Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. Az álom

 

Eső kopogó zaja ébresztette és valami furcsa bűz. Ismerős volt számára, de kábulatában rá sem eszmélt, hogy mi lehet. Kis idő múltán aztán kezdett már derengeni neki, hogy honnan is olyan ismerős az az erős, jellegzetes szag. Gyerekkorára, avagy iskoláskorára emlékeztette. A suli toilettje is mindig olyan szagot árasztott, miután a vécésnéni kijött onnan.

Máshonnan is ismerte a szagot, de arra gondolni sem akart! Mégis, rá kellett döbbenjen: a rég elfeledettnek vélt idők visszatértek. A megakadt film folytatódik... Nem is, inkább újrakezdődik. Ehhez már csak egy dolgot kellett tegyen: kinyissa a szemét!

Ennyi volt már csak hátra. Amint ez bekövetkezett, fehérség öntötte el az egész látképet. Igen, ez a szitu ismrős... De honnan is? Á, megvan! Hisz már átélt egy hasonlót. Természetesen, ezután leemelte a leplet, mely eltakarta szeme elől a világot, majd felült.

Szemei kikerekedtek, lélegzése felgyorsult, hangja is elakadt a látványra, ami fogadta...

Nem volt benne semmi lenyűgöző: itt egy üres kórházi tolóágy, ott egy műtőasztal, amott egy üvegvitrines szekrény, tele kórházi kellékekkel és túloldalt egy kép. Egy pontos ábra az emberi test anatómiájáról. Akár egy hullaházban... Épp csak az összetett szó első fele hiányzott. Vagy még sem? Lényegében volt ott egy. Pont akkor készült ledobni magáról a leplet. Mindezt ámuldozva, nyitott szájjal, ami végre valahára szavakat kezdett formálni.

 

- Donna – kezdte reszkető hangon -, te szent ég... Donna, ez most nem álom! Te látsz!

 

Most, hogy felvilágosította magát, leugrott eddigi fekhelyéről, meg sem állva az útjába eső legelső tükörig. Belenézve, tova tűnt a boldogság ama sekély árnyéka is, ami a szája szélén rejlett.

 

- Hát, Donna, ez nem te vagy... – nézte a borostás, igencsak férfias tükörképet. – Tehát SecRea működik. Jól van, gondolkodj egy kicsit... Amit láttál, olyan álmot addig nem láttál! Se egy arc, sem egy intő jel, csupán az agreasszió, de az aztán minden mennyiségben. Na, jó... Hol vagyok? Előbb erre a kérdésre találjam meg a választ.

 

Eltökélten indult a hozzá legközelebb álló ajtó felé. Mivel az nem volt bezárva, könnyen kinyílt előtte. Azután azt sem tudta, hogy hogyan kapjon a kilincs után, Odakintről hangokat hallott, és az elcsípett szavakból hamar rájött, hogy a boncmester és az éjjeliőr beszélgetését hallja.

Nem maradhatott az ajtó mellett. Túl veszélyes lett volna. Körbenézett gyorsan, és mivel egyetlen menedéket talált csak, a raktárat. Berántotta maga után az atót, és csak remélte, hogy a két ember nem veszi észre a holttest váratlan eltűnését. Nem bízott a szerencséjében, a szeme is mindvégig a sarokban heverő felmosó farúdját figyelte.

Csakhamar kinyílt az ajtó, majd csend. Donna szíve már a torkában dobogott. Nem értette, hogy mi történik odakint, de mennyire meg szerette volna tudni az igazságot... Percek hosszú sorozata telt el némaságban. A végén már levegőt is alig mert venni. Végül ráunt a várakozásra, és remegő kezekkel, de a kilincshez nyúlt. Résnyire nyitotta ki az ajtót. Odakint nem látott egy árva szál lelket sem. A kijárati ajtó is tárva nyitva állt.

