Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fejezet 13

2013.01.02

13. Addig taposd a bőrt, míg lehet...

 

Szapora esőcseppek kopogása ébresztett. A fejem zakatolt, könnyben ázott arcom kicserepesedett. Emellé az „üde arcpakolás” mellé könnyek sós ízét éreztem a számban. Ahogy kezdett felszállni elmémről a korai ébredés okozta ködfelhő, rájöttem, hogy Összegörnyedve fekszem a fehér lepedőn.

 

- Jack... – hallottam a közelből. - Nővérkém, jól vagy?

- Lotra? – pattant ki szemem. - M-mi történt? – hajoltam fel kábultan, mire a fekete laptop kicsúszott szorításomból, egyenest a lakókocsi padlójára zuhanva. Húgom felemelte, és az asztalra tette.

- Ugyanezt én is kérdezhetném tőled. Zokogva bandukoltál az erdő mélyén, mikor rád találtam. Tiszta vér voltál. Azt hittem, a tied, de amikor ráakadtam a pisztolyodra, rájöttem, hogy egy medve támadhatott rád.

- Medve?

- Egy barlang nyílásában feküdt a dög. A fegyvered pedig mellette. Mi történt? Elmondanád végre?

- Nem tudom... Fáj a fejem, kérlek, hagyj magamra...

- Az egyenruhád cafatokban, majdnem te is egy medve bendőjében végezted, és te továbbra is játszod a hülyét?! Jack, nem az ellenséged... A testvéred vagyok! Mi folyik ebben a városban? Hol laksz? Miért sírtál? Mit akarsz elérni ezzel az életstílussal?

- Igen, Lotra... Ezeket a kérdéseket nekem is fel kellene tennem magamnak... Kösz, köszönök mindent. Ha nem gond, alhatok itt nálad pár éjszakát?

- Mi van...? – nézett Lotra, akár egy szellemre, majd gyorsan folytatta. – Persze, hogyne, ezt nem is kell kérdezned! De a kérdésem elől ne térj ki!

- Mi történt velem? Jó kérdés, de ne várj rá választ. Bolond voltam, ennyi az egész. Mától azonban minden más lesz!

 

Komolyan gondoltam az utolsó mondatot. Nagyon is komolyan! Eldöntöttem, mit teszek, és ebben senki sem tudott megállítani.

Egyvalamit nem tudtam csupán, mégpedig azt, hogy mi történt, miután visszamentem a barlangba. A lényeg azonban már úgyis világos volt... Akármi is történt, amiért betettem oda a lábamat, azt magamhoz vettem, a mackó testvér meg már mondhatni: hab volt a tortán.

Éreztem, hogy a részletekre előbb-utóbb emlékezni fogok, de meg kell valljam, nem igazán vártam a nagy pillanatot.

Lotra aznap százszor próbált meg beszélni a fejemmel, én azonban százegyedszerre is kitértem a válasz elől. Egyszerűen letusoltam, felvettem párat Lotra rámjövő ruhadarabjaiból, hónom alá kaptam a laptopot, és Rybak úr díjnyertes Fairytale-jét dúdolva elindultam a város felé.

A zsigereimben éreztem az elkövetkező öt perc eseményeit. Lotra utánam szalad, én meg visszakiáltok neki, hogy zárja le a kocsiját, ha szeretné még ott látni, mire visszaér. Így sikerült le is rázzam.

Ezután jött a kemény dió, avagy Orange. Kireszkette magát az egyik vaskosabb fa árnyékából, és odakúszott elém. Tudtam, hogy ő a legkevésbé vétkes ebben az egész komédiában, akkor mégis rajta vezettem le a feszültséget. Megmarkoltam a laptopot, és amilyen erővel csak bírtam, nekihajítottam a gnómocskának.

