Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

A préri árnyékában

 

 

 

1. A börtön ajtaja kicsapódik

 

A kemény tél után, ami a környéken tombolt, kellemes érzés volt kilépni a vakító napsugárba. Igaz, a melege még nem érződött, de azért már a tavasz lehelletét rejtette egy-egy gyengébb széllökés melegében. A földön csak néhol lehetett már hófoltokat találni. Azok is piszkos kis kupacokban tornyosultak az árkok szélein. A réten, az avarpázsit alatt, zsenge fűréteg sarjadt. A fák tövében, vagy más, eldugottabb ponton pedig hóvirágok nyíltak. A természet úgy tünt, ébredőben van. Épp csak a fákat várta már az ember, hogy rügyet fakasszanak. Az éjjeli fagyok ezt viszont még nem tették lehetővé.

A tündöklő napsugarak özönje alatt fehérlő árvaház udvarán többek között egy lány is ott nézelődött a kapu mögött. Úgy tönt, mintha valakit várna. Rövid, gesztenye barna haja sapka alatt rejtőzött. Csupán néhány hajszál látszott ki alóla. Tenger vizét idéző szemeiben bánat csillogott. Ennek oka, sosem hagyta el a száját. Soha, senki sem érdeklődött felőle. Talán, ha próbálták is volna, tudták volna, hogy képtelenség kihúzni bármit is a magas, az átlagnál egy kicsivel erősebb testalkatú lányból.

Ahogy ott állt, a rácsok közt kilesve, mellétoppant egy nála kétszer vastagabb csípőbőséggel rendelkező szőke hajú lány, és mosolyogva, közelebb hajolt a lányhoz, két kezével a bámészkodó jobb karját körülfonva.

 

- Gordon! – szólalt meg végül a szőkeség.

- Mondjad, Greenshine! – felelt a másik, szemeivel még mindig az úttestet kémlelve.

- Vársz valakit?

- Nem tudok róla.

- Na, és arról tudsz-e, hogy nem szerepelsz a nyári csoportban?

- Tessék?

- Börtönből szabadulás, bulizás, kirándulás, friss levegő, busz bűz, tudod, Mary, a banyák álltal rendezett Colorado-tour. Mottó: Utazzuk körbe, szép hazánkat!

- Greenshine, ne éld bele magad. Valószínűleg egész nap a pockok vinnyogását hallgathatjátok, éjjel meg, amikor a pingvinek elfordulnak, farkas vonyítás lesz a paplan alatt.

- Neked az baj? Ha én is szuka kutya lehetek, lelkem rajta.

- Hülye gyerek!

- Most meg, mér’ vagy rossz kedvű?

- Semmiért.

- Na, mondd már meg... Nekem igazán elmesélhetsz mindent...

- Ha azt mondom, hogy szarul aludtam, elhiszed?

- Megint arról a rendőrről álmodtál?

- Nem, most másról. Olyan volt, mint egy western. Egy porfedte úton álltam, ötödmagammal. Valamit vártunk, azután megjelent egy postakocsi. A többiek már megörültek, azután elment a jókedv, a négy ló ugyanis nem lassított.

- Igen-igen... – nézte a lány, gyerekes pajkossággal a szemében.

- A kocsi rászaladt egy nagyobb kőre, amitől eltört a rúd, így a lovak elszabadultak, a kocsi pedig felborult. Ha nem ugrunk el előle, minket is elsodor. A bakon nem ült senki, ahogy a benti űlések is üresek voltak. Egyedül nyilakat találtak a huzatba fúródva, és vért... Rengeteg vért. A seriff szerint indiántámadást szenvedtek az átutazók. Az embereket valószínűleg mindet megskalpolták, a kocsit pedig üresen útnak engedték. Ezután az eset után valamiért sürgettem a mihamarabbi útnak indulást, nem értem miért, de nem féltem. Még aznap útnak indult egy másik postakocsi, amiben én is benneültem. Völgyek, hegyek, kietlen pusztaságok maradtak utánunk, de nem láttuk indiánnak nyomát sem. Majd, amikor már megnyugodtak a kedélyek, a céltól talán egy mérföldnyire elsuhantunk egy totemoszlop mellett, ami mögül, akár a motoros kopók a reklámplakátok háta mögül, úgy jöttek elő a banditák. Hárman voltak, mind barna lovakon ültek és zöld kendővel takarták el az arcukat. Pár lövést adtak le, s már meg is állt a kocsi, mi az utasok pedig mind le lettünk szállítva, majd egyenként elkérték minden értéktárgyunkat. Nálam nem volt semmi, ezért nem adhattam semmit, mire az egyik azt kérdezte, hogy miből fizettem ki az utazási bért, mire azt feleltem, hogy kölcsön kértem egy szerzetestől egy kis pénzt, mivel már annak előtte ugyancsak kiraboltak, ugyancsak hárman voltak, és ugyanezt a módszert használták.

