Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fejezet 35

2013.12.01

 35. Az őrszem

 

A szokásosnál csendesebb este szállt az éj leple alól neonfénnyel menekülni próbáló nagyváros fölé. Az emeletes társasházban is égett a villany a folyosón.

A csengő hangjára néhány kulcslyukon kiváncsi szemek kukucskáltak ki. Meglehetősen érdekelte a szomszédságot, hogy vajon ki állhat egy egyedülálló anyuka ajtajában. Aztán mikor már tudták, ki az, már más izgatta őket, még pedig az, hogy vajon miért áll ott...

Az előszobába kiérve, Mary az ajtóhoz lépett, majd kinyitotta azt, de anélkül, hogy a biztonsági láncot kikapcsolta volna. Odakint, a folyosón, a lámpák fényében egy kék egyenruhás, őszhajú, ámbár igencsak fiatalnak kinéző rendőrnő állt. Erőltetett mosollyal a száján nézett be a résen, egyenest bele Mary szemébe.

 

- Jó estét! – köszönt a rendőrnő. – Elnézést a kései zavarásért, de ugye ön Mary Gordon?

- Igen, én vagyok az, de miért kérdi?

- Tracy Long vagyok, a dartonville-i rendőrségtől – azzal egy angol igazolványt nyomott Mary orra elé.

- Öhm... Minden szép, és jó, de önnek itt, ha nem tévedek nincs hatásköre...

- Maguk amerikaiak mind azt hiszik – mosolygott tovább a rendőrnő, akinek a születési dátuma igencsak közel esett Mary-éhez -, nos, én továbbképzésen vagyok most itt, és ami azt illeti ugyanannyi jogom van letartóztatni bárkit, mint az itteni kollégáknak. De esetünkben más miatt vagyok itt. Hallott már a Central Parki gyilkosságról?

- A tegnap este történt gyilkosságról, ahol az árokból halásztak ki egy férfit?

- Jeremy Wilson a férfi neve, és bizton állíthatom, hogy igaza volt a szemtanúnak, aki összetévesztette önt vele. Szembetűnő a hasonlóság.

- Mégis mit akar tőlem? Ismerni ismertem a fickót, de már évek óta nem láttam. Őszintén megvallva engem meg sem é... – elharapta a mondatot, belegondolva, hogy egy rendőrrel áll szemben. – Kedves nyomozó, figyeljen, nekem most nincs időm ilyesmire. Nem tudom, ki és miért ölte meg a szerencsétlen fajankót, de az szent, hogy mindig is szeretett játszani a tűzzel. Részletesebben pedig nem ismerem a magánéletét.

- Nem is azért vagyok itt, hogy kihallgassam, a Fiscelli&Power ügyvédi iroda rendőri védelmet kért önre, mert amíg a gyilkos szabadlábon van, ön is életveszélyben lehet.

- Pff... Hisz jóformán nem is ismertem azt az embert. Ez most komoly egyáltalán?

- Ha nem ugyanezt kérdezte a társam is... Egyébként, parancsoljon, itt van a parancs – azzal a lány orra elé tolt egy papírlapot, ami többek között egy rendőrségi pecsétet is tartalmazott.

- Na, adja csak ide!

 

Azzal Mary kikapta a parancsot a nő kezéből, majd becsapta az orra előtt az ajtót. Gyorsan átfutott a másik szobába  a mobiljáért. Gondolt egyet, és felhívta a rendőrséget. Vagy öt percbe beletelt, amíg utánajárt a papíron szereplő adatok valóságtartalmának, de azután ismét kiment az előszobába. Kinyitván a bejárati ajtót, a rendőrnőt ugyanott találta, ahol hagyta, ugyanazzal az erőltetett mosollyal az arcán.

 

- Tehát amíg a teljes vizsgálat véget nem ér, addig a nyakamon lesznek, maga és a kollégája?

- Fogalmazhatunk így is... De azért higgye el, ez nekünk is elég kellemetlenséget okoz.