Donna előbb visszahúzta az ajtót, majd kis idő múlva úgy döntött, hogy lesz ami lesz, kimegy. A terem üresen állt, leszámítva a másik tolókocsin fekvő holttestet. Nem látott a közelben élő lelket. Nem tudta, hogy hova tűntek, de örült a dolognak. Gyorsan a tükörhöz szaladt, lemost a kezére és az arcára száradt vért, majd leakasztott egy kabátot a folyosón álló fogasról, s tovább ment. A recepcióig egyenes út vezetett, de ott ráakadt a személyzet két tagjára, akikkel épphogy csak megúszta a találkozást.

Belépett az egyik irodába, s az ajtó háta mögé bújt, várva, hogy történjen valami. Nem kellett sokat várnia. A két alak néhány perc múlva elment a nyitott ajtajú iroda előtt. Donna tisztán hallotta, amiről beszélgettek. Nem is hitte volna, hogy a halál angyala menti ki szorult helyzetéből. Ugyanis ez történt. Egy mentő érkezett a hullaház elé, amikor a két ember be akart menni a terembe, ahol Donna ébredt, de a mentősök egyike lelkét kiköpve rohant fel egy orvosért, ugyanis a négy métert zuhant holttest váratlanul életre kelt a mentőautóban.

Donna már előre mosolygott, belegondolt a két ember arcába, amikor majd felfedezik, hogy az egyik hulla nyomtalanul eltűnt.

Igaz, kapóra jöttek számára a fejlemények, és jót is mosolygott az ajtó takarásában, de amikor kilépett a szabadba, ismét azzá a komoly nő lett, akivé az utóbbi évek alatt alakult.

Nem hitt a szemének, a színgazdag, méretre és alakra oly különböző formátumokat felvevő várost elnézve. Már nem is bízott benne, hogy újra látni fog, és most íme: itt van előtte minden, s már nem csak a tapintására támaszkodhat. A szelíden áramló folyón átívelő hídon átmenve végre már nem csak a íz morajlásának zaját hallotta és a párát érezte a bőrén, hanem a kéklő, mégis átlátszó víztükröt is megcsodálhatta.

Boldog volt, de arcára nem bírta már visszabiggyeszteni azt a pajkos mosolyt, amit egykor régen oly könnyedén felöltött. Csak nézelődött, forgolódott a népesnek épp nem mondható utcákon, amikor hirtelen egy ismerős hang megszólalt.

 

- Ha sokáig játszod a balerinát, még a végén elvisz egy mentő.

Donnát olyannyira meglepte ez a határozott női hang, hogy még a szava is elakadt. Csupán egy meglepett sóhaj tört fel belőle, miközben fejével a arra fordult, amerről a hangot hallotta. A vegyesbolt előtti kirakat előtt megfordulva majdnem nekiment egy gyalogosnak. A nő jól le is szidta, azonban Donna fel sem fogta, hogy hozzá szóltak. Továbbra is csak a hang gazdáját kereste.

 

„Csak a fejemben hallottam... – oktatta ki magát végül, feladva a keresést. – Ő nem lehet. De talán igen... Mennyit írhatunk? Talán itt még... Nem, itt még biztos él.”

- Donna – szólalt meg ismét a hang, ismét olyan csípősen, ahogy azt Donna már megszokta – nem a képzeleted játszik veled. Mi lenne veled nélkülem? Itt vagyok a virágláda mellett, az útszélen.

 

Az egykor rózsaszín hajú lány a sztráda felé pillantott. A barna faládát megpillantva arra fordult. Immár szemben állt a hang tulajdonosával. Donnának tátva maradt a szája, majd kis idő múlva elkapta a fejét jobbra, de addigra már késő volt, fülig pirult.

 

- Sanchez... – nyögte ki nagy sokára, mire már több szem is felé vetült. – Vegyen fel magára valamit...

- Inkább menjünk el valamerre, ahol nem ekkora a forgalom.

