Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fejezet 15

2012.10.08

15. Ellentétes erők találkozója

 

Velőtrázó sikolyok hallatszottak a börtön rácsain túlról. Egy kék hajú lány térdelt a börtön ajtaja előtt, és két kézzel a rácsokat rázta. A kemény rudak meg sem moccantak, csupán a lány kezein levő láncok csörögtek.

 

- Engedjetek ki, nem értitek! Ha bántjátok Yusukét, vagy a többieket nem fogok segíteni nektek! – kiáltotta dühösen.

 

Hangjára eddig még nem sokan reagáltak, azonban most valaki megjelent a börtön homályában. Egy csinos démonnő volt az illető. Mondhatni elég alulöltözött volt, de még így is mindene takarva volt, ugyanis igen vastag szőrréteg fedte testét. Nem volt nála más, csak egy tálca, rajta egy korsó vízzel. Betolta a rácsok alatt Botánnak.

Bár a lány próbált vele beszélni, a nő rá se hederített. Végül felvette a korsót, de egyből le is ejtette, a víznek poshadt szaga, és undorító barna színe volt. A démonnő, a csörömpölésre visszanézett. Ha eddig nem is, most megszólalt.

 

- Ittad volna meg, most jobb lenne neked.

- Mi volt benne? Méreg?

- Ki tudja, minden gonosz ura küldte neked. Most dühös lesz, ha elmondom, hogy csak úgy kiöntötted.

- Gondolom, a pöcegödörből merték, a színe és a szaga alapján...

- És még válogatós is... micsoda egy szánalmas teremtés...

- Hol vannak a gyerekek, jól vannak?

- Nem kellene eláruljam, de megmondom, Lucifer most kínozza azt a fekete hajú kisfiút, hogy kiszedje belőle, amit tud...

- Kérlek, szólj neki, hogy álljon meg, Yusuke nem tud semmit sem!

- Érdekel is engem, egy ember kölyök élete... Ha akarsz beszélni Luciferrel, hát tedd meg magad, szabadulj ki innen, és tégy nála látogatást.

 

A démonnő azzal hahotázva felnevetett.

Botan nem látta olyan viccesnek a dolgokat. Szívesen cserélt is volna a nővel, dehát mivel nem volt a helyzet magaslatán, plusz még az ereje sem jött elő a pokol mélyén, ezért maradhatott a rácsok másik oldalán.

Hosszú órák teltek el, mire Botan abbahagyta a kiabálást. Kifulladt teljesen, és már nem bírt bele sem gondolni abba, mi lehet a többiekkel.

Sosem hitte volna, hogy Draxus egyetlen feltűnése után, ennyi bonyodalmat képes okozni. Ő is ismerte a démon történetét és mindig is félt egy esetleges találkozástól.

Ahogy ott töprengett a rácsok túloldalán, Draxus arcát vélte felfedezni. Épp őt nézte, kiismerhetetlen mosollyal az arcán.

Botan először hinni sem akart a szemének, de hiába törölgette azokat, a gyerek kinézetű démon alakja mindvégig ott maradt, ahol először látta

 

- Draxus? Ugye most csak álmodok?

- Botan, most már érted a helyzet komolyságát?

- Miről beszélsz?

- Mindent csakis azért tettem, hogy segítsek a Szellemvilágon.

- Tessék?

- Értsd már meg, jobb lett volna, ha mind meghaltok, így valaki rá fog lelni a szelencére, és akkor minden elveszett!

 

Draxus a szája elé kapta kezét. Nem szabadott volna olyan hangosan kiáltson. Körülnézett, majd indulni készült, de előbb még beszólt a rácsokon túl ülő Botánnak.

 

- Most el kell menjek, de tartsd kinyitva a szemedet. Ha észreveszed a jelemet, fuss egyenesen, érted, egyenesen!

- Milyen jelet?

- Fel fogod ismerni, hidd el. Addig is kiabálj, ahogy a torkodból kifér, nehogy bárki is észrevegyen valamit. És persze engem nem láttál.

 

Ismét körülnézett, majd egy szempillantás alatt eltűnt a lány szeme elől. Botan pedig csak agyalt, próbálta kitalálni, hogy mi is folyik itt valójában.