- És visszaadták a pénzt?

- Nem... Lelőttek...

- Uhuhuhú... Ez ám pech, mást nem tudok mondani rá. De azért remélem, hogy nem azoktól a banditáktól rettegve mondtad le az utat.

- Jaj, Greenshine, ne hülyéskedj! Azért mondtam el ezt az egészet, mert olyan hátborzongató érzés volt, miután felébredtem, és rájöttem, hogy még a várost is láttam, ahova igyekeztem, amikor a földre estem.

- A rémálmok már csak ilyenek. Gordon, azonban felelj már nekem őszintén, hogy mi a kutya pikuláért nem jössz te is? Melletted legalább nem érzem magam hülyén.

- Készülnöm kell az érettségire.

- Akkorra már vége lesz.

- Kell kerítsek állást.

- A rajztanárnő két hónap múlva szül. Két évig legalább biztosított a helye, számodra. Hallottam Sarah nővért, amikor meggyőzte a vén banya, Phoebét.

- Előbb tegyem le az érettségit, és utána, majd lehet szó másról!

- Mary, most meg hova mész? Várj meg!

 

A sapkát viselő lány otthagyta beszélgetőpartnerét. Meg sem állt a tanterméig. A székén helyet foglalva lekapta fejéről a sapkát, és a mellé érő lány fejére húzta. A szájáig akarta lehúzni, de csupán a homloka közepéig sikerült. A Greenshine-nak nevezett lány elkapta a szemei előtt matató kezeket, s a padra tette, azokat. Közben fogta őket, nehogy még a végén ismét a fejébe próbálja tuszkolni az idegen fejfedőt. Biztos újabb beszélgetésen agyaltak, amikor megszólalt a csengő, s vele egy időben belépett a beáramló diáksereggel együtt a kémia tanár is. Greenshine, amint meglátta a pödört bajszú apót, máris kiiramodott az osztályból. Annyira fordult csak vissza, hogy Marynek hajítsa a sapkát, amit a lányon felejtett.

Napok, már-már hetek teltek el, ami alatt már nagyban készülődött az első csoport a nagy kirándulásra.

Erről a bizonyos három csoportról is illendő lenne írnom pár sort. Az árvaház vezetősége sikerült elég összeget előteremtsen ahhoz, hogy egy hétre elküldjön egy-egy csapat árvát, Colorado körüli kirándulásra, az állam megismerésének céljából. Három csoportra osztották be őket: egy koratavaszi, koranyári és nyári csoportra. Mindegyik csoport egy busznyi árvából állt, felvigyázóval, sofőrrel együtt. Mary, ahogy azt feljebb említettem, nyáron kellett volna elutazzon, de kihúzatta magát a listáról. Ennek fő oka nem az érettségi, de mégcsak a munkakeresés sem volt. Azért hagyta ki a lehetőséget, mert nem érezte magát már bentlakónak, főleg azután nem, hogy elment a városból majd féléve, hogy szerencsét próbáljon New Yorkban. Az álmai sorra szertefoszlottak, s abban a depressziós hangulatban nem volt kedve országnézéssel tölteni az idejét.

A feljebb említettnél jóval hidegebb és borongósabb napon történt, hogy az ebéd ideje alatt egy apáca lépett a hosszúkás asztalhoz. Mary Gordon volt az, akinek a füléhez hajolt, s odasúgta neki, hogyha elköltötte az ebédjét, akkor menjen be az igazgatónő irodájába. Mary bólintással felelt. Mit tehetett volna mást? A nővérrel sosem volt baja, sőt, ha ő nincs, Maryt nehezen fogadták volna vissza. Az evéssel végezvén, első útja az emeltre vezetett. A Pascal portréját ábrázoló bekeretezett képpel szembeni ajtó előtt állt meg. Bekopogott. Amint megtette, jóformán már nyúlhatott is a kilincs után. Az árvaház igazgatónője már várta. Az íróasztala előtt ült, az előtte tornyosuló iratokat rendezgette éppen. Annyira nézett csupán fel munkájából, hogy hellyel kínálja a lányt. Marynek viszont nem volt kedve várni, ahogy leülni sem, így inkább az ajtó mellett maradt, s inkább a száját használta a lába helyett.

