Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


8. A prérin

 

„Megölték, Kennyt!”

Ez a felirat akár egy újabb South Park  részben is szerepelhetett volna, ha nem egy Darkmen’s Citybeli lap címoldalán olvasták volna az emberek. Dead Lake Cityben azért másképp kiabálták ki a nagy hírt a rikkancsok. „A Hegyi Bandita újabb áldozata”, vagy „Kenny seriff, saját városa újabb áldozata!”, esetleg: „Darkmenst seriff nélkül hagyta a rettegett bandita”.

Tovább is cifrázhatnánk a dolgot, azonban valljuk be, Graham Bitlennek, alias Villámkéznek komoly oka volt elkapni azt, aki ezt művelte. A gyilkossági hullám, és mellé az aranyban mért vérdíj sok embert elzavart a kis bányászvárosból. Mások életét pedig megkeserítette. Többek között így volt vele az öreg aranyásó is, akinek egy fejvadász ellőtte az egyik lábát, miközben Villámkézre vadászott. Alig egy napra rá, hogy a seriff meghalt, újabb testet terítettek ki a főtéren. A KittyCat pultosát érte utol a halál, az esti órákban. Éjféltájban egy fáradt utas ért be a városba, meg sem állva a seriff irodájáig. Bitlen nem volt bent, de a férfi nem adta fel a reményt. Végigjárt pár kocsmát, mire megtudta, hogy valószínűleg a Hermann farmon éri utol. Az idegen ezt megtudva új lovat bérelt, azután meg sem állt a rancsig.

A majdnem teljesen kikerekedett hold mindent megvilágított. A rancs közepén álló udvarban petróleumlámpák égtek. Bár éjszaka volt, azért ott javában folyt a munka. Bitlen felhajtott ingujjal fűrészelt egy vaskosabb lécdarabot. Egy kiadós veszekedés után keresve sem talált volna jobb elfoglaltságot idegei megnyugtatására. Nem elég, hogy a rancs örökösnője nadrágot vett, de miután a cowboy elé hajította az odaégett vacsorát, felvette a kalapját, és kiment csűrt renoválni. Bitlen leragadó szemhéjakkal követte, de hiába jártatta a száját, végül a fűrész mellé került, amíg a két szorgos női kéz a csűr falát kopácsolta.

Ugyebár ott hagytam abba a cselekményt, hogy egy férfi Bitlent keresve, a farm felé indult. Nagy nehezen elérte célját, s miközben kivette lábát a kengyelből, igencsak nézte a csűrben dolgozó nőket. Egyikük sötét bőrszínével ragasztotta magára a szemeket, másikuk meg férfiruhájával, ami méghozzá eléggé kihozta a nőiességét. A munka hevében könyökig felgyűrte az ingujját. A két felsőgombot is kigombolta. Így szabdjára hagyott egy mélyen vonzó dekoltázst, amiből akár látszhatott is volna valami, ha nem köt a nyakába selyemsálat, aminek csücskeit az ing alá nyomta. Melinda nem volt ennyire bátor. Ő egy vékony, rövidujjú, fodrosvégű blúzt viselt, bokáig érő, mohazöld színű szoknyával. Villámkéz minden ruhadarbja fekete volt, akárcsak Laurának. A jövevény, amint a társaság elé ért, levette kalapját, és azzal kezdte, hogy részvétet nyilvánított a lánynak. A nő bólintott, de nem hagyta abba munkáját. Ezután a férfi Bitlen elé lépett, s egy lapot nyomott a kezébe. Miután az átstudírozta, letette a fűrészt a földre, s a lapot odavitte Laurának. Amint átadta, a férfi felé fordult.

 

- Honnan van ez a lista? – kérdezte.

- Dead Lake City tele van ilyen szórólapokkal. Gondoltam jobb, ha tudsz róla, seriff.

- Miről kell tudjon? Lépett ki az admirális a romok közül, egy kosár lommal.

- Ezután a lista után jár aranyrúd. Joe bácsi sajnos azt nem tudom, hogy te rajta vagy-e.

- E-elnézést, gazdám – szólalt meg Melinda, elhaló hangon. – Csak azt szeretném tudni, hogy...