 

- Nota bene, Orange! – kiáltottam a kiterült démonra. – Vidd a szerkentyűt vissza a drágalátos gazdádnak, és mondd meg annak a síkosra nyalt szőrű majomnak, hogy húzza fel magát az útjába kerülő legelső fára, Fennhéjázó Misivel együtt! Onnan lessék, merre találhatnak rá a fajtádra, meg arra a markolatra, amit Ő, megismétlem, Ő maga hagyott ellopatni! Én idióta, miért veszekszek egy ilyen élőlénnyel? Tudod mit, Orange? Csinálj, amit akarsz, én mentem!

 

Hogy kiadtam magamból a fáradt gőzt, egyből egyszerűbbnek éreztem mindent.

Magára hagytam Orange-et, majd egymagamban elindultam a város irányába. Igaz, nem tudtam, hol vagyok, de azt igen, hogy merre tartok, ugyanis simán lehetett látni a templom tornyát.

Átszeltem hát az erdő szélét, és egy kis ereszkedés után már lent is voltam a határban. Néhány városi igencsak megnézte a furcsa öltözékemet, de nem nagyon törődtem velük. Minél hamarabb el akartam érni az őrsöt. Odaérve új egyenruhát kértem, amibe aztán gyorsan átvedlettem.

Az irodák, mint mindig akkor is hangosak voltak. Még Columbino parancsnok irodája is, ami általában kihaltan kongott. Most viszont ott ült az íróasztalánál, és szorgosan gépelt. Amikor meghallotta a kopogásomat, szólt, hogy lépjek be, de még akkor sem álltak meg az ujjai.

 

- Long nyomozó helyettes... – szólalt meg, felnézve szemüvege fölött.

- Jó reggelt, parancsnok!

- Önnek is.

- Hívatott?

- Panaszt kaptam magáról a társától. Nem ismerem a kettőjük közti viszonyt, de a munkaidejük alatt az mit sem számít. Tracy Long nyomozó a társa, és nem számít, hogy a testvére, sem az, hogy munkaidő után beszélnek-e egymással.

- Igenis, uram...

- Még valami, mi lett a szerelésével? Hallom, újat kért.

- Igen... Ez egy hosszú történet...

- Hallgatom. Van csereruhája, és mégis civilben jött munkába.

- Szóval... – Na igen, itt állt meg a tudomány egy percre. Azt se tudtam, mit hazudjak, de valamit felelnem kellett. – Tehát... Az éjszaka ellopták a bőröndömet, és miközben az erdőn keresztül üldöztem a tettest, összeszakadt az egyenruhám. Elég kínos, de ez történt.

- Ellopták? Egy rendőrtől? Hol szállt meg, hogy ilyen történt, önnel?

- A várostól kiver a hideg, amióta az az eset történt, ezért az erdőszéli vadászlakban szálltam meg.

- Abban a roskadozó kulipintyóban?

- Igen...

- Én azt hittem, hogy az a fészer már rég összeomlott.

- Hát igen...

 

Elfordítottam fejem, mivel Columbinónak ismét igaza volt. Jöttömben láttam azt a kunyhót, de már az Isten sem tartotta össze. A tartógerendák megadták magukat, és a tető berogyott.

 

- Az a ház már tényleg nem áll – szólaltam meg. – Hálás lehetek a tolvajnak, mivel amint kitettem a lábam onnan, összeomlott.

- Tud adni személyleírást a tettesről?

- Sajnos nem. Vaksötét volt, és végig hátulról láttam.

- Na jó, kollegina, felveszünk egy jegyzőkönyvet az esetről. Minden bizonnyal el fogjuk kapni a tettest...

 

Szavai félig sem hatottak megnyugtatón, de hát engem egyáltalán nem zavart. A tettest úgyse fogja senki emberfia elfogni. Columbino biztos folytatta volna még, de megszólalt az asztalon levő telefon, és így én is megszabadultam jó pár kínos perctől.

Elhagytam az irodát, s elindultam a kávéautomata felé. Lotrát pillantottam meg a gépnek támaszkodva.