 

- Sarah nővér. Ha jól tudom, keresett.

- Úgy van. Nem ülsz le?

- Köszönöm, de nem. Jó nekem így.

- Te tudod...

- Sarah nővér, megtudhatom, hogy miért hivatott.

- Persze, semmi akadálya. Látom, hogy sietsz. Mit ne mondjak, megértelek. Össze kell még pakoljál az indulás előtt.

- Parancsol?

- A hétvégi csoportkirándulás... Nem szóltak, neked?

- Tudja, hogy leiratkoztam a listáról.

- Az azelőtt volt, hogy Cynthia eltörte a lábát. Sajnálom, de most nem te döntessz. Menned kell, és kész. Minden csoporttal legalább két komoly, tizenhat éven felüli bentlakónak is mennie kell. Ti el tudtok vegyülni a többiek között, a felügyelők nem annyira.

- De én nem aka...

- Nem érted, lányom? Menned kell, és kész! Thomas Way a másik választottam. Ismered?

- Látásból. Nincs közös témánk...

- Akkor most már van. A dolgotok az, hogy felügyeljétek a Simp’sons brancsot. Gondolom, róluk hallottál.

- Earl és Stewart Simple... Őket azt hiszem, egész Colorado ismeri. Muszáj a két jó madárnak is jönnie? Azok ketten, ne haragudjon, hogy ezt mondom, de elmebetegek...

- És persze Vincent Pure-ról se feledkezzünk el.

- Pedig benne igazán meg lehet bízni...

- Mary, ne viccelődj. Ki tudja, hogy ki fordul meg az ajtó túl oldalán. Nem mindenki örül, ha ilyeneket hall a fiatalemberről.

- Pedig semmi rosszat nem mondtam...

- Menj inkább, és pakolj össze. A hétvége már a nyakunkon van.

- Nem lehetne mégis...

- Légy szíves, ne légy gyerekes. Mész és kész! Erről nem nyitok vitát. Na, menj már, ha nem látnád, dolgom van.

 

Mary fújt egy keserveset, majd elköszönt az igazgatónőtől, hogy azután kimenjen az irodából, egyenest ki az udvarra, onnan pedig át a rózsalugason, hogy végül elérje célját, a vajszínre mázgált ódon épületet, ahol a szobája is volt. Nem igazán volt kedve bemenni, dehát nem volt mit tegyen. Kihúzta a szekrény alól a bőröndöt, s miután lefújta róla a port, odahúzott egy széket, s arra rátéve, bepakolt belé. Nem volt túl sok összeszednivalója, így hamar végzett a dolgával. Azért még sem olyan gyorsan, hogy betoppanó szobatársnője észre ne vegye a barna poggyászt. Egyből kinézett szőke fürtje közül, majd fülig érő vigyorral így szólt:

- Hát csak sikerült meggyőzd magad? Jössz te is?

- Megnyugtatlak, nem veled. Sarah nővér beosztott a hétvégén induló csoportba.

- Ó micsoda mázlid van. Megúszol két latin órát. Hadd menjek én is!

- Ne bohóckodj, Greenshine. Nem olyan rózsás a helyzet, sőt éppen fordítva, a Simpbratyók is jönnek...

- He? – nyílott tágra a megtermett lány szeme. – Ugye most csak viccelsz...

- Úgy nézek ki?

- De hisz azok...

- Tudok róluk éppen eleget, ahhoz, hogy ne kívánjak még többet hallani felőlük. Na, meg ott a két méteres hústorony...

- Mi? Pure? Gordon, drágám, te egymagad leszel angyal az ördögök között?

- Na, még mindig akarsz jönni?

- Kivárom a nyarat!

- Jól teszed...

 

Beszélgetésük ezután néhány perces szünetet tartott, ami után már csak lényegtelen dolgokat vitattak meg egymás között.