 

Ezt követően Donna már nem hallotta többé Helena Sanchez hangját. Legszívesebben visszafeleselt volna, de előbb valamiért úgy gondolta, hogy a halottnak hitt, és megjegyzem, az utca közepén teljesen prűden álló nő felé vet egy pillantást. Amint ezt megtette, egyből rájött, hogy értelmetlen lenne a beszéd, mivel a nő addigra már tova tűnt.

Ekkor hirtelen ötlettől vezérelve, egy a városi bank előtt strázsáló őr elé lépett, és megkérdezte, hogy látott-e valakit az imént a virágosláda mellett állni? A férfi vállat vont, mondva, hogy a bank előtt elmenő embereket figyeli. S mivel zavarba sem jött, így Donna hitt neki. Nem akart feltünővé válni, ezért inkább elsietett a környékről.

A nyolcvanas évek közepe, vége felé tippelte volna az évszámot, de mivel talált némi pénzt az elcsent kabát zsebében vett egy újságot, amin világosan szerepelt a kiadás dátuma: 1983.04.20. Tehát nem sokat tévedett. A város ennek megfelelően rejtette a mozifilmeket reklámozó óriás plakátokat, a pöfögő Volvokat, valamint a tupírozott hajú hölgyeket. A bisztróból is áradt egy akkori divatnak megfelelő Genesis sláger. Igen, ez határozottan egy nyolcvanas évekbeli város volt.

Most, hogy közelebbről is megvizsgálta ideiglenes tartózkodási helyét, Donna elindult valamiféle nyugodt helyet keresni. Egy közeli sikátorban talált is. A füstnek ható gőzben sétálva nemsokára megpillantotta Sanchezt a falnak dőlve. Donna ismét elcsapta a fejét.

 

- Vegyen már fel valamit. Nem érti!? – kiáltott a meztelen nőre.

- Minek, Donna? Úgy is csak te látsz.

- Akkor a kedvemért...

- Ha akarnék sem tudnék. A lelkem nem tud öltözködni. Ha ruhát akarsz látni rajtam, akkor ha felébredtél, öltöztess fel. És következő találkozásunkkor majd nem leszek ilyen lezser.

- Ezek szerint...

- Mit akarsz mondani? Hogy halott vagyok? Nem, az nem teljesen igaz. Agyhalott vagyok. Gépekre kötve, mondhatni kómában. Amíg fel nem ébredtünk a hullaházban, olyan volt, mintha álmok nélkül aludtam volna. Emlékszem a lövés zajára, arra, hogy rád vetem magam, de utána semmi... Nem éreztem fájdalmat, vagy csak az agyam törölte azt az érzést. De a fontos, hogy jól vagy, hogy megkomolyodtál. El sehiszed, hogy mennyit álmodoztam arról, hogy így látlak. De az az önfejű tini képtelen volt felnőni.

- Ha tehetném, most is inkább az agyára mennék a hülyeségeimmel. Meglátogatnám anyát, a barátnőmet... De mindez lehetetlen...

 

Könnyek szaladtak a szemébe, mire elkapta a fejét, s két tenyerébe zárta. Nem akart többé sírni, de a fájdalom a szívében még mindig erősebb volt, mint az akarata. Sanchez elengedte a falat, közelebb ment a lányhoz. Úgy tűnt, mintha át akarná ölelni, de végül megállt a keze Donnától egy ujjhegynyire. Tudta, hogy hiába nyúlna felé, képtelen lenne megfogni, hisz csupán egy kísértet... Egy tudományos úton létrehozott szellem, akinek az a dolga, hogy segítse a mentőangyalt. Ez is volt a célja. Ezért inkább eltávolodott Donnától, egy halom kartondoboz mögé, ami csak a fejét engedte kilátszani.

 

- Ne itasd tovább az egereket... – mondta Sanchez. – Ami volt, elmúlt. Neked élned kell, nem pedig a múltan rágódni. Meghaltak sokan, és továbbra is meg fognak még többen. De az élet nem erről szól... Tudod, hogy miképp kerültél ide?

