Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fejezet 10

2012.12.28

10. Szörnyek nyomában... őszintén

 

Szelíden fújt a szél odakint. Ahogy az kellett, a köd is leszállt a vidékre. Naplemente után lévén, a szokottnál is nagyobb volt a sötétség. Azon az estén mindenhez volt kedvem, csak kimozdulni, és abban a szobában maradni nem.

Talán egyedül szerettem volna lenni, vagy talán valami emberi társaságban. Azért nem panaszkodhatok, nem voltam magamban, Orange is ott ült az asztal alatt. Ő volt az a narancssárga pofájú gnóm-ördög, akiről már feljebb írtam. A szerepe talán az lett volna, hogy ügyeljen rám, de lényegében én vigyáztam rá.

Igaz, semmi kedvem nem volt hozzá, de a gnóm-ördögök keresésen ügyködtem.

Odakintről furcsa zajok és fények szűrődtek ki. Engem persze egyáltalán nem érdekelt a külvilág.

Ahhoz képest, hogy mennyire nehéznek tűnt eleinte az eligazodás, alig két óra hajtépés után már nagyjából be tudtam határolni az első pötty halmazt. Még magam sem tudtam elhinni, hogy sikerült, és vesztemre egyből közöltem a világgal, egy mély sóhaj kíséretében.

Az ajtó abban a pillanatban kicsapódott, és berontott rajta Topus. Végigrohant a szobán, majd megbotolva a szőnyeg szélében, egészen az ágy lábáig csúszott.

 

- A gyerekeket szokták szólongatni – szólaltam meg, felé nézve -, hogy ne rohangáljanak. Úgy látom, ugyanazt kell tenni a felnőtt makikkal is... Főleg, ha azok vissza is pofáznak.

- Ezt most nem hallottam!

- Én igen... és úgy hiszem, az urad más talpnyalói is jól hallanak. Avagy nálad jobban.

- Hé, most nem rólam van szó!

- Dehogynem...

- Hogy képzeled ezt?!

- Mégis mit?

- Én sokkal többet érek nálad, erre te úgy beszélsz velem, mint...

- Mint egy makival? Topus, te egy majom vagy!

 

Azt hiszem, ezzel az utolsó mondattal hoztam ki végképp a sodrából. Fejét a magasba emelte, amekkora gőggel csak bírta, és mint aki jól végezte dolgát, kirohant a tárt ajtón. Nekem viszont csak akkor jött meg a kedvem a szívatásához, úgyhogy letettem az asztal lapjára a laptopot, és már rohantam is utána.

Hallottam Orange visítását is, de tudtam, hogy amilyen kicsi, valahogy csak kiszabadul, ha elkapták, és nemcsak ijedtében kezdett vonyítani. Az biztos, hogy mikor újra láttam nem volt baja.

Abban a percben viszont tényleg nem ő érdekelt. Annál inkább Topus, aki mikor észrevette, hogy követem, négy lábra ereszkedett, és akár fajtársai, szökdécselve, felemelt farokkal rohant a biztos fedezék felé.

Az nem más volt, mint Mihael szobája. A kopogtatás utáni várakozási időt lecsapva, egyből benyitott, és gazdája lábához rohant, aki az ablakban ült.

Be kell vallanom, azon az estén, abban a helyzetben, egy olyan jóképű férfit biztos nem az ablakban képzeltem el, könyvvel a kezében. Amit viszont azután művelt, miután Topus a lábához szaladt, nos az inkább illett a személyiségéhez. Fogta a kezében levő könyvet és izomból nyakon csapta vele csóri maki démonunkat.

Csak azt bánom, így utólag, hogy nem kaptam ki a kezéből a kislexikont és nem vertem szét a minidémon fején. Helyette jót nevettem. Persze épp csak az a jó öreg mondás nem jutott eszembe, miszerint: az nevet igazán, aki utoljára nevet.