Sóhajtottam egyet, tudva, hogy nem menekülhetek előle tovább. Az automata elé érve szembe fordultunk egymással, amit követően az én számat hagyta el az első mondat.

 

- Kösz, hogy ideadtad a ruciajidat.

- Igazán nincs mit...

- És azt mégis mikor akartad elárulni, hogy bepanaszoltál a főnöknél?

- Mondd azt, hogy nem jogosan tettem!

- Nem számítanak a körülmények, a lényeg az, hogy meg sem próbáltad megbeszélni a dolgot.

- Jack, reggel óta próbálok beszélni a fejeddel, de egy makacs szamárral nem megyek sokra...

- Az összes cókmókod ott van az öltözőmben. Ha nem bírod kivárni a munkaidő végét, hogy odaadjam, nyugodtan törd fel a zárat. Sergiu biztos megtanított rá.

- Azt ne mondd, hogy megsértődtél...

- Szóval, Lotra, azt akarod megtudni, hogy mi történt itt? Ha az a feladatod, legyen. Hívd fel Sergiut!

- Tessék?

- Jól hallottad. Én magam tenném, ha tudnám a számát.

- Mit akarsz te ezzel?

- Meg akarod tudni az igazságot, amit itt senki sem ismer? A várost én magam sem ismerem kitűnően, így azt sem tudom, hogy van-e valami számítógépguru a közelben. Ezért kell Sergiu. A városban egyetlen kamera van, ami a városházát és környékét figyeli.

- Igen-igen, de egy őskövületről beszélünk. Egy videokazettás bóvli, ami a pusztítás estéjén ripityára tört.

- Talán Sergiu tud vele kezdeni valamit. Tudtommal a kamera, mondjuk úgy, maradványait összeszedték.

- Hmm... Ez nem is olyan rossz ötlet. Talán készítettek másolatot is... Köszi, Jack!

 

A telefonja után nyúlt, és már kereste is volt kedvese számát. Addig nem is volt semmi gond, amíg el nem kezdte hívni. Egy géphang felelt, hogy a rendszer nem elérhető. Mint már említettem azt valamivel feljebb, a város összes hálózata javítás alatt állt, és ebbe bizony Lotra mobiljának szolgáltatója is beleesett.

Elkáromkodta magát, majd elővett egy jegyzetfüzetet, amibe belevéste: „Hívd fel Sashát”. Ez volt ugyanis a srác beceneve. Lelkesedése nem hagyott ezek után sem alább. Ha telefonálni nem is, mást tudott csinálni. Szerény személyemmel együtt elment a városházára, beszélni a városi megfigyelő kamera karbantartójával. A fickó nem tudott túl sokat segíteni... ugyanis meghalt. A többi ott dolgozó meg jóformán azt se tudta, hogy milyen program az a bizonyos „Word”, nemhogy még valamit konyítsanak a kamerákhoz és hasonló dolgokhoz.

Amíg Lotra napja egyre jobban kezdett romlani, nekem annál jobb kedvem kezdett kerekedni. Még azután is, hogy beengedtek bennünket a felvett videók megőrzésére szolgáló raktárba.

A helyi gépen indítási jelszóba szaladtunk, ezért egy másik terembe kellett átmennünk, ahhoz, hogy megnézzük az utolsó, a Mihael ébredésének napján készült felvételeket.

A tömör kilenc órát magába záró anyag reggeltől délutánig tartott, és semmi érdekeset nem lehetett rajta észrevenni. Mint kiderült, az a  videokazetta valódi volt, akárcsak a raktárban szunnyadó társai. Kilenc-tíz óránként cserélte az a fiatalember, akivel megbeszélésünk lett volna. Ez valamelyest megnyugtatott, hisz tudtam, hogy a lehetséges bizonyíték darabokban hever, egy fiókba zárva.