- Nem felejtek olyan könnyen. Van egy álom, azután meg egy morbid lélekvándorlás.

- Nem ezt kérdeztem... Az érdekel, hogy tudod-e, ki a célpont?

- Hát ilyen hülye álmom rég nem volt. Semmi lényegeset nem láttam. Egy arcot sem, ahogy semmi mást sem, amiből rájöhetnék, hogy ki lesz az áldozat.

- Mennyire ismered a SecReát?

- Eddig sokat hallottam a nevét, de csak ma tudtam meg, hogy mi is valójában: D∞ utódja.

- Pontosan! A túlélésed záloga. Most nincs időm mindent elmondani, de tudnod kell, hogy a gép, amiben most a tested fekszik, érzékeli, ha túl veszélyessé válik a helyzet, és képes megszakítani az álmot. Azt viszont tudnod kell, hogy még sosem próbáltuk ki, és arra sincs biztosíték, hogy ép elméjű leszel a beavatkozás után, ugyanis apró elektromos töltéseket juttatna el az agysejtjeidbe. Kissebb elektrosokk lenne. Szóval ne hidd, hogy most már akármikor felébredhetsz ebből a rémálomból. Csak végsőesetben engedélyeztem a használatát... ha a szíved leáll.

- Akkor meg már miért nem szívmasszázst tervezett be... Azzal több esélyem lenne. De most hagyjuk ennke a csodás szerkezetnek az életmentő, vagy épp elvevő kiegészítőit, inkább arról meséljen, ha többet tud a feladatomról, mine én. Ugyanis mondta Mr. Demisionar, hogy a gép most a maga DNS-ét emésztgeti, ha jól értettem... Tehát az ön emlékei közül szemezgetett. Igazam van?

- SecRea nem szemezget senki emlékei közül. Ő a DNS szálban húzódó, a személy számára legfájdalmasabb eseményt rejtő kis csomagot bontja fel, hogy újracsomagolhassa... A segítségeddel.

- Ez esetben, tudom, hogy mi a dolgom.

- Ismered az áldozatot?

- Valamit az elkövetőt is. Köszönöm Mrs. Sanchez a segítséget, de van egy rossz hírem. Nem megyek szembe az elődömmel!

- Donna, legyen eszed! Ez a huszadik század! Bízz bennem! Kérlek...

 

Hiába kiáltott Sanchez olyan kétségbeesetten Donna után, a lány faképnél hagyta. Immár értette az álmot, de tudni sem akart volna. Elhatározta, megígérte magának, hogy most ad egy jó pontot a halál angyalának. Ezt a kört ezzel lezártnak tekintette.

Határozott léptekkel jött ki a sikátorból, amikor a közelből valamiféle lett figyelmes. Jobban odafigyelve, úgy tűnt, mintha kuncogást hallana. Megkereste, hogy merről jön a hang. Hamar ráakadt. A falnak támasztott teli szemetes zacskó mellett egy férfi guggolt. Bár nem volt valami tiszta idő, de attól a homálytól még símán ráismert arra az arcra.

 

- Fantom... – csúszott ki a száján, miközben a csípőjére tette a kezét. – Mióta hallgatózol?

- Nem rég óta... – emelkedett fel a barna hajú, izmosabbá lett férfi, még mindig mosolyra húzódott ajakkal. – Nem hittem volna, hogy beleőrülsz abba, hogy nem látsz többé...

- Ez vicces... – válaszolt a lány ölbetett kézzel, közben azon morfondírozva, hogy miért is hiszi a férfi őrültnek, majd hirtelen leesett neki a tantusz. Ekkor újra csípőre tette jobb kezét, s immár kijelentő mondatba tette az imént még feltételezett módban szabadjára eresztett gondolatát. – Ez tényleg vicces. Hadd nevessek én is. Ah, várj, ma még sem vagyok vicces kedvemben. Képzeld, meg kell mentsek egy védtelen halandót.

