Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


17. A metropolisz árnyéka

 

A napsütötte könyvespolcok egyészen a plafonig tornyosultak. Egyes könyveken a nap csupán a porréteget volt képes megvilágítani. Méghozzá annyira, hogy még a szerző neve, de még a művének címe sem látszott. Ez mutatta a könyvtár igencsak gyér forgalmát. Igaz, egyes polcokon gyakran forgatott kötetek álltak. Iskolai háziolvasmányokról és divatos démoni írásokról van szó. Két ilyen témájú könyvekkel teli polc között sétált Mary. Két hete dolgozott új munkahelyén, ilyen-olyan kedvvel. Igaz nem rajongott túlságosan a munkájáért, de szeretett olvasni. Így legalább, ha épp nem akadt munka, akkor volt ideje elmerülni a betűk rengetegében. Ő álltalában a behozott könyveket pakolta vissza a helyükre, de a betévedt könyvbarátokat is kiszolgálta.

Mondhatni teljesen egyforma, halálunalmas napok múltak el a feje fölött. Amikor már azt hitte, hogy már semmivel sem fogják tudni kizökkenteni új életéből, akkor történt meg a nagy változás. Mielőtt viszont rátérnék erre a bizonyos fordulatra, hadd említsek meg előtte egy másik történést, ami pont azon a napon történt meg vele, amit az imént ecseteltem.

Az eget odakint felhők fedték, ezért óra nélkül nehéz lett volna megmondani a pontos időt. A vén kakukkos óra – ami az ablak jobb oldalán volt található – pontosan négy órát mutatott. A délutáni órákban az épület álltalában olyan volt, mint a nap többi szakában... üres. Ez most az egyszer másképp sikerült összejöjjön. A váró- és az olvasóterem is tele volt emberekkel.

A raktár ajtaja szokásához híven recsegve nyílt. Mary lépett ki rajta, fél tucat könyvel a kezében. A túlsó terembe sietett, ahol a hosszúkás asztalra tette a magával hozott kupacot. Mivel rajta kívül minden könyvtáros el volt  foglalva, ezért Mary is beállt segíteni. A tömeg hamar szétszéledt, ahogy a könyvek fogytak. Végül már csak ketten voltak a szobában. Egyikük Mary volt. Vele szemben egy idősebb hölgy várta, hogy Mary elvégezze az ilyenkor szükséges feljegyzéseket. Amint végzett dolgával, a lánnyal szemben álló nőnek már csak annyi volt a dolga, hogy aláírja az elismervényt, miszerint kivette a könyvet. Ezután már nem volt más, minthogy fogja a kivett könyveket, és elmenjen. Az emelés pillanatában, az egyik könyv kicsúszott a nő kezéből, és a földön kötött ki. Mary, még mielőtt a nő lehajolhatott volna, megelőzte azt, és ő maga vette fel a földről a könyvet.

 

- Köszönöm, kisasszony – szólt a nő -, a derekam már nem a régi...

- Bárkivel megtörténik, máskülönben is azért vagyok itt, hogy segítsek.

- Gordon kisasszony, ha nem haragszik meg, kérdezhetek valamit?

- Igen, asszonyom?

- A neve már régóta szöget ütött a fejembe. Ki volt aki ilyen szokatlan vezetéknevet adott kegyednek? Az egyik apáca netalán?

- Nem. Ez ennél kicsit bonyolultabb. Mint tudja, amikor Chelson úr megtalált, a házától nem messze, nem talált mellettem semmiféle levelet, amiben legalább a keresztnevemet leírták volna. Megtalálóm nem fogadott örökbe, nem is szeretett volna. Egy valamit kért csupán, hadd adja ő meg a nevét a kisbabának. Azelőtt pár nappal lett özvegy, és valamiért úgy gondolta, hogy a gyereknek a felesége nevét adja keresztnévnek, a vezetékneve pedig legyen a saját keresztneve.

- De a vén lókötőt Philnek hívták.

- Phil G. Chelsonnak, ha pontosabban szeretnénk fogalmazni. A középső, Gordonból csupán a „G” betűt használta.