Lotra egyre dühösebbnek tűnt. Kiviharzott az épületből, vissza az őrsre. Odabent leült a gépe elé, és másfél órán keresztül ki sem jött onnan. Egy papírlappal a kezében lépett ki, amit száz, de talán több példányban is többszörösített. Azokkal elindult kifelé. Szórólapokként az emberek kezébe nyomta. Egy ellökött példányt végre én is a kezembe vehettem.

A papíron egy felhívás volt olvasható, miszerint minden állampolgár, akinek van a birtokában a pusztítás éjszakájáról bármilyen multimédiás anyag, az leadhatja a rendőrségen. Lotra ismét fényes ötlettel rukkolt elő, nem mondom.

Valami mégis azt sugallta, hogy nem jár szerencsével. Ez az ötlete azonban később úgy tűnt, jobban bejött, mint az eddigiek. Az őrs előtt, ha nem is tolongtak, de szállingóztak az emberek. Volt, aki egyből belépett, volt, aki hezitált picit, és olyan is volt, aki legyintett, és elment.

A lényeg viszont, hogy a videók szép számban érkeztek. A mosdóból kijövet egyre több és több embert láttam. Volt, akik a felhívásra jöttek, de voltak olyanok is, akik csupán érdeklődtek. Egy ilyen nőbe szaladtam bele.

A fiatalos külsejű, talpig feketében levő nő egy rózsafüzért szorongatott a kezében, amikor elém lépett. Zavarban volt, látszott rajta tisztán. Beszédre nyitotta száját, de szavak helyett rekedtes dadogás jött ki belőle. Nem akartam még nagyobb zavarba hozni aközött a sok ember között, ezért megkértem, hadd kísérjem el egy nyugodtabb helyre, ahol négyszemközt maradhatunk. Az udvarra kísértem, egy dús lombú bükkfa árnyékában álló padhoz.

 

- Miben lehetek a szolgálatára? – fordultam felé, miután helyet foglaltunk egymás mellett. – Kér egy kis vizet? – kérdeztem, látva az egyre csak fehéredő arcát.

- Köszönöm, nem szükséges – intett nemet a fejével. – Nem szeretném feltartani. Csupán annyit szeretnék kérdezni, hogy... avagy nem akarom megsérteni sem önt sem a munkatársait... De a rendőrség végre komolyabb nyomozásba kezdett a szörnyű éjszaka óta?

- Igen, hölgyem. Eddig is dolgoztunk, amennyire tőlünk telt. De azért tudnia kell, hogy nekünk is voltak veszteségeink.

- Tudom-tudom, és bocsánat a nyers modoromért. Megértem önöket, de tudja... Az egész családomat elveszítettem. A két fiamat és a férjemet is. Nekem nincs más rajtuk kívül... És most már ők sincsenek.

- Részvétem. Ígérem, mindent megteszünk, hogy fényt derítsünk az igazságra.

 

Ha tudta volna, hogy én már akkor jól ismertem a teljes történetet... Iszonyatosan szégyelltem magam. Ha lehetett volna, a föld alá bújtam volna. És mégis, az élet megy tovább.

Beszélgettem még kicsit a szomorú sorsú hölggyel. Megígértem neki, hogy amint sikerül valami fejleményhez jutni, elsőként értesítem róla. Végül elköszöntünk egymástól, és ő a busz érkezésével távozott. Én meg csak ültem a padon, és gondolkodtam. Furcsa mód nem a bűnrészességen agyaltam, hanem azon, hogy vajon, mit tesz Mihael, ha nem jelenek meg előtte napokig. Nem tudtam, mit higgyek: hogy eljön, és ismét tűzbe borítja a békés kisvárost, vagy keres egy másik balekot, akit ugráltathat.

Lassan elhessegettem a fejemből minden gondolatot, ami azt eredményezte, hogy egy újabb gondolat csapott agytekervényeimbe, de olyan erővel, hogy felálltam, és egyből a Lotrával közös irodánkba rohantam.