- És megbeszéltétek?

- Kivel, a hanggal a fejemben? Meg! Na, pá!

- Ne olyan gyorsan! – kapott a távozó mentőangyal után a halálangyal. – Hogy értetted, amikor azt mondtad, hogy hagyod nekem a győzelmet?

- Mi? Te bolondnak nézel? Ja, várj, az vagyok... Szóval ne higgy nekem.

 

Szegény halálangyal egy percre köpni-nyelni nem tudott. Donna már évekkel ezelőtt sem volt egy könnyű ellenfél, de ez a nő most komolyan összezavarta. Donnának pedig épp, hogy ez volt a célja.

Amíg a férfi megemésztette a történteket, addig a lány egérutat nyert. Immár egyedül rótta az utat. A Sanchezzel folyt beszélgetésükön járt a feje. Ismerte a múltját, és pontosan ezért döntött úgy, hogy ezt a küzdelmet szánt szándékkal elveszti.

A park egy sétányára tévedve akaratlanul is fültanúja lett egy beszélgetésnek. Két ember civakodott egymással. Eleinte oda se figyelt, csupán az arcukat nézte. A hosszú szőkés-barna hajú, hófehér bőrű nő és az arcán s temperamentumán mediterrán jegyekkel bővelkedő férfi úgy veszekedett egymással, mint egy húszéve együtt élő házaspár. Egy név: Helena, volt az, amivel magukra vonták Donna figyelmét. Ahogy a szavaikból kivette, a férfi megfenyegette a nőt, hogy a közelébe ne merjen menni ennek a bizonyos Helenának. A mentőangyal ennyi érzelemmel teli arcot még nem látott életében, amikor a férfi a rejtélyes nőalakról beszélt. Égő vonzalom, félelem és valami rémisztő határozottság lappangott az arcrándulások mögött. A „pár” hirtelen abbahagyta a vitát, mikor észrevették, hogy mennyire magukra vonták a figyelmet. Mindketten elindultak, külön irányban méghozzá. Donna magába roskadt egy percre. Azután erőt vett magá, és szaladni kezdett, egyenest a férfi után.

Hogy utolérte, vagy sem, az derüljön ki később, most inkább a halál angyalra szeretnék áttérni. A férfi céltalanul bolyongott az utcán. Próbálta megérteni a lány viselkedését, de hiába gondolkodott, mindig ugyanannál a megállapításnál kötött ki: Donna megőrült. Igaz, ő már eleve nem hitte, hogy valaha is viszont fogja látni a mentőangyalt. Biztos volt benne, hogy a lány meghalt, és a változások felkészületlenül érték. Nem akarta újra az ágyban tölteni a mindennapjait, ahogy eddig élt. De mégis, úgy látszott, hogy nincs más kiút. Szíve mélyén bár tagadta, örült annak, hogy viszont látja azt a csacska lányt, mégha olyan bolondul is viselkedett találkozásuk pillanatában.

Gondolataiba feledkezve neki szaladt az előtte álló emberek egyikének. Vicces, hogy észre sem vette, hogy egy zebrához ért. A jelzőlámpa pedig még pirosan fénylett. Megcsóválta a fejét, majd visszafordult. Szerencsétlenségére egyenest nekiment egy másik járókelőnek. Egyből bocsánatot kért, de csak azután nézett az illetőre. A nő csak mosolygott, majd kikerülve őt tovább ment. A férfi tátott szájjal fordult utána, de nem azért mert megtetszett volna neki. Pedig a nő nem voltegyáltalán csúnya.

 

- Megtaláltalak, elveszettnek hitt báránykám... – súgta a halálangyal.

