Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fejezet 4

2012.10.07

4. Barát vagy ellenség?

 

Léptek zaja hallatszott be a folyosóra. Négy személy jött le a lépcsőn libasorban. A két hátsó figura teljesen egyformán nézett ki. Rövid, tépett, fekete haja volt mindkettőnek, zöld szemekkel.

Szokatlan párosítás volt ez a természet részéről, de látványnak kitűnő és mondhatni egyedi. Szemeikben egyformán tükröződött az előttük menő férfi vörös haja. Egyikük közelebb hajolt a másik füléhez.

 

- Hé, Xitofan, nem gondolod, hogy Yama túlontúl is meglágyult, még csak nem is feltételezte erről a rókaszellemről, hogy köze lehet a szelence eltűnéséhez.

- Xallos, ha nem tudnád, társaságban nem illik súgdolózni.

- Köszönöm, hugica a felvilágosítást, de jobb ha tudod, hogy teszek rá magasról. A magamfajtát hidegen hagyják az ilyen íratlan szabályok...

- Látszik is – fordította vissza a fejét egy pillanatra a hölgy démon -, azért vagy ekkora paraszt.

- Óh, csak ennyi baj legyen, hisz úgyis családban marad, Xelia, drágám.

- Fejezzétek már be – mordult rájuk a harmadik testvér –, most nem a Pokolban vagyunk, máskülönben is, ne fárasszátok szegény Kurama barátunkat, nehéz lehet emberi bőrben lenni.

- Tényleg, megvan az az öt farkincád, amivel olyan profin törted fel a zárakat?

- Xallos, látsz egyet is, mertha igen, akkor tedd meg, hogy átadod neki szívélyes üdvözletemet.

- Kurama fiú, ez a mi Kuramánk, már féltem, hogy meglágyultál, vagy meglangyultál...?

- Mondd Xallos, ennyire szereted hallani a hangodat, vagy csak egy alapos verést szeretnél?

- Hagyd, Kurama, nincs vele semmi baj, csak gyakorol, hogy formában maradjon – szólt Xelia –, de az, hogy sem Yama, sem a drága porontya nem gyanúsított téged a rablással, már megbocsáss, de tényleg furcsa.

- Már nem az vagyok, aki rég voltam.

- Kutyából nem lesz szalonna. Ez a mondás nemcsak szép, de igaz is.

- Megértelek, Xelia, és titeket is fiúk, hogy nem bíztok bennem, hisz démonok vagytok, de higgyétek el, megváltoztam, amióta utoljára találkoztunk.

- Azt meg kell hagyni, Xelia drága majdnem áttrappolt rajtad, amikor kerestünk. – vigyorgott Xitofan.

 

Kuramán még ennyi csipkelődés után sem tűnt fel semmilyen düh. A hátánál mendegélő fiúk végül feladták a kísérletüket, persze csak időlegesen. Várták a tökéletes pillanatot, amikoris újra akcióba léphetnek.

Ezt a pillanatot azonban az egykori rókaszellem nem adta meg nekik. Egyedül visszament a Ningenkai-ba, hogy ott elbúcsúzzon anyjától, de otthon furcsa meglepetés várta. Mostoha apja autóját pillantotta meg házuk előtt, amikor beért az utcába.

Szaladva ment haza, megtudni, hogy mi történt. Szerencséjére semmi baj, csak a férfi úgy gondolta, hogy elviszi a nejét egy kellemes vakációra, a hegyek közé, hátha ott, távol a szmogtól, a kosztól és a zajtól, a felesége jobban lesz.

Kurama osztotta az ötletet. Belülről pedig még örült is, hisz így nem kell órákon át magyarázkodjon az anyjának. Még így is legalább fél órát búcsúzkodtak egymástól, mire végre elmentek.

A rókaszellem ekkor berohant a házba, egyenest a nappaliban levő fenyőfából készült szekrényig, ahonnan elővett egy bőröndöt, amivel pedig elindult a szobája felé. Felérve a lépcsőn, gyorsan benyitott, majd a bőrönd a földön landolt... Kurama egy vadidegen tinédzsert talált az ágyában.

A lány nem zavartatta magát, még a bőrönd esésének zajára sem ébredt meg. A fiú erre rácsapta az ajtót, mivel odalentről megszólalt a telefon. Kurama nem ért le időben, így bekapcsolt az üzenetrögzítő. Az anyja hangja szólt bele: „Suichi, fiam, valamiről elfelejtettem szólni a nagy siettségben. Egy nő jelent meg egy furcsa lánnyal órákkal ezelőtt. A nő azt állította, hogy ismer téged, valami Mukuro a neve, ha nem tévedek. Téged nem talált itthon, ezért elment Yusuke barátodhoz, de a lányt itt hagyta, mert nagyon fáradt volt, az öcséd felvitte a szobádba, kérlek, ne rémülj halálra, ha az ágyadban találod... Csak ennyit akartam mondani még. Suichi légy jó, ügyelj magadra és a házra is. Csókollak, mama.”