- Ne félj, Melinda – válaszolt Laura -, a neved nincs rajta, ahogy az enyém sem. És ne nevezz gazdádnak. Hölgyem, vagy Laura kisasszony a tisztes megnevezésem.

- Esetleg Abigail . mondta az admirális. – No, meg te ifjú lány – értette ezt Melindára -, ha az a rókapofa megint szemtelenkedne, csak gyere el hozzám, s én kiosztom azt a majdnem félkarú rablót.

- Admirális, ha már Frednél tartunk, jó lenne szólni neki, hogy ügyeljen, az ő fején is rajta van az aranyalma, és a mi Tell Vilmosaink nem a nemes gyümölcsre céloznak.

- Fox úr miatt ne izguljanak – szólalt meg a vándor – ő kért meg rá, hogy keressen meg a seriff urat.

- Értem, barátom. Köszönöm, hogy ekkora utat tettél meg miattam.

- No, és miattam! – csattant fel az admirális, a listát bömgészve. – Ez a Hegyi Bitang ismeri a nevemet, és még helyesen is van leírva...

 

Erre senki sem kívánt reagálni, főleg, hogy egyikük sem ismerte az admirális valódi nevét.

A hírnök most, hogy elvégezte feladatát, távozott. Bitlen is összepakolt mindent, majd egy szó nélkül bement a házba. Az admirálist is hívta, mondván, hogy éjjel könnyű célpontok a szabadban. Laura és Melinda is követték példájukat. Lassan elcsendesedett a táj. Hajnalhasadta előtt, amikor még a kakas sem kukorikolt a Hermann rezidencia ajtaja, majd kiesett, úgy dörömböltek rajta. Melinda ment ajtót nyitni, de mielőtt kiért volna, az admirális kielőzte a nappalin keresztül. Rászólt a lánya, hogy menjen fedezékbe, míg ő puskája társaságában megnézi, hogy kinek olyan sürgős. Clock állt a küszöb túloldalán. A fiatal indián majdnem fellökte a mexikóit, úgy trappolt befelé. Akár egy kutya, kiszagolta, hogy merre van Bitlen. A férfi még az ágyet nyomta, amikor a fiú rátörte az ajtót.

 

- Mi történt?! – ugrott fel ágyából Villámkéz, a párna alól előrántva pisztolyát.

- Velem gyere! Ilyet nem mindennap látsz.

- Hova kellene, veled menjek?

- A bandita, hegyi átok, bemocskolta földünk!

 

Bitlen erre máris akcióba lépett. Magára kapta holmijait, s már ment is kifelé. Amikor az admirális az útját állta, megtudni, hogy mi folyik ott, a seriff azt válaszolta, hogy még nem tudja, de majd ha ott lesz, meglátja. Ezt Laura is hallotta, és mivel nem volt az a házi tündér fajta, a ház körüli munkákat Melindára hagyta. Ő a két férfival indult, megnézni, hogy mire célzott Clock, amikor azt mondta, hogy a Hegyi Bandita bemocskolta az apacsok földjét.

Keskeny hágókon át, iszapos vízű patak mentén vezetett útjuk, mígnem elértek a préri szívébe. A megsárgult fűtengeren túl nem volt más csak homok, melyre egy magas sziklafal vetett árnyékot. Ezzel a sziklafallal szemben állt meg a három lovas. Clock Bitlenre nézett, a férfi arcát lesve. Villámkéz elkomorodottan bámulta a sziklát. Laura is meglepődve nézett felfelé. Szavakat nem talált a látványra, de nem is látta értelmét kommentálni. Ismerte annyira az apacs hagyományokat, hogy megértse, millió szabályt szegett meg a bandita. A sziklafalon nagy betűkkel, jól olvashatóan ez állt: „Thunderhand”. A szó a közepénél át volt húzva. A hely, ahol ezt a gyalázatos tettet elkövették, az indiánok számára szent volt. Az, aki betette oda a lábát halálos bűnt követett el, és akkor még a firkálást hozzá sem soroltuk a bűnlajstromhoz.