Eszembe jutott, hogy a felvételeken akár én is szerepelhetek Mihael mellett, és abból marhára nagy baj lesz. Mivel Lotra nem volt sehol, és a beérkező anyagok száma egyre nőtt, én magam kezdtem bele a „nagy házi-mozizásba”.

Két óra videóra vett unalom, és több gigányi amatőr kép után már csillagokat láttam, de még mindig néztem a képernyőt.

Nagy nehezen előkerült Lotra is. Szögre akasztotta kabátját, azt követően lehuppant mellém a fotelbe.

 

- Találtál valamit? – kérdezte egy fogpiszkálóval matatva a fogai között.

- Integető gyerekeken, műfogsorukat kivillantó öregasszonyokon, és farkukat csóváló kutyákon kívül nem igazán... Azért volt szerencsém végignézni egy tehén ellését is.

- Ha olyan hülye voltál...

- Ha a szabadban jött rá a borjúra a napvilág megcsodálása...

- Menj, egyél valamit. Én addig pirosítom egy kicsit a szememet.

- Csak bátran, de én még nem látok foltokban, úgyhogy még bírom egy kicsit.

 

A kicsiből hat teljes óra lett. Ekkor már tényleg ki kellett menjek kiszellőztetni a fejemet. Mire visszaértem a terembe, a fél őrs beköltözött oda. Láthatóan senkit sem hagytak hidegen a városban történtek.

Újabb órák szálltak el fejünk fölött. Már nem is számoltam őket. Arra emlékszek csak, hogy besötétedett odakint, mire a videók végére értünk. Odakint, a recepción pedig ott várt még vagy három órányi anyag. Engem már az egyáltalán nem érdekelt. Tőlem be is vigyoroghattam a kamerába, már nem néztem beléjük.

Zúgott a fejem, és amúgy is egyetlen felvétel sem lett megörökítve arról az estéről.

Lotra is megjelent mellettem, és felajánlotta, hogy hazavisz, én viszont teljes magányra vágytam. Ekkor eltűnt mellőlem, de egy perc múltán ismét feltűnt. Egy kulcscsomót nyomott a kezembe, ami az egyik szolgálati motorkerékpárhoz tartozott. Elmondta, hogy beszélt a főnökkel, és kikunyizta tőle a slusszkulcsot. Még arra sem voltam képes, hogy megköszönjem. Csak bólintottam rá egyet, és elköszöntem Lotrától.

Alig vártam, hogy egyedül legyek. Egyetlen helyet ismertem, ahol senki emberfia nem érhet utol, az pedig nem más volt, mint a katedrális teteje, ahonnan Mihael halálmegvető bátorsággal leugratott.

A tetőről minden olyan békésnek, nyugodtnak látszott. Kevés nyoma maradt a pusztításnak. Legalábbis kívülről... Az emberek lelkében mély gyász ült. Ez tisztán megmutatkozott.

Nem tudtam, mit hoz a holnap, és nem is akartam rágondolni. Lelkem mélyén kívántam, hogy kiderüljön a titkom... Hogy valamelyik felvételen ráakadjanak az igazságra.

Másik részről viszont reszkettem, és lám, megint abban bíztam, hogy mégse leljenek semmi gyanúsat.

A percek pedig órákba tömörülve teltek rendületlenül. Az órákkal együtt pedig az éjszaka is távozni látszott. A felkelő nap még sehol sem látszott, mikor én már kezdtem valamelyest megnyugodni.

 

Térdemre hajtottam a fejem, és lehunyt szemmel hallgattam a várost. A fülem, mint mindig, most sem volt cinkosom. Egyből felfigyelt a hangra. Kétségkívül megállapíthattam... Valaki leült mellém. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Archívum

Naptár
<< November >>
<< 2019 >>
Ke Sze Csü Szo Va
        1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30  

Statisztika

Online: 1
Összes: 116896
Hónap: 1864
Nap: 43