- Még a Maryre tippelni mertem volna, hogy a vénembertől jött, de, hogy még a Gordon is az ő agyából pattant ki... – mondta, közben lassacskán elindult a kijárat felé.

 

Mary elmosolyodott. Nem fűzött hozzá kommentet, csupán egy rövidke búcsúzót. Nem igazán értette, hogy mit akart ebből kihozni a nő, és öt perc múltán már nem is foglalkoztatta a téma.

Napok teltek el a furcsa beszélgetés után. Napok, melyeket az ember egyszerűen átél, anélkül, hogy bármi is megmaradjon belőlük emlékül. A napokból hetek lettek, a hetekből pedig másfél hónap.

Mary ezidő alatt teljesen a munkájának élt. Amennyit spórolt, azt beleölte a jogosítványa megszerzésébe, és egy használt veterán járgányba. Annyira izgatták az autók, hogy még a márkáját sem ismerte az új családtagnak. Meg sem tudta nézni, hogy is hívják, mivel a márkanév az évek alatt teljesen lekopott a csomagtartó alól. Maryt ez persze egyáltalán nem zavarta. A járgány még tökéletesen működött, és neki nem is kellett annál több.

Azon a bizonyos fullasztóan meleg napon, hősnőnk az olvasóteremben tett rendet. Munkaidejének már majdnem vége lett, ő pedig nem akart tétlenül ülni, úgy várni, hogy vége legyen a napnak. Azidőtájban nem vártak már több olvasót, így Mary nyugodtan összetakaríthatott. Amint végzett a munkahelyén elindult hazafelé. Nem kellett túl sokat gyalogoljon, sem autóznia, vagy felszállnia a buszra, esetleg villamosra (persze ha ezutóbbi lett volna abban a vidéki városkában), ugyanis a tömbház, amiben a lakása volt, a könyvtár épületének hátánál volt. Így csupán egy éles kanyar kellett jobbra, és már mehetett is be a szilárd vaskapun.

Mary egyszobás lakása az udvar túloldaláról volt megközelíthető. Egy rozsdás korlátú lépcső vezetett fel az első emeletig. Túljutva a fallal egyforma fehér ajtón, az ember máris a kicsinyke nappaliban találta magát. Egyszerű lakáshoz nem jár túl sok extra, ez így volt Mary lakával is, ő mégis vígan eléldegélt benne. A pici nappali egyszerűen volt berendezve. A falak fehérre lettek meszelve, azzal eltakarva a tapéta maradékát. Egy kerek üvegfedelű asztal díszelgett a csupasz padló közepén, három háttámla nélküli, természetes fényében tündöklő, tölgyfából készült székkel. A bejárati ajtóval srégen szemben egy villanyradiátor fehérlett, nem messze, jobbra egy félméteres virágtartó árválkodott. Azelőtt egy bordó huzattal lefedett kanapé állt. A falon, bármilyen furcsa, több mindent talált az ember, mint a földön. A sok tájkép, és más félig sem absztrakt festmény - akarták, nem akarták – díszítették az egyszerű szobát. Az ablakon csipke függöny lengedezett a kintről beáramló levegő hatására. A függöny két oldalát vörös sötétítő takarta. Ezeket Mary éjszakára mindig elhúzta. Mind a négy oldalon ajtók sorakoztak. A kijárattal szemben a hálóra nyílt az egyik, a baloldali ajtó a mosdóba vezetett, a negyedik pedig csak úgy ott volt, kinyitni nem lehetett. A hálón túl még ki lehetett jutni a keskeny teraszra, amit Mary álltalában ruhaszárításra használt.