Újracéltudatosság gyúlt szemében, ami arra ösztökélte, hogy visszaforduljon a gyalogátkelő felé. Megleeht, eltökélte, végül még sem tett úgy, ugyanis meglátott valakit. A barna hajú lánynak már aligha nevezhető, de nővé még nem ért fiatal, egy férfi után loholt. Ez a férfi igen idegesnek tűnt, és többször is rákiabált az ifjú teremtésre. Már majdnem egymás mellé értek, amikor egy nő fellökte a halálangyalt. A fantommá minősített harcos aligtudott megkapaszkodni a villanyoszlopban. Ekkor már tisztán hallotta az ismerős nő, és az ismeretlen férfi vitáját.

 

- Hagyjon már békén! – ordított a férfi a kabátja belsőzsebébe nyúlva.

- Kérem, Mr. Sanchez! Könyörgöm, ne tegyen meggondolatlanságot! Bízzon a modern orvostudományban! Csak mondja meg a feleségének az igazságot. Ne vegye el tőle az egyetlen magától kapott ajándékot.

- Hölgyem, maga nem az utódom, ha azt kéri tőlem, hogy anélkül haljak meg, hogy ne tegyek meg mindent a nejem érdekében!

- De ez nem Sanchez érdekét szolgálja! Ismerem a történetet, hát nem érti! Sanchez egy savanyú uborka lesz, miután maga meghal. Kérem, beszéljék meg, amielőtt cselekedne!

- Nincs időm!

 

Azzal belekönyökölt a lány hasába, mire hirtelen egy harmadik személy közbelépett. Az a nő volt az, aki fellökte a halálangyalt. A satén szépség leteperte a Sancheznek nevezett férfit a földre, mire a kabátja alól kicsúszott egy kés. A halálangyalnak csak ennyi kellett, főleg, hogy rájött, hogy mire megy ki a játék. Akarva és egyben akaratlanul saját elődje ellen dolgozott, amikor felkapta a földről a kést, és a tömegből kivált kosztümös nő felé iramodott. Meglendítette kezében a kést, majd lecsapott. Vér fröcskölt szerte-széjjel, csak épp nem a leendőbeli áldozaté. Mindenfelé kiáltásokat lehetett hallani. De a legjobban a sebesült kiabált. A nő, aki fölött térdelt pedig csak feküdt, kikerekedett szemekkel hallgatva az életét megmentő nő szavait.

 

- Donna vagyok, a mentőangyal! A férje azért akarta megszúrni, hogy megmentse az életét. Egy álmot látott, az utolsót életében! A közös gyerekük meg fogja ölni önt a szűlésnél, ha nem követ el mindent a saját és babája biztonsága érdekében!

 

A következő percben a férfikabátot viselő nő arca az összeismerhetetlenségig roncsolódott, mintha egy puska közvetlenül közelről lőtte volna le, pedig egy sem volt a közelben, majd a földön fekvő spanyol asszonyra esett.

Ezalatt, az időben valamivel távolabb egy vérző lábú fiatal nőt emeltek ki egy furcsa medencéből. A nő a szervezetében levő vizet köhögte fel, miközben egy örökké komor, öltönyös figura ölbevette, s egy kénylmes heverőre fektette. A nő kinyitotta a szemét, de hiába nézegette az ujjait, semmit sem látott.

 

- Richard! – kiáltotta, megragadva a férfi kabátjának szárát, úgy látszott, hogy még látatlanban is tudta, kicsoda. – Mi van Sanchezzel!?

- Már egy órácskát sem hagyhatom el az én pici cicamicámat, hogy ne az ő Sanchezéről kérdezősködjön?

 

Donnát így egyszerre két váratlan és egyben meglepő dolog is érte. Egy teljesen ismeretlen hangú férfi őt lecicamicázta, majd egy meleg ajkat érzett a sajátján, s csak azt érezte, hogy nyelve őrült tangót jár egy másik, ismeretlen szájízű nyelvvel...

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Archívum

Naptár
<< Március >>
<< 2021 >>
Ke Sze Csü Szo Va
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31        

Statisztika

Online: 4
Összes: 208212
Hónap: 6727
Nap: 254