- Ó, abban biztos vagyok... – és egy sejtelmes mosolyt varázsolt az arcára, amit a rendőrnő nem igazán értett.

- Kedves Gordon kisasszony, amíg a nyomozás ideje alatt teljes mértékben kizárhatóvá nem válik az a feltételezés, hogy önnek bármi köze is lenne az ügyhöz, vagy bármilyen veszély is fenyegetné önt vagy a családját, addig megfigyelés alatt tartjuk a lakását és persze önt is. Ha bármit észre vesz, kérem, azonnal tárcsázza a 99... 911-et!

- Erről Hater biztosúrnak is szóljon, mert ha meglátom a lakásom közelében, meglehet, hogy a telefonhoz nyúlok. Jó éjszakát, Long rendőrnő.

- Nyomozó, miss Gordon, Tracy Long nyomozó.

 

Azzal a fehér hajú rendőrnő is széles mosolyra húzta a száját. Érezte ő már a legelején, hogy valami nincs rendjén. Még ki sem tették a lábukat a rendőrség épületéből az újdonsült társával egyetemben, amikor a magas, barna hajú férfi egy méreteset köpött a dekoratív elemként szolgáló virágágy közepébe. Abból a sokat sejtető tettből már tudott néhány dologra következtetni a messziföldről érkezett nyomozónő.

Ha aztán fültanúja lett volna annak a telefonbeszélgetének is, amit Duke Hater az apjával ejtett meg pár perccel korábban, no, akkor aztán még világosabbá vált volna előtte a helyzet, ahogy az is, hogy Gordon kisasszony és Hater biztosúr bár ismerik egymást, nem biztos, hogy szívesen találkoznának is.

Ez volt annak az oka, hogy a fent említett rendőr ki sem szállt a rendőrautóból, amikor elértek a címre. Az angol nyomozónő örült is neki, a szeme ugyanis már addigra igencsak megtelt könnyel, merthát senki sem szólt neki arról, hogy Duke Hater lovasrendőr, ő pedig enyhén allergiás volt eme patások szőrére.

Talán pontosan ezen okból, de a nyomozónő nem ment le a kocsihoz, ahelyett szólt rádión a társának. David, kinek eme nevéről Long nyomozó mit sem tudott, néhány perc múltán felment a Gordon lány lakása elé. Egy pohár kávét hozott a lépcső korlátjának dőlt társának.

A nő az egyik szomszéddal beszélgetett éppen, de a férfi még el sem érte, amikor tüsszentett egyet.

 

- Ó, Hater... – nézett a felfelé tartó férfira. – Maradhattál volna nyugodtan odalent. Mondtam, hogy nincs rád szükség.

- Parancsolj, ez a tiéd – mondta a férfi, majd mikor a nő elé ért, átnyújtotta neki a feketét, azt követően pedig a megfigyelés alatt lévő lakás ajtaja elé lépett, és becsengetett. A háttérben ácsorgó Long nyomozó aztán egy igencsak furcsa beszélgetésnek lett ezek után a szemtanúja.

- David... – hallatszott Mary hirtelen elbizonytalanodott hangja. – Figyelj, a társad már elmondott mindent, neked igazán nem kellett volna idáig fáradj.

- Nem miattad tettem. Ketten vagyunk itt miattad, és hárman komoly allergiával, te allergiás vagy rám, én rád, Long nyomozó pedig Rexre, a lovamra, ezért nem is tudunk meglenni egy helyen, én pedig nem akarok számára kellemetlenségeket. Remélem, már rád ragadt egy kevés a New York-i idegenszeretetből, ha érted, mire gondolok. Csak ennyit akartam mondani. Long nyomozó, ha bármi van, szólj be rádión! Jó munkát!

 

Tracy, a fehér hajú rendőrnő egy kicsit meglepődött a férfi hidegen rideg stílusát végighallgatva.

Duke jó öt-hat lépésnyi távolságba ért már tőle, amikor egyszercsak becsapódott az ajtó, majd hallatszott, ahogy a lánccal szöszmötölnek odabent, s egy másodperc múltán újra kinyílt, és kilépett rajta Mary.