Az ifjú hölgyemény alighogy ledobta a táskáját a kanapéra, megszólalt a csengő. Nem várt vendéget, így eléggé meglepődött a csengőt meghallva. Azt hitte, hogy valamelyik szomszéd, de amikor kitárult az ajtó rájött, hogy tévedett. A küszöb túloldalán a postás állt, aki egy csomagot tartott a kezében, s amint szembe került a lánnyal, át is nyújtotta neki tüstént. Furcsa mód, csak azután kérdezte meg, hogy jó helyre postázta-e. Miután Mary aláírta az átvevő nyilatkozatot, el is búcsúztak egymástól. A lány alig várta már, hogy becsukhassa az ajtót. Izgatottan nyitotta fel a hosszúkás, széltében elég keskeny csomagot. Egy leragasztott mappát talált benne, ami az ő nevére volt címezve, és elméletileg Bronxból küldték. A mappára egy boríték volt téve, amit ugyancsak New Yorkból küldtek. Mivel a levél volt felől, Mary azt nézte meg előbb. Amint szemével végigfutotta az első sorokat arca teljesen elkomorodott. Olyan dolog állt a papírlapon, amiről neki fogalma sem volt, hogy az, hogyan lehet lehetséges. A címzett Mary Gordon volt, a feladó pedig a Bronx’s YouthArt, egyike a leghíresebb fiatal művészek számára versenyeket szervező csoportoknak. A lány hitetlenkedve olvasta a hivatalos hangvételű sorokat, s vele együtt a levél értelmét. Egy olyan verseny harmadik helyezettje lett, amire az Egyesült Államokon kívül Kanadából, Ausztráliából, Európa egyes országaiból, Kelet Ázsiából és sorolhatnám még hány helyről küldtek be saját készítésű képregényeket a résztvevők. Ez szép is, meg jó is volt, csak épp egy bökkenő akadt ebben az egészben... Mary nem indult semmiféle versenyen. Fél éve végleg elbúcsúzott rajzolást igénylő hobbijától. Kétszer újból átolvasta a teljes levelet, de még akkor sem lett okosabb, a rejtély pedig egyre nagyobb méreteket öltött. A verseny határideje két héttel azelőtt járt le, és egy hónapja indították el. Mary letette a levelet, közben felvonta szemöldökét, és el kezdte csóválni a fejét. Gondolta kinyitja a mappát. Felszakította a leragasztott fület, s kihúzta a benne levő papírokat. Legfelül megtalálta a harmadik helyezettnek járó oklevelet, egy belépőt a New Yorki Művészeti Múzeumba, valamint egy meghívót a Manhattanben megrendezésre kerülő kiállításra, ahol a beküldött műve is helyet kap a többi munka között. A lányt mostmár aztán komolyan kezdte érdekelni, hogy milyen képregényről is van szó, hisz ő nem dolgozott egyen sem. Félre tette hát a felül talált holmikat, és kihúzta a többi lapot. Legnagyobb meglepetésére egy olyan képregényt talált, amin komolyan dolgozott, majd egy éve, de valahogy elment a kedve az egésztől, hiába kapott rá csupa pozitív visszajelzést. Telhetetlen volt, neki egy kézen levő ujjakon megszámolható véleményeknél több kellett. A vége pedig ugyanaz lett, elhidegült, szinte meggyűlölte a témát, majd a sarokba hajította összes tervét... végleg.

Ennek a bizonyos képregénynek az első lapján igen sokáig elidőzött. Mivel befejezetlen volt nem értette, hogy miként került egyáltalán a zsűri elé. Aztán, ahogyan lapozott erre a rejtélyre is hamar fény derült. Az utolsó három lapon Mary számára teljesen ismeretlen rajzok szerepeltek, melyek a történet végét mesélték el, Mary számára egyáltalán nem tetsző módon. Nem volt elég a fenekestől megváltozott stílus, még a rajzokat is kritikus szemmel nézegette. Nem voltak szimmetrikusak a vonalak, a sablonozás is néhol kutyavacsorája lett, a színek harsány kavalkádjáról már nem is beszélve. Ő sosem használt egymást csapó színeket. Marynek egyáltalán nem tetszett az ismeretlen művésztől származó végkifejlet. Az igaz, hogy hasonlított a saját rajzolási stílusához, de azt végleg nem értette, ha az neki egyből szembetünővé vált a különbség a zsűrinek miért nem tünt fel belőle semmi? A választ rá egyelőre nem tudta, és azért azt meg kell vallani, nem is érdekelte. Ami igazán izgatta az a fehér csomagoló papíron szerepelt, ez pedig nem más volt, mint a címzett lakcím. A kézzel írott cím egy másik, fehér festékkel eltakart címre lett rávésve.  Mary felemelte a csomagoló lapot, s a lámpa elé emelte, hogy azután könnyedén elolvashassa a valódi címzettet. Bár az igaz, hogy semmi kétség nem élt benne affelől, hogy ki küldte neki a nemvárt „ajándékot”. A papírlap zörrent egy utolsót, majd a szoba elsötétült, hogy utána üvegszemeivel az ablak végigmeredjen az üresen maradt szobán.