 

Kurama keze mindvégig a telefon kagylóján volt, de nem vette fel. Nem tudta, hogy ki a lány, de ha Mukuro vitte oda, ő azt hitte, hogy biztos  az alvilágba esett, hisz nem érzett más szagot rajta csakis emberit.

Egyből azt gyanította, hogy Hiei-nek esett valami baja. Töprengéséből léptek zaja térítették magához. A lépcső felé nézett. Az ismeretlen lány, világos kék egyenruhában tartott lefelé. Kurama beletúrt hajába, közben láthatatlanul előhúzta rózsáját, melyet a háta mögé tett kezében tartott.

 

- Ki vagy? – lépett a lépcső aljára, megakadályozva, hogy a lány leérhessen.

- Rosszat álmodtam... nem tudod, merre van az a félszemű nő?

- Mukuróra gondolsz?

- Ha az a neve... Olyan hülye ruhában volt, mikor először találkoztunk, most jól nézett ki.

- Nem tudom, pontosan hol van, de visszajön. Legalábbis feltételezem... Te ki vagy?

- Gondolom, te tudod, hogy merre van a szele...

 

Mondatának végét a csengő némította el. Kurama remélte, hogy Mukuro az, így hát otthagyta a lányt, és kinyitotta az ajtót. Legnagyobb meglepetésére Xeliát találta az ajtóban. Valami gótikus maskara volt rajta, amitől még Kurama hátán is végigfutott a hideg. Azt se tudta, hogyan rántsa be a házba.

 

- Mit keresel itt, mondtam, hogy azonnal megyek.

- Neked mennyi időnek számít az azonnal, már több mint egy órája várunk téged, aranyom...

- Ne nevezz így.

- Jól van, halandó. Ez jobban is hangzik: Kurama, a halandó.

- Xelia hallgass. Nem vagyok egyedül.

- Egy gyors numera még indulás előtt. Rókinyóm, te kis álszent...

- Szedd le rólam a kezed te perverz némber! – kapta le arcáról a feketére festett körmű ujjakat. - Az anyámról beszélek, ő nem tudja a kilétemet, és nem szeretném ha megtudná.

- Kurika, kinek akarsz hazudni? Amikor erre jöttem, láttam a mamikádat meg a férjét egy autóban, tehát ki a szerencsés?

 

Kurama az ajtóhoz lépett, és kinyitotta, közben fejével intett a lánynak, hogy távozzon. Az viszont inkább betessékelte magát egy szolid háznézésre. Kurama összevont szemöldökkel csapta be az ajtót.

 

- Mondd, Xelia, mit nem értesz abból, hogy várnod kell egy kicsit?

- Szép ház. Hol a mosdó, rendbe kell tegyem a sminkemet.

 

Xelia érve ellen Kurama nem tehetett semmit sem. Beletörődött hát, hogy a lányt nem fogja kitenni egy hamar a lakásából.

A jobb együttműködés érdekében elkísérte a mosdóig. Alighogy a hölgyemény belépett a helyiségbe, egy hangos női sikoltás hallatszott az emeletről.

Kurama villámgyorsan szaladt fel megnézni, hogy mi történt. Nem érte el a lépcső legfelső fokát, amikor a hívatlan vendége a karjaiba zuhant.

A lányt apró kék színű gömbvillámok követték. A fiatal összecsuklott, és abban a percben, hogy Kurama elkapta, elájult.

Nem volt mit tegyen, ölbekapta, majd leviharzott vele a kijárathoz. Lábbal kirúgta az ajtót, és kiszaladt.

Az utca majdhogynem üres volt, leszámítva egyetlen alakot. Az, amint meglátta, hogy ki rohan ki a házból, futásnak eredt, meg sem állva az exrókaszellemig.

Kurama letette a lányt a pázsitra, azután térdre rogyott. A fűszálakra vér csöpögött, a fiú jobb karjáról. Másik kezével az inge alját készült letépni, elkötni a sebet, de az időközben előkerült idegen megelőzte.

Még futtában letépte blúzának fél ujját. Azt is kettétépte, a felével letörölte a fiú karján levő sebet, a másikkal pedig bekötötte.

 

- Mukuro – szólalt meg Kurama.

Hangjában nem érződött semmmilyen fájdalomra mutató jel, ez nem csoda, belegondolva Kurama kissé mazochista harctechnikájába. Most is csupán szemének rángatásából lehetett rájönni, hogy fájdalmai vannak.