Mihael dühösen nézett felém. Meglepően nyugtató volt belemélyülni azokban a jádezöld szemekbe. Nekem úgy tűnt, mintha eddig vörös szemei lettek volna, bár lehet, hogy olyannak képzeltem őket, tudva, hogy egy démon, még ha emberi bőrben is létezik.

 

- Megtudhatnám, hogy mi olyan nevetséges? És persze, hogy miért törtétek rám az ajtót? – förmedt, legfőképpen rám.

- Attól tartottál netán, hogy rajtakapunk? – kérdeztem, nevetőgörcsömet próbálva palástolni.

- Miről beszélsz?

- Kérdezz csak tőle bátran, felség – sunyított Topus, még mindig Mihael lába mögött -, úgy fog dalolni, mint a pacsirta.

- Plukoko?

- Igen, felség!

- Ez most milyen nyelven volt? – kérdeztem ártatlan mosollyal az arcomon, és bár lelkem mélyén gondoltam csak, mégis kijött belőlem

- Ho-ho-ho! – dörzsölgette mancsait Topus. – Ha tudtam volna, hogy így reagálsz, nem fáradok idáig jönni. Mondd csak, Long, tetszik neked a Felség?

- Hülye kérdés, ki nem dobná el az agyát egy csókjáért.

 

Én hülye meg, ahogy mondják: „ami a szívén, az a száján”, csak tudtam volna miért, mivel egyáltalán nem voltam az az ömledező típus, se nem drogoztam vagy ittam, hogy megeredjen a nyelvem, akkor mégis úgy csicseregtem, mint egy kismadár.

Topus mindemellett úgy vigyorgott, mint egy félkegyelmű. Most, hogy megbizonyosodott a természetem felől, egyre bátrabb és egyre sandább pofával meredt rám.

 

- Mondd csak, Long – merészkedett előrébb Őmakisága -, hogy ízlett a tea?

- Finom volt. – Én hülye meg ezt vágtam rá egyből. – Na, álljunk meg egy szóra... beletettél valamit?

- Csak egy kis narkotikus fűfélét. Ne izgulj, holnapra rendbe jössz, de addig is... szűz vagy még?

- Topus, kotródj ki! Te meg ki ne nyisd a szád, mert tömlöcben találod magad!

- Nem lehetne inkább az ágyadban...? – azt se tudtam, hogy hallgassak el, de akkorra már késő volt.

- Te istenverte idióta! – mordult talpnyalójára Mihael. – Mégis, hogyan képzelted, hogy igazságszérumot adsz ennek a nőnek? Mi lett volna, ha nem így reagál?

- Azért jöttem hozzád, Felség... – pislogott fel gazdájára a szólított, persze képtelen volt letörölni azt a szemtelen vigyort a képéről.

- Mi lett volna az a bizonyos másik hatás? – kérdeztem naivan.

- A gyengébbek őszintén reagálnak a növény keltette sokktól, mások... Erősebb emberek, lények, viszont durvák, verekedősek, nem egyszer halálosan veszélyes egyénekké alakulnak. A te testsúlyodból kiindulva, életveszélyes lett volna a szobádban maradni.

- Topus, kísérd vissza a lányt a szobájába, és reggelig a szemem elé ne kerülj.

- Ismerem a járást, a majom csak húzzon egy kútba, hogy ne csak pofafürdőt vegyen. Ó, csak kerüljön elém az a rohadt számítógép, úgy törlöm azokat a rohadt paramétereket, mint a pinty...

- Miről beszélsz, Long?! – kiáltott utánam Mihael.

- Semmiség! – legyintettem. – Ha ti így, én úgy. Majd hülye leszek segíteni ilyen szemeteknek.

- Te ráleltél a gnóm-ördögökre?

- Érdekel is téged! – legyintettem ismételten.

 

Az addig zsörtölődő Ex-szobor egy szempillantás alatt mellettem termett, karon fogott és pár parancsadás közepette az udvarig ráncigált.