Bitlen ezt látva, megértette Clock főokát arra, hogy a helyszínre kísérte őt. Nem is a név, amit a falra festette vörös színnel, hanem a bizonytalanság sarkallta az indiánokat arra, hogy megmutassák neki a feliratot. A helynek ugyanis őrszemei voltak. Szám szerint négy, akik semmi esetre sem hagyták volna megtörténni azt a gyalázatot. Bitlen kötelességet érzett affelől, hogy felderítse mi lett az indiánokkal. Főleg, hogy az ő nevét vésték a sziklába. Miután átgondolta, mitévő legyen, odaszólt Laurának, hogy maradjon ott, ahol van, ő pedig elindult a sziklafal felé. Clock is vele tartott, és nem meglepő, Laura is követte. Bitlen meg se kísérelte lebeszélni a nőt.

A hegy közelébe érve gyalog folytatták útjukat. Keskeny, meredek ösvény vezetett felfelé. Bitlen szótlanul haladt a csapat élén, amit Clock zárt. Ezutóbbi kivételével minden kézben puska volt. Az indiánnál fényesre élezett pengéjű fejsze volt. Meglehetősen gyorsan haladtak, mígnem egy piros emberalakot formáló mintázat előtt Clock megállt. Laura hátranézett, de mielőtt megszólalhatott volna, Bitlen felvilágosította.

 

- Ez már indiánok számára szent terület. Ha tartasz az isteneik haragjától, fordulj vissza!

- Úgy nézek én ki, mint aki hisz az egyszerű mende-mondákban?

- Akár hihetnél is. Sok közülük, bármilyen furcsa, igaz.

- Ha ilyen babonás vagy, azt is elhinném, hogy magadat okolod a barátaid haláláért, mert óév utolsó éjjelén vizes ruhát szárítottál!

- Most nincs hangulatom, a rosszmájú viccelődésedhez. Ha nincs semmi értelmes, amit mondhatnál, halgass!

- Attól tartok... Megérkeztünk!

 

Az örökösnő azért merte kinyílvánítani véleményét, mert a fejük fölött húzódó sziklákon, vörös vonalakat pillantott meg. A szépen gördülő, vagy az aki írta nem tudott repülni, akkor tapasztalt hegymászónak kellett lennie.

A sivár területen sem növény, sem pedig állat nem élt meg. A madarak is messze elkerülték. Olyan volt, mint egy bombatámadás utáni vidék. Ott, a hegy tetején be lehetett látni az egész területet. Darkmen’s City kicsi hangyabojnak tűnt, Dead Lake pedig három párhuzamos vasúti sínpárnak. Épp csak az alattuk húzódó tisztáson készülődő mozgolódást nem vették észre. Egy valamit láttak meg a talpuk alatti szakadékban: a vörös „festék” alapanyagát. A négy indián ott feküdt a kövek között, elvágott torokkal. De nem csak ők voltak ott, hanem egy ötödik hulla is, akinek a személyazonosságát nehéz lett volna megállapítani, ugyanis szénné égett. Csupán helyenként maradt rajta valami húsféle, ami a csontokra égett. A szagukat nrm érezhették, mivel a szél más irányba fújt. Még a dögevők sem mertek a közelükbe. Ez ismét csak az indiánoknak adott igazat, miszerint szent földön járnak.

Most, hogy mindenre fény derült, nem volt miért tovább maradni. Maguk mögött hagyták a vérrel összefirkált sziklafalat. Lemenet a szél egyre erősebben, és mellé egyre hangosabban süvített. Mindketten erősen szorították a kalapjukat a fejükhöz. És akkor jött a következő meglepetés. Elérték a sziklára rajzolt emberfihurát, de Clockot nem találták shol. Bitlen a falhoz nyomta Laurát, hogy biztonságban megelőzhesse. Mielőtt futásnak eredt volna, elővette az oldalán csüngő fegyvertartóból a pisztolyát, és felhúzott ravasszal indult tovább. Ezt látva Laura abbahagyta a szitkozódást, és ő is leakasztotta válláról a puskát.