Ezidőtájt a távoli nagyváros egyik legszebb kerületében levő kertesházban megszólalt a csengő. Szapora léptekkel közeledett a ház úrnője, hogy ajtót nyithasson. Sötétbarna haján vérvörös csíkokban fénylett fel a napsugár, amikor szembekerült a kint álló emberrel. Az illető egy harmincas éveiben járó, rövidhajú férfi volt. Világoskék színű pulóvert, fölötte fekete műszálas mellényt viselt, fekete farmerrel és hasonlóan sötét bőrcipővel. A kezében tartott kicsi méretű, mondhatni zsebtáskán kívül, ott volt még a svédmintás sapkája is. Így állt ott a küszöbön.

 

- Üdvözlöm, hölgyem! – szólalt meg a férfi – Elnézést a zavarásért. Ön lenne Helga Power?

- Igen... – felelt a nő, feljebb vonva bal szemöldökét, leplezetlenül hagyva kíváncsiságát. – Ki keres?

- Ó, bocsánat, elfeledkeztem bemutatkozni. A nevem Oliver Thrick, a HotCases nevű nyomozóiroda  egyik detektívje vagyok.

- Magánkopó... Mégis mit akar, tőlem?

- Magánnyomozó... már elnézést, hogy kijavítom. Nos, én egy elég kényes ügyön dolgozok... Biztos vagyok abban, hogy a segítségemre lehet.

- Én? Talán az apósom még többet is tudna, ő az ügyvéd.

- Én mégis öntől kérek segítséget... Megtudhatom, hogy ki ez a nő a képen?

 

Mr. Thrick a zsebébe nyúlt, s előhúzott belőle egy négyszeresen összehajtott papírlapot, amit szétnyitva a nő orra alá dugott. A lapra egy fénykép lett nyomtatva, amin Helgán kívül még egy személy volt látható. Mégpedig nem más, mint Mary Gordon. A kép több mint egy éve készülhetett. Helga alighogy megpillantotta a papírt, egyből félrenézett.

 

- A másik nőt keresi? – kérdezte megváltozott hangszintben, jóval hűvösebben mint eddig.

- Igen, őt. – felelt a férfi. – Megtudhatnám a nevét?

- Én pedig a megbízója nevét, valamint azt, hogy miért keresi a képen látható lányt?

- Sajnálom, de ez bizalma...

- Azzal jön elő nekem, hogy nem mondhatja meg, miért keresi a lányt?! Csak jön, megy, ide a nevet, köszi szépen, én már itt se vagyok! Amíg nem árulja el, hogy mit akar Tőle, addig én nem segítek!

- Csak annyit mondhatok, hogy egy eltünési esetben nyomozok. Többet nem árulhatok el. Értse meg, egyszerűen tudnom kell, hogy ki ez a nő?

- Na, tűnjön el... Egész addig menjen el az ajtómból, amíg rendőrt nem hívok

- Mrs. Power, kérem...

 

Válasz helyett viszont csak drapp festéket kapott a szeme elé, a bejáratiajtó becsapódásával egyidőben. A férfi úgy tünt, hozzászokott már az ilyesfajta viselkedéshez, mert bárminemű reakció nélkül távozott a helyszínről. Kiérve az utcára, visszanézett még utoljára, azt várva, hogy meglátja-e a rebbenő függönyt, amikor a házra vetül utolsó pillantása. Tévedett. A függöny meg se moccant, sőt a közelben sem látszott mocorgás. A férfi végül levette tekintetét a házról, és tovább állt.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Archívum

Naptár
<< Július >>
<< 2020 >>
Ke Sze Csü Szo Va
    1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31    

Statisztika

Online: 5
Összes: 139472
Hónap: 6882
Nap: 264