdtem, mellettem egy széken Tracy ült. Eleinte észre sem vette, hogy magamhoz tértem, mivel a mobiljával szöszmötölt. Arra kapta fel a fejét, amikor reccsent egyet a térdem, miközben megkíséreltem kidugni a paplan alól a lábamat.

 

- Jackie, végre! Már teljesen rám hoztad a frászt! Még öt óra hiányzott volna és egy teljes napig alszol. Ne fehéredj már itt tovább nekem. Hol van az a piros pozsgás arcú leányzó, akiért úgy rajongok? Tessék gyorsan felépülni!

- Tracy, nem tudod, hogy pontosan mi történt, hogy ki támadt rám?

- Nem a saját véredben feküdtél. Néhány könnyű horzsolást szenvedtél el. A doki szerint valaki megkísérelt elrántani, bárkinek is voltál az útjában... A vér már a laborban van. Annyit már tudnak, hogy emlősé, méghozzá főemlősé. Szerintem ember, de ezt majd a szakértők megállapítják. De hagyjuk most ezt. Majd, ha felépülsz, visszatérünk rá.

- Köszönöm, jól esik az aggodalmad, de jól vagyok – majd megszakítottam a mondandóm egy ásítással. – Kicsit álmosan, de határozottan jól érzem magam.

- Na, hogy gyógyszerek nélkül is jól érezd magad, te még pihensz egy keveset, és majd utána visszatérünk a témára.

 

Nem ismertem a húgomra. Olyan odaadóan takargatott be, mintha világ életünkben imádtuk volna egymást.

Nem szálltam vele vitába, hagytam, hadd távozzon a kórteremből, ahol még ketten feküdtek rajtam kívül. Talán ezen okból kifolyólag sem akarta folytatni ezt a társalgást.

Nekem mindenesetre maradt négy teljes óra elmélkedés, mielőtt utoljára megvizsgált a doktor, s megkaptam a kiutalót.

Agyalhattam akárhogy a történteken, nem jutottam egyáltalán előrébb. Nem tudtam, mi történt azzal a kobolddal, ahogy azt sem, hogy hova tűnt, a vért pedig csak sejthettem, hogy tőle származik. Mindenesetre az furcsa volt, hogy a laborban annyit szöszmötöltek az elemzésével.

Hamarosan kiengedtek a kórházból, Tracy pedig egyenest a lakókocsijához vitt, ami már nem az erődben, hanem a város határain belül állt, egy parkolóban.

Alighogy letett, mondta, hogy van még egy kis dolga az őrsön, de siet vissza.

Őszintén megvallva nem zavart egyáltalán, hogy magam maradtam. Azt feltételeztem, hogy marad időm kicsit elmélyülni a történteken, azonban a nyugtató hamar meghozta a hatását, és töprengés helyett elaludtam.

Nem tudom, mennyi időt alhattam, csak az a bizonyos, hogy valamiféle zaj ébresztett, és amint kinyitottam a szemem, ráeszméltem, hogy nem vagyok többé a lakókocsiban.

Mint hamarjában kiderült, a Tűzmalomban levő szobámban feküdtem.

 

 

 

Az asztal szélét láttam meg leghamarabb, ami az ágy mellé volt húzva, amin feküdtem. Azon Topus görnyedt. Teljesen ki volt kelve önmagából. Azt hajtogatta, hogy ő nem ápoló, hogy egy fehércselédet gyógyítgasson.

Akár el is mosolyodtam volna, de akkor, abban a helyzetben sehogy sem tudtam a helyzet vicces oldalára koncentrálni. Ahelyett tágra nyílt szemekkel bámultam az asztalon káromkodó makidémont, aki csinált egy gyors hátraszaltót, amikor felnézett munkájából.

Végül is jól sült el a dolog, a majom leesett, és hallhatóan nagyot koppant. Ennek a jó része pedig az volt, hogy hozzá sem kellett érjek.

 

- Looong! – ugrott vissza az asztalra. – Tehát fent vagy!

- Mirefel üvöltessz, mint egy sakál? – kérdeztem, közben felültem.

- Pihenj inkább, rád fér!

 

A majom nem is szólt többet, ahelyett leugrott az asztalról, amit követően gyors iramban távozott a szobából.

Nem voltam fáradt, bár kipihentnek sem éreztem magam, de nem bírtam tovább feküdni. Ahelyett kikászálódtam az ágyból, és az ablakhoz igyekeztem, és kikönyököltem rajta. Nem tudom, honnan jött az ötlet, hogy kinézzek, de bárcsak ne tettem volna. Az ablakból egyenest az udvarra lehetett lelátni.