A szél vad lüktetése felkorbácsolta  a port, ami jócskán megnehezítette az előrehaladást. Húsz lépésnyi távolság megtétele után sem találtak rá Clockra. A por kavalkád lassacskán komoly viharba csapott át. A két bátor „hegymászó” a végén már azt sem tudta, mire lép. Annyira elvakította őket a szemükbe szóródó por. Laura végül előre kiáltott, hogy ő nem bír tovább menni, inkább megáll, amíg csillapodik a vihar. Válasznak egy sebesen szálló nyílvesszőt kapott az orra alá. A nő majdnem kiejtette a kezéből a puskát, amikor hátralépve, a vállával nekiesett a falnak. A következő percben egy kéz megragadta  az övét, hogy azután berántsa egy felmenet közben észre sem vett barlangba. Clock volt aki rálőtt, hogy utána biztonságos fedezékbe vigye Laurát. A hölgy ordítására, amit Clock, akár köszönetnyílvánításnak is vehetett volna, ha nem annyira válogatós. Kisidőn betoppant Bitlen. Amit az örökösnő hirtelen haragjában elfelejtett megköszönni, azt a frissen kinevezett seriff megtette helyette. A hármas ezek után bármiféle társalgás nélkül kivárta a homokvihar végét.

A vakító porzás abbamardtával a csapat folytatta útját. A barlangból kijövet az indián csak úgy mellékesen megemlítette, hogy azért jött lefelé, mert észrevett valami mocorgást a szemközti hegycsúcson. Ez a bizonyos csúcs egy nagyobb domb tetejét jelentette. Az ottélők nevezték hegynek a tucatnyi, szerte-szét szórt sziklás dombot.

Embereink, a hír hallatán reflexszerűen átnéztek a túloldalra. Odaát nem látszott semmi gyanús. Talán jobban tették volna, ha lenéznek, ugyanis a völgyben csata készült. Nem is akármiben. Egyik oldalt az apacsok közeledtek a csatatér felé, másik oldalt az apacsok közeledtek a csatatér felé, másik oldalt pedig fejvadászok készültek áttörni az indiánokon, hogy átgázolván rajtuk megszerezhessék Clock és Bitlen fejét. Az apacsok azért nem adták olyan könnyen a bőrüket. Az első fegyverropogás után elővették ők is mordályokat.

A préri csak úgy zengett a lövések zajától. Clock és két sápadt arcú társa is meghallották a golyószólót. Már nem voltak olyan távol, így akár be is segíthettek volna.az indiánoknak. De inkább nem tették, mivel nem volt semmilyen fedezékük. A szerencse is elpártolt tőlük, amikor az egyik sakál meglátta őket a hegygerincen lejövet. Feléjük lőtt párat sikertelenül, amiután egy Tomahawk a fejébe állt. Annyit azonban elért, hogy a célpontot megváltoztatta, s a társai így már a trióra céloztak. Hőseink hasonfekve kúsztak a fű takarása alatt. A golyók nagyrészt a fejük fölött süvítettek el. Egy kósza példány azért csak átment Laura kalapján, valamint le is kapta azt a nő fejéről. Lett is nagy rikácsolás, aminek a végén megint Bitlenen csattant az ostor.

 

- Emlegesd a saját anyádat! – kiáltott vissza Villámkéz. – Ki a fészkes franckarika kérte, hogy kövess?

- Kedves, drága seriff! Azt a három észlényt – mutatott le az egymás mellett levő fegyveresekre -, azokat a minap láttam Darkmen’s City utcáin kóvályogni! Miért nem tartóztattad le őket.

- Főben járó bűn netán végigmenni az utcán?

- Az, hogy most miránk lőnek, nem vétek? Az meg szintúgy nem számít, hogy az én fejemet nem mérik aranyban?

- Ó, bátran menj elébük, és mondd meg nekik személyesen, hogy rád ne fecséreljenek töltényt. Értéktelen vagy!

- Grr... Bitlen!

- Ne is kérdd, én bizony nem leszek a hírnököd!

- Gondolatolvasó vagy... Ha meggondolnád magad, nem kell feltétlenül szólj. Elég, ha odafutsz elébük.

- Éber álmodozó...

- Clock, téged ki kérdezett? – kiáltották az indiánra egyszerre.