A nagy nap szokatlanul lassan jött el. Legalább is Mary nem értette miért érezte úgy, főleg, hogy egyáltalán nem hiányzott neki ez a kirándulás. Kedvtelenül ballagott le az autóbuszhoz, a jó előre előkészített bőröndjével, amit elsülyesztett a csomagtér mélyére. Meg sem figyelte a vele utazókat. Ha kérdeztek tőle valamit, ő határozottan, mondhatni gépiesen válaszolt. Ezzel pedig hamar elérte a célját: az ég egy adta világon senki sem ült le mellé. Ahogy ott ült, komótosan, valakinek az árnyéka hirtelen ráesett. Felnézett a körme nézegetéséből, hogy meglássa, ki lépett mellé. Méghozzá, amilyen szigorú nézéssel csak tudott, nehogy a végén azt kérdje tőle az illető, hogy szabad-e a mellette levő hely. A második személy állt előtte, akire gondolt: az a bizonyos „megbízható” fiatalember, akiről Sarah nővér beszélt.

 

- Szia! – köszönt a fiú, amikor a tekintetük összeért. – Thomas Way vagyok, te pedig Mary Gordon vagy, ha nem tévedek.

- Igen. Segíthetek valamiben?

- Csak gondoltam, beköszönök. Azt mondták, hogy ismered Vincentet.

- Milyen Vincentet?

- Talán Pure a vezetékneve. Nem emlékszem pontosan.

- Két székkel odébb, a hátam mögött, az ablak melletti ülésen.

- Uh, hátra se nézel, és mégis tudod... Az a fekete trikós melák az, a lila toppos copfos mellett?

- Az a húga, szóval ne nagyon stíröld.

- Áruld már el, hogy honnan tudtad, hogy merre van.

- A visszapillantótükörből... Honnan máshonnan?

- Mindig ilyen vagy?

- Pápaszem nélküli tudor, több tonnányi ridegségbe mártva?

- Nem épp erre gondoltam, de...

- A Simp’sonst ismered? Épp most készülnek felszállni, szóval ne nagyon emlegesd a nevüket, mert akkor meg leszünk áldva, egész utazás alatt.

- Ismered őket?

- Nem kimondottan, de a hírnevük nagy.

- Aha... – bólintott Tom a hallottakra, majd kinyújtotta a jobb kezét az elhaladó Simple testvérpár idősebbik felének irányába. – Sziasztok, skacok!

- Mi van, Way – kérdezte a szőkére festett, lenyalt hajú srác, a kézszorítást követően -, ismerkedünk, ismerkedünk?

- Csak megkérdeztem, hogy nem foglalt-e a hely mellette. Hátul a haverjaid tizesével hordják a sörösrekeszeket.

- Csst, te majom, még a végén meghallják a nyanyák! Gyere inkább te is hátra, ahogy látom, ez itt egy pingvinjelölt.

 

Mary majdnem mellé nyelt, de nem mozdult egy tapottat se. Csupán az ujjaival dobolt keresztbetett kezein. A mellette álló srác pedig csak nevetett a másik fiú csípős megjegyzésén. Mivel Mary nem ült arrébb, és fel sem nézett utána, hiába kérdezgette, így Way jobbnak látta ott hagyni. Inkább hátrament a sörös dobozok között szlalomozni, amíg elért egy szabad helyet. Mary mellett végül egy öt éves kisfiú foglalt helyet, akit a „pingvinek” ültettek oda.

Az út nagy része alatt elölről az egyik apáca – aki idegenvezetőnek érezte magát – szórakoztatta a nagy érdeműt, lélegzetelállító történeteivel a századforduló előtti Coloradoról, hátul viszont 50 cent, David Guetta és Timbaland vették át a főszerepet, ha nem épp Cheryl Cole, Fergie vagy Lady Gaga csapott a húrok közé. Igen élvezetes útról van tehát szó. Főleg azok élvezhették igazán a dolgot, akik féltájt ültek, hisz nekik mindkét paradicsomból bőségesen kijutott... Volt azért egy harmadik típusú tömeg is, akik szemhéjuk alól néztek ki a szabadba, s az átláthatatlan feketeségen át nézték az út mentén guruló gazlabdákat.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Archívum

Naptár
<< Szeptember >>
<< 2020 >>
Ke Sze Csü Szo Va
  1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30        

Statisztika

Online: 1
Összes: 158522
Hónap: 7943
Nap: 219