Csakhamar előkerült Orange is, mancsai között a laptoppal. Mivel igencsak őszinte természetnek bizonyultam, elküldtem Őt is, meg a nehezen elviselhető természetű urát is a fenébe, és már indultam is volna vissza a Tűzmalomba, mikor elénk ért Mihael két lóerős harci szekere, s Őszoborsága felhajított rá.

Arra aztán tényleg mindent rámondtam, ami az agyamon átment, bár meg kell hagyni, normális esetben a felének sem mertem volna elmondani az egykor volt szobrot.

Hogy az ne legyen elég, Topus is előkerült. Most, hogy a csapat összeállt, el is indultunk. Eleinte nem nagyon akartam együtt           működni, de más lehetőséget nem látva muszáj volt.

A csillagos ég alatt mondhatni, eléggé hűvös kocsikázásnak néztünk elébe. A sejtelmesen zúgó erdő, városi fülemnek eléggé riasztó hangokban volt gazdag. Bár tudtam, hogy csupán a baglyok esti szerenádja vegyül a tücskök ciripelésével, valahogy mégis a hideg futkosott a hátamon. Még az sem nyugtatott meg, hogy egy démon társaságában vagyok.

Azért egy valamire csak jó volt az az esti „sétakocsikázás”... elhallgattatott. Tudom, eléggé romantikusan hangozhat az egész, de megnyugtatok mindenkit, Mihael nem az az úriember típus, inkább az a zsarnok.

Én kis híján megfagytam, Topust egyszer leverte a kocsiról, a lovait meg ostorozta rendesen. Mihamarabb oda akart érni, mindegy hány bőrt nyúz le a szolgáiról. Villámgyorsan megérkeztünk oda, ahonnan a jeleket fogta a készülék. Kicsit furcsa volt eleinte, mivel elméletileg pont összeütköztünk volna, de még sem láttam semmit, pedig nem volt vaksötét.

Hirtelen gondoltam egyet, és a fák lombjai közé vetettem egy pillantást. Az ágak között nem látszott más csak a holdvilág és csillagokban úszó udvara, némi sötétzöldes árnyalatú ággal megkeverve. Sokszor láttam már filmekben hasonlót, de élőben még szebb, bár ez nem jó szó rá, inkább szemetgyönyörködtető látvány volt.

A meseszép kilátásban való gyönyörködésemet, mint mindig, Mihael szakította félbe. Parancsoló hanggal odahajította az egyik vízköpőnek a gyeplőt, majd kiosztott néhány parancsot. Részint el is felejtettem, miért néztem a magasba, azonban Őszoborsága eszembe juttatta.

 

- Ne keresd őket odafent, a többiek már megtalálták volna a nyomukat.

- Felség – szólalt meg, Topus is -, úgy hiszed, ezek...

- Attól, mert a föld alatt élnek, nem feltétlenül üreglakók. Talán Origo eltemette a kard ráeső darabját.

- Vagy önmagát...

- Long, te jobb, ha befogod!

- Mondanám én a popómmal is, de csak a büfibeszédet gyakoroltam tini koromban.

- Topus, én esküszöm, felnégyellek!

- De, felség én nem is mon...

- Hallgass!

 

Az Ex-szobor parancsát bármennyire is szerette volna teljesíteni, nem sikerült Topusnak. Egy vízköpő leszállt a makidémon mellé, majd a fülébe súgott valamit. Addig fel sem tűnt, hogy is működött ott a társalgás.

 

Topus és én hozzászólhattunk Őszoborságához, a vízköpők viszont nem. Topus volt kénytelen közölni a hírt, miszerint a gnómok ráakadtak egy barlang bejáratára. Minden valószínűség szerint odalent kellett keressük a gnóm-ördögöket. Mint később kiderült, nem hiába kapták nevük második felét, de erről a következő fejezetben!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Archívum

Naptár
<< Március >>
<< 2021 >>
Ke Sze Csü Szo Va
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31        

Statisztika

Online: 2
Összes: 268045
Hónap: 6983
Nap: 232