A fiatal nő határozottan idegesnek tűnt.

 

- David! – kiáltott a férfi után, aki már elérte a lépcsőt. – Várj csak! Valamiről elfeledkeztél! Valami van nálad, ami nem a tiéd.

- Nincs nálam semmi! – kiáltott vissza Duke, kerülve a szemkontaktust Maryvel. – A mese másnak szól. Komolyodj meg, kis árva! Nem kell minden hazugságot elhinni, amit egy beteg elme szül...

- Miről beszélsz?

- Miss Gordon – kapott a lefelé igyekvő lány keze után a rendőrnő. – Kérem, hogy a nézeteltérésüket majd holnap, napközben vitassák meg. A lépcsőház elég sötét most, és úgy tudom, hogy nem egyedül lakik a házban. Gondoljon a lányára.

 

Erre aztán nem csak Mary, de még Duke is megtorpant. Mary a férfira nézett, majd gyorsan a rendőrnő felé fordult, és így szólt hozzá:

 

- Long nyomozó, talán kényelmesebb lenne, ha bejönne. Kérem!

 

Meglehet, a szavaival kért, de a tetteival szinte parancsolt. Az angol nyomozónő még azelőtt Mary előszobájában találta magát, hogy egyáltalán átgondolhatta volna, mit kezdjen.

Gordon kisasszony elkérte a rendőrnő kabátját, majd utánna gyorsan megnézte, hogy biztosan bezárta-e az ajtót, végezetül pedig a láncot is visszacsatolta.

Kellemetlenül érezte magát, a gyomra csak úgy remegett. Az ajtónak támaszkodva állt néhány másodpercig, majd mikor megfordult, Tracy fürkésző tekintetébe ütközött. Nyelt egyet, közben végig azon agyalt, hogy mit tegyen. Végül, más választást nem találva, behívta a nem várt vendéget a nappaliba. Hellyel kínálta, ő közben átszaladt a túlsó ajtóhoz. Szólni akart a gyereknek, de nem volt rá szükség, Sue ugyanis az ajtó másik oldalához bújva lesett ki a rendőrnő felé.

 

- Csak egy perc türelmet kérnék – szólt Mary Tracy felé, mire a nő bólintással felelt, ekkor a két árva egy félreeső szögletbe húzódott.

Mary elmondta néhány szóban, hogy miért van ott a rendőrnő, igaz, a gyilkosságról csupán mint egy kedves ismerőse életében történt tragédiaként említette. Sue végighallgatta, majd bólintott egyet, ezzel beleegyezvén a megváltozott játékszabályokba.

Szegény gyerek egy részről még örült is a nem várt ismeretlennek. Így legalább időt nyert a saját problémájával kapcsolatban. Nem mutatta ki, de külön örült, amikor Mary megkérte, hogy a csengetés előtti beszélgetést halasszák el.

Szinte kérni sem kellett, majd elhagyta a lábát, úgy szaladt a szobájába lefeküdni. Még jó éjt puszit sem adott, ez azonban még félúton eszébe jutott, és megfordult, hogy bepótolja a mulasztást. Mary számított rá, így még mindig ott állva várta, ahol elköszönt tőle. A gyerek nevelője nyakába ugrott, és átölelte.

Mary magához szorította a hosszú hajú kis teremtést, közben halkan belesúgta a fülébe, hogy nincs mitől tartson, nem lesz semmi baj.

Sue hátán végigszaladt a hideg, nem tudta megmondani, hogy miért, de érezte, hogy valami korántsem sincs rendjén. Immár nem akarta elengedni Mary-t, csak ölelte, reménykedve abban, hogy megáll körülöttük a világ, és minden ugyanúgy lesz, mint azelőtt...

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Archívum

Naptár
<< Március >>
<< 2021 >>
Ke Sze Csü Szo Va
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31        

Statisztika

Online: 1
Összes: 267786
Hónap: 6943
Nap: 198