Újabb órák múltak el, de Botan nem vett észre semmilyen jelet sem. A végén már kezdte azt hinni, hogy a démonnal való találkozás is csak egy álom volt. Végül félbehagyta a kiáltozást és leült a vaságyra, reménykedve benne, hogy valami végre történni fog. Az a valami, azonban még váratott magára  

Ez időtájt Kuwabara sikerült találjon egy helyet, ahol kettesben maradhatott a máguskirálynővel. Valójában a nő hívta őt el, ugyanis még neki is feltűnt, hogy Kuwabara és a démon nem nagyon jönnek ki egymással. Így kihívta a spájzba, azzal az ürüggyel, hogy segítsen neki megkeresni egy üvegcsét, amiben fehér holló vére erjed már évtizedek óta. Kuwabara még neki is állt keresgélni, amikor az öreglány becsapta maga mögött az ajtót és rádőlt, hogy hallja, ha valaki megpróbál hallgatózni.

 

- Ki ez a démon, Kazuma, aranyom?

- Én magam sem tudom pontosan, egy ismerősöm barátja... legalábbis ő ezt állítja.

- Akárhogy is, nálad okosabb, és ez veszélyes.

 

Kuwabara erre a kijelentésre pirongva ökölbe szorította a kezét. Fogai között súgott valamit, amire úgyse kiváncsi senki. Akárhogy is, lehet, hogy lesértődött, de volt annyi esze, hogy ne kövessen el meggondolatlanságot. Helyette vett egy mély lélegzetet, és kicsit sem nyugodt hangon megszólalt.

 

- Ne higgye, hogy nem tudnám leküzdeni magát vagy a banya bajtársait, csak tudom, ha megölném kendet, akkor nem lenne időm egy másik ilyen erejű varázslót találni!

- Fogd vissza magadat, fiam, még mielőtt lekeverek neked egy olyan pofont, hogy a fal adja a másikat. Mondd, kéred annak a démonnak a segítségét, vagy inkább most helyben idézzem meg a legsötétebb lelkű ördögöt?

- Az az ürge, úgyis csak felesleges teher lenne... idézze bátran Lucifericus Satanicus-t, főbanya.

- Meglátjuk, édes fiam, hogy akkor is ilyen vicces kedvedben leszel, ha a Pokol ura fog előtted állni...

 

A máguskirálynő arcára kegyetlen mosoly telepedett. Kinyújtotta kezeit, és magasba emelte fejét. Pokoli imával hívta magához a Sátánt.

Eleinte csupán a villanyégő kezdett vibrálni, majd fényét váratlanul a boszorkányra szegezte.

Az idős nő árnyéka a falra esett. A fekete, kereszt alakú képződmény váratlanul csillogni kezdett, majd az égő felrobbant, sötétségbe borítva így a helyet. A nő árnyéka azonban ezüstös fényben tündöklött. Kuwabara szinte a torkában érezte a szívverését. Próbált urrá lenni félelmein, de valahogy a frász kerülgette a keresztet elnézve.

A konyhában álló Tasaki egy óriási robajra kapta fel a fejét. Ahogy elszaladt a fogas mellett, Kuwabara kabátjának zsebéből kirepült egy fehér toll. Tasaki lábai előtt ért földet.

A démon észre sem vette, csak rátaposott. Hirtelen fehér ködbe került. Egyből kiugrott belőle, és harci pozícióba állva várta, hogy mi fog történni. Meglepődve hátrált néhány lépést, amikor elült a köd.

A fehér ködfátyol közül egy ismerős alak lépett ki. A fehér köpenyt viselő, fehér szárnyú, világos barna, szinte szőke hajú férfi ugyanolyan meglepődött arccal nézett a démonra, akárcsak az rá.

Az angyal kinyújtotta jobb karját, melyben egy hófehér, matt markolatú és átlátszó pengéjű kard jelent meg. Tasakira szegezte a fegyvert, és mély nyugodtsággal a hangjában, így szólt:

- Ifjú démon, az Úristen nevében most meglakolsz Adriana arkangyal haláláért!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Archívum

Naptár
<< Július >>
<< 2022 >>
Ke Sze Csü Szo Va
        1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Statisztika

Online: 1
Összes: 311512
Hónap: 4486
Nap: 164