A fiú jót nevetett volna biztosan, ha egy golyó nem pont az ujjai előtt csapódik be. Furcsállta egy kicsit a lövési szöget. A talajt is megvizsgálta, ahova a töltény fúródott, azonnal utána letérdelt, és óvatosan átnézett a túloldalra. Szemei kikerekedtek, amint rájött, hogy mi folyi körülöttük. A lentről tüzelők csupán elterelés szempontjából voltak ott, az igazi ellenség a szemközti hegy, síma felületű csúcsán könyökölt a szilárd talajon, hasonfekve, Winchesterrel a kezében. A leírás, amit adtak róla, tökéletesen megfelelt a valóságnak. Fekete hajú egyén volt, kinek profilból látszott csupán, hogy lófarokba van kötve a haja. Arcát fekete maszk takarta, homlokától kezdve, egészen az orra hegyéig. Minden holmija fekete színű volt, ami: ingből, nadrágból, csípőig érő mellényből és edzett talpú bőrcsizmából állt. Egyetlen látható fegyvere a kezében volt. A lába mögött azonban ott volt egy tarisznya, ami ugyancsak sötét volt, mint az éjszaka.

Clock időben észrevette a támadót, és elugrott előle, de, hogy figyelmeztetni tudja két társát, ahhoz több kellett a kiabálásnál. Az esze egyből vágott, kikapta az oldalán lévő tokjából a tőrt, és Laura jobb kezének hüvelyk és muttatóujja közé hajította. A lány felvisított, s már fordult is hátra, kiordítani magából az indulatot. Bitlen is hátranézett, s egyből meglátta Clock jelét. Arra nézett, amerre az indián mutatott. Egy pillanattal később felugrott a földről, s mit sem törődve a felé repülő lövegekkel, Laurára vetette magát. Tette azt olyan szerencsétlenül, hogy mindketten lecsúsztak. Ha az indián nem kapja el időben Bitlen egyik kezét, mindketten a mélybe zuhantak volna. Clock viszont így szembe került a banditával. Azt hitte, hogy itt a vég, de legnagyobb meglepetésére a fickó, vállára akasztotta a puskáját, átkötötte derekán a csomagját, majd Clock szeme láttára, nekifutásból átugrott egy alacsonyabb sziklaszirtre. Annak csúcsára felkapaszkodva levetette összes terhét, és már nyúlt is a puskája után. Most ugyancsak lefele célzott, de jóval lejjebb eresztette fegyvere csövét. A bajba jutott barátain segítő indián szíve egyszerre heves ritmusban kezdett verni, amint meglátta az új célpontot. Döntenie kellett két választás között: felhúzza régi bajtársát és a nehéztermészetű örökösnőt, vagy elengedi a seriff kezét, és nyilával talán időben kilövi a bandita kezéből a fegyvert, így megmentve törzse vezetőjét, s egyben apját. A bandita döntött helyette, amikor rövid célzást követően, egyetlen lövéssel leterítette az indiánok törzsfőnökét. Clock a látványtól sokkos állapotba került. Igaz, nem sokáig lett képtelen bármit tenni, de ahhoz elegendő volt, hogy elengedje Bitlen kezét. A férfi így is fél kézzel kapaszkodott. Laura majdnem kicsavarta a szerencsétlen vállát, miközben mászott felfelé. Óbégatott is rendesen a kisasszony, mikor elkapta Clock kiegyenesített ujjait. Bitlennek szinte az utolsó másodpercben sikerült átkarolnia a nő derekát. Az indián akkor tért magához, amikor a vadmacska összekarmolta a karját, felmászása közepette Bitlen hasába is belerúgott vagy kétszer, mire sikerült biztos talajra érjen.

Laurát már nem érdekelte, hogy lőnek-e rá, vagy sem, kiegyenesedett, majd egy irtózatos nyaklevest adott Clocknak, köszönetképpen. Mellé rikácsolt is rendesen, arról, hogy miért engedte el Bitlen kezét. Valószínűleg folytatta volna egész nap, ha lepillantva nem látja meg a körbe formálódott indiánokat, akik a törzsfőnök holtteste köré gyűltek, valamint az admirális mexikói barátait, akik üldözőbe vették a menekülő fejvadászokat. Clock vele szemben térdre rogyott, s könnyes szemekkel nézte az üres hegytetőt, ahonnan az apjára leadták a halálos lövést.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Archívum

Naptár
<< Január >>
<< 2021 >>
Ke Sze Csü Szo Va
        1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Statisztika

Online: 8
Összes: 187880
Hónap: 7953
Nap: 172