Odalent egy elkorhadt fa kidőlt törzsén ketten ültek egymás mellett. Nem láttam tisztán őket, a ruhájuk alapján azonban esküdni mertem volna, hogy Lotra és Mihael a két illető. Láthatóan beszélgettek.

Nem hittem a szememnek, és amellé nem volt tovább maradásom a szobában. Elrugaszkodtam a faltól, meg sem állva a folyosóig.

Mint kiderült, túl nagy sebességgel indultam meg a lépcső irányába, aminek az lett a következménye, hogy már későn kaptam a kapaszkodó után.

Mindenem fájt az eséstől, és ahogy a kobolddal való találkozásnál, ugyanúgy most sem bírtam moccanni. Csak feküdtem, hallgatva a külvilág zaját.

Kis idővel később lépéseket hallottam közeledni, azután éreztem, ahogy távolodni kezdek a földtől. Két erős kar szorításában találtam magam.

A szívem egyre hevesebb ritmust diktált, miközben arcom belemélyült a porszagot árasztó ruhadarabba, ami valószínűleg egy ing lehetett. Mivel a szemem csukva volt, és amúgy sem voltam épp a legjobb formában, pontosan nem emlékszek rá. Egyedül az az állott szag maradt meg emlékeim között, amit a ruhában éreztem. Nem volt se rossz, se kellemes, inkább olyan megnyugtató, hisz tudtam jól, hogy kinek vagyok a karjaiban.

Rengetegszer álmodtam hasonló szituációkról, de azért a részleteket mégsem így képzeltem el.

Jóformán egy álomnak tűnt az egész, nem többnek. Csak épp azt nem sikerült eldöntsem, hogy melyik fajtából való. Biztosan még ma sem tudom. Főleg annak nem ismerem a valóság alapját, amit a következőkben fogok megosztani az olvasókkal.

A kellemetlen fájdalom, ami főleg  a fejemet hasogatta egészen addig kísértett, amíg el nem vesztettem az eszméletemet.

Az sem rémlett, mikor kerültem vissza a szobámba. Lassacskán elöntötte elmémet valamiféle fáradtság, amit ébredés után jó pár perccel sem tudtam leküzdeni. Nem is tudom, hogy történt, de annyi bizonyos, miszerint a pillanat egy töredéke alatt magamhoz tértem.

Elmúlt a fájdalom, a bágyadtság és vele együtt a mozdulatlanság béklyója is lehullott testemről. Mint, akit az áram rázott meg, kipattantak a szemeim, s felültem. Az első dolog, ami eszembe jutott az a csodálkozás volt.

Nem is igazán tehettem volna mást, ugyanis legnagyobb megdöbbenésemre egy rácsajtóval voltam kénytelen szemezni egyet. Fogalmam sem volt, hogy miként kerültem annak a tömlöcnek a mélyére, de arra már következtetni mertem, hogy kinek a jóvoltából.

Úgy éreztem, eljött az ideje annak, hogy cselekedjek. Nem szándékoztam a nap hátralevő óráit annak a koszos zárkának a mélyén tölteni. Mielőtt megmozdultam volna, mintha a gondolatomban vájkálna, jóformán a semmiből, előkerült Topus.

A rács csikorogva nyílt ki, majd beslattyogott rajta egy megtermett vízköpő. Akár a kezdetekben, úgy rántott fel a földről. Ekkora példánnyal még nem hozott össze a sors. Ha magasságában nem is, széltében kitette a duplámat. Topus előrefutott, én meg magam sem értem, miért, gépiesen követtem. A libasort a megtermett gnóm zárta.

Most, hogy az erőm megjött, a hangom hagyott el, valamilyen szinten a bátorságommal együtt. Mintha nem is önmagam lettem volna. Hagytam, hogy vezessen az a majompojáca.

A Tűzmalom azon pontján annak előtte sosem jártam. A pince mélyéről az első emeletig mentünk, egyenest a szobámba.

Az ajtó előtt Topus a kilincsre ugrott, és egy rántással megnyitotta előttünk a bejáratot. Magamban már arra készültem, hogy amikor belépünk, elkapom a maki grabancát, és kihajítom a csukott ablakon.

Persze az elgondolás szép volt, csak épp teljesen kiment a fejemből, amint beléptem a szobába. Nem elég, hogy minden magasabbnak tűnt, de a teremben megláttam valami nem oda illőt... magamat.