 

- Mi történt?

- Nem tudom, csak egy percre hagytam magára a lányt. Valami baja esett Hiei-nek?

- Azt meg én nem tudom. Amikor ezt a lányt elhozta hozzám, nyoma veszett.

- Szokása...

- De nem ilyen stílusban, és nem ennyi időre.

- Vidd a lányt, nekem vissza kell menjek. Xelia veszélyben van...

 

Nem szólt többet, csak felugrott, és fájdalmaival dacolva a ház felé szaladt. Az ajtó előtt volt már, mikor az váratlanul kinyílt. Nem magától, hanem egy ugyanolyan gömbvillámtól, amilyen megsebesítette. Ez is majdnem eltalálta, a gyorsaságán múlott, hogy képes volt arrébb ugrani. Futtában állt meg, amikor benézett a házba. Odabent hárman álltak. Az egyik démon keze még vibrált a villámok szélnek eresztése után.

 

- Xitofan... – súgta Kurama, jóformán magának, amint felismerte az illetőt.

- Kurama, hol a lány? – kérdezte Xelia.

- Mit akartok tőle?

- Megölni. Az a boszorka nem érdemel jobbat.

- Mégis miért?

- Nem a te dolgod! – ordított rá Xitofan, közben újabb villámot formált tenyerében. – Áruld el, hogy hol van a lány, vagy esküszöm, az egyik szomszédod ma megismerkedik Koenmával!

 

Kurama erre a hajába kotort és kivette a rózsaosztorhoz kellő rózsa szálat. Xitofan meg válaszul felé hajította a gömböt. Kurama a gömb felé csapott az ostorral, de terve nem úgy sült el, ahogy ő azt tervezte. Nem volt annyira erős, hogy visszacsapja a feladónak. Csak annyit ért el vele, hogy a földbe döngölte, ő pedig hátraesett az ütés erejétől.

A három démon egyszerre füttyentett, s még egy perc sem telt bele, hogy a lovaik előkerüljenek. Az egyik állat viszont nem a gazdája felé szaladt, hanem tovább az úton.

Kurama is felkínlódta magát. Rájött, hogy a ló észrevette Mukurót és ezért futott tovább.

Amint kiért az utcára, megbizonyosodott feltevése igazságáról. A ház felé pillantva meglátta, amint a három lovas felugrik a két lóra, és elindulnak a harmadik után.

 

Túl lassú vagyok így... csak egy esélyem van utolérni őket, de azt nem lehet. Megesküdtem, hogy nem teszem...” – futott át Kurama agyán a gondolat.

 

Mukuro eközben felébresztette a lányt, és ők is menekülőre fogták.

Belevegyültek a tömegbe, de váratlanul az idő mintha megállt volna. Azzal együtt pedig a mellette szaladó lány is. Érezte, hogy valami erős démon kell üldözze őket, így megpróbálta felrázni a lányt, de az csak állt, egy lépést sem téve.

A nagy csendben a saját szívverését hallotta a legjobban. Egy pillanatban valahonnan lónyerítést hallott, majd meglátta a felé vágtató állatot is.

A meglepettség viszont akkor ült fel arcára, amikor megpillantott valami fehérséget a paci hátától közeledni. Egy óriási fehér rókaszellem volt az a valami.

Jobb első lábán seb éktelenkedett, de ez nem akadályozta mozgásában. A szellem a ló mellé futott, elkapta a nyakánál és az utca szélén levő üzlet kirakatába hajította. Ezután az ezüst rókaszellem a démonúrnő előtt megállt. Felé fordult és így szólt:

 

- Fogd a lányt és ugorj fel a hátamra.

A nő fél karral hajította fel a lányt Kurama hátára, majd ő is követte. Az idő közben úgy tűnt, újra kezd felgyorsulni. Ahol az előbb álltak, az emberek újra megmozdultak.

Hüledezve nézték az egyik üzlet kirakatából kiugró lovat, ami nyerített egyet és már indult is ugyanarra, amerről jött.

Eközben Kurama már a Genkai anyó szentélyébe vezető lépcsőn ugrált felfelé. Odafent, a járdát seprő Yukina előtt állt meg. Kurama visszaalakult emberi kinézetébe. Mukuro a halandó lányra nézett. Az körbe nézett, és mintha nem történt volna semmi sem, Mukuróra nézett, s ennyit szólt:

 

- Hol a szelence?

Kurama a homlokára csapott.

- Tehát ezért vadásznak rá – mondta.

- Miért is?

- Mert ő Pandóra reinkarnációja.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Archívum

Naptár
<< Március >>
<< 2021 >>
Ke Sze Csü Szo Va
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31        

Statisztika

Online: 4
Összes: 197291
Hónap: 7399
Nap: 212