Meglehet, szürreálisnak hangzik, de a saját szememmel láttam a testemet, végignyúlva az ágyon. Eszméletlennek tűnt. Hogy is lettem volna magamnál, ha épp önmagamat bámultam az ajtóból?

Topus gondolkodni sem hagyott időt, odarohant mellém, és két lábra állva, mancsaival megragadva a jobb karomat, az ágy felé lökött. Ez ugyancsak hihetetlennek tűnt, hisz jóval magasabb vagyok nála. Hogy ez ne legyen elég, még rám is ripakodott.

 

- Kösd be a sebeit, és talán megkérem Őfelségét, hogy kegyelmet adjon, neked! – Következő szavait a mellettem strázsáló szárnyas fenevadhoz intézte. – Ügyelj erre a senkiházira, mert ha elszökik, téged teszlek felelőssé.

 

Ezek után fogta magát, s mint aki jól végezte dolgát, kifutott a szobából. Mielőtt bármit is tehettem volna, a gnóm-ördög odaugrott az ajtóhoz, és lábbal berúgta. Munkája végeztével lehuppant a földre, majd ezt követően bármennyire hihetetlen, megszólalt:

 

- Hallottad a Nagypofájút. Teljesítsd a parancsát, mielőtt visszatérne, s visszavitetne a tömlöcbe!

Erre mindenféleképpen válaszolni akartam, azonban egy szó nem sok, annyi nem jött ki a számon. Helyette már megint, mondhatni gépiesen, elindultam az ágy felé, majd az ablak elé húzott asztalt az ágy mellé toltam. Ugyanoda, ahol ébredésemkor találtam.

Liliputi méretemnek hála felmásztam az asztalra, és onnan vizsgáltam meg az ágyon heverő testet. Minden kétséget kizáróan megállapíthattam, hogy a nő, aki előttem fekszik, egy az egyben úgy fest, mint én... Leszámítva a megalvadt vérrel fedett sebet a bal könyökén, valamint az apróbb horzsolásokat az arcán.

Hozzá akartam érni, de ahelyett, hogy a sebe felé nyúlt volna kezem, a homlokához értem. Valamiért oda se néztem, hanem hátrapillantottam, majd egy pillanat múlva már a földön voltam, s a sarokban álló öltözőasztal fiókjait nyitogattam. A másodikból kihúztam az egyik legkedveltebb majómat, amit egyszerűen kettétéptem.

Azután vizet öntöttem egy tálba, és visszamásztam az asztalra. Onnan simán elértem az ágyon fekvő test karját. Letöröltem a sebet a fehér ruhadarab egyik felével, a másik darabbal pedig bekötöttem a sebesült testrészt.

Alig fejeztem be, amikor kicsapódott az ajtó, és beloholt Topus. Fejvesztve ordibált, a képembe nyomva a mutatóujját, hogy vigyenek vissza oda, ahonnan hoztak. Látszott rajta, hogy reszket az idegtől, s amint kiordította magát, leugrott az asztalról, meg sem állva az ablakig. Kinézett rajta, azután ott folytatta a hangoskodást, ahol abbahagyta.

A rám felügyelő gnóm-ördög hamarjában megragadta a karomat, és nem épp kíméletesen magával rántott, vissza a pincébe. Tiszta erejéből behajított a tömlöcbe. Egészen a falig csúsztam. Még hallottam a hátamtól, ahogy becsapódik hátamnál a tömlöc ajtaja.

Lehunyt szemekkel feküdtem, egyedül annyit csináltam, hogy a hátamra fordultam, kezeimet magam mellé kiegyenesítve. Úgy feküdtem hosszú perceken, talán órákon keresztül. A fejem csak úgy zsongott.

Próbáltam rendet rakni elmémben, összeszedni az elmúlt órában történt események értelmét. Akárhogy agyaltam, addig nem nyughattam, amíg fényt nem derítek a furcsaságra. Jó pár kérdés megformálódott bennem, amire mihamarabb tudni akartam a választ. Ehhez azonban abba kellett hagyjam a pihenést.

Teljesen elvakított a fény, amikor kinyitottam a szemem, ami teljesen elszokott a nap vakító sugaraitól. Ez jó jelnek tűnt. Azt legalább már tudtam, hogy nem vagyok a pince mélyén.

 

Már igazán nem volt  más vágyam, csupán annyi, hogy vége legyen ennek a rémálomnak. A java azonban csak ezután következett.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Archívum

Naptár
<< Szeptember >>
<< 2020 >>
Ke Sze Csü Szo Va
  1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30        

Statisztika

Online: 2
Összes: 158900
Hónap: 7